Francia - magyar (poszt)impressziók

Vasárnap zár a Magyar Nemzeti Galéria meghosszabbított kiállítása. Anyuék ma másodszorra nézték meg, én először jutottam el, és nagyon meglepett, hogy nem volt tömeg. Csak egy-két gyerekcsoport zavarta meg a nézelődésünket, de amikor elvonultak, teljes nyugalomban, kellő távolságból szemlélhettük a festményeket. (Nem volt az iskolásokkal különösebb baj, csak sokan voltak egyszerre egy helyen.)

Rengeteg festő műveit mutatták be, köztük egyet nagy kedvencemtől, Paul Signac-tól:

Kivételesen nem az nyűgözött le, ahogy a vizet megfestette (ebben szerintem egyébként verhetetlen), hanem az, milyen tökéletesen kavarog, majd oszlik el a levegőben a füst.

Voltak természetesen más remekművek is. Többször visszamentem a tárlat elejére, hogy sorra végignézzem őket - újra és újra.

Sisley:

A jobb alsó sarok zseniális! Vajon mennyi ideig kellett figyelnie a tükröződéseket, míg végre sikerült így elkapnia a látványt?

Szinyei Merse Pál:

Virágzó almafák - néhány méterről tökéletes a térhatás. Sőt, az ember szinte látja magát, amint  odamegy, és leheveredik a fa tövébe.

Renoir:

Csodálatosan élénk színek.

Monet:

Perlmutter Izsák:

Erről a festőről most hallottam először, de biztosan nem utoljára.

Szintén új név volt számomra Maximilien Luce-é, de sajnos az ő kiállított képét nem találtam meg, mivel cím nélküli alkotás (útépítő munkásokat ábrázol). 

Csók István:

Délszláv útikönyvbe illő kép.

Cézanne:

Ilyen reggelekért érdemes korán kelni.

Videokonferencia

Szakmai szempontból nagyon fontos, ugyanakkor (vagy éppen ezért) kissé félve várt élményben volt részünk pénteken. A tanszékünk nagyon jó kapcsolatot ápol az EU Tolmácsolási Főigazgatóságával (SCIC), rendszeresen érkeznek onnan vendégek, akik a magyart szeretnék felvenni a munkanyelveik közé, szoktunk velük órákon kívül is gyakorolni. EMCI hallgatóként arra is lehetőségünk van, hogy videokonferencia keretében a Brüsszelben dolgozóktól kapjunk visszajelzést. Ez úgy zajlik, hogy mi a dékáni tárgyalóban ülünk (mert ott van megfelelő technikai háttér), ők pedig felhívnak minket, és lapostévén nézzük egymást. A mostani alkalom volt az első a félévben, és az volt a terv, hogy angol és német nyelvű beszédek lesznek, kettő-kettő, amit azok fognak tolmácsolni, akik az ELTÉn végezték az MA-t. Ez az angol kabin elfoglaltsága miatt meghiúsult, így végül négy német szöveggel indultunk neki, és én egyedüli német C-sként ültem ott...

Két német és két magyar tolmács vett részt a virtuális találkozón, utóbbiak közül a férfi elnökölt. Mindenki nagyon kedvesen és segítőkészen viselkedett, kifejezetten tolmácsbarát beszédeket mondtak, és mindannyian jól teljesítettünk. Meg is kérdezték a szervező tanártól, hogy "Ezek voltak a jó tanulók, vagy ebben az évfolyamban mindenki ilyen?".

Mivel közel ültem a csoporttársaimhoz, láttam rajtuk, mennyire izgulnak ők is (komor nézés, remegő kezek-lábak), de ez az értékelőknek nem tűnt föl, csak nálam jegyezték meg, hogy nincs okom ennyire feszültnek lenni... Az életem néha annyival könnyebb lenne, ha nem ordítana rólam, hogy lámpalázas vagyok!

Akkor nyugodtam meg igazán, mikor véletlenül rábukkantam a levezető elnök Facebook profiljára, és megállapítottam, hogy Brüsszelben is csak emberek dolgoznak, akiknek néha fogalmuk sincs az adatvédelmi beállításokról - vagy csak őt nem érdekelte? :)

Vándorfény

Találó neve van ennek a kortárs galériának, aminek a hétvégi kiállításaira rendszeresen járunk a volt gimimbe. Kezdetben csak egy-egy képre figyeltem föl, de két-három évvel ezelőtt rájöttem, hogy az alkotók között is találhatok kedvencet. Az egyik legjobb festőnek (természetesen csak a Vándorfényhez tartozók közül) Fekete Zsoltot tartom. Szépek a realista ábrázolásai is, de igazán az aranyszínű, meseszerű helyekbe szerettem bele. 

A szórólapon szerepeltek ennél vadabb alkotásai is, buja, dzsungelhatású növényzettel, de ezeket már eladták, mielőtt megnézhettük volna.

Rajta kívül van még egy tűzzománccal dolgozó művész, Fehér Kornélia, akinek a munkái mindig megragadják a figyelmemet. Egyik kedvelt témája a tánc, és amikor tegnap a képek között sétálgatva még a tangó zenéjét is meghallottam, nagyon vissza kellett fogni magamat, hogy csak fejben idézzem föl a lépéseket.

Képzelt szerelmek

Elmondhatom magamról, hogy láttam montreali filmet. Érdekes volt, de nem lesz nagy kedvencem.

Roberto végzettsége szerint bölcsész, és egyik nap megkérdezte, van-e kedvem megnézni egy filmet. Persze, mondtam, mutasson valami helyit, korábban úgyis mesélt arról, milyen jók a québeciek. Lehet-e művészfilm, kérdezte, mert nem szeretett volna untatni. Mondtam, hogy nyugodtan, ha nagyon unalmas, legfeljebb keresünk valami mást. Sikerült kiválasztania egyet, amihez rögtön feliratot is kellett letölteni, mert az első jelenetből (emberek beszélnek a párkapcsolataikról a kamerába, kontextus nulla) szinte egy mukkot sem értettem. Elég durva a québeci akcentus... Az egész mű egyébként olyan mértékben helyi volt, hogy többször is jártunk arrafelé, ahol forgatták. Az egyik jelenet például ebben a kávézóban játszódik (valahol a Mile Enden, ami Roberto kedvenc városrésze):

A rendező és egyben egyik főszereplő is homoszexuális, így egészen kézenfekvő volt, hogy a szerelmi háromszöget még egy csavarral bonyolítsa. (Montrealban nem szokatlan a melegek témája, saját utcájuk is van a városban, ahonnan nyáron kitiltják az autókat. Az önkormányzat rájött, hogy komoly vásárlóerőt jelentenek.) Ha jól tudom, díjakat is kapott, mindenesetre Xavier Dolan még csak 24 éves, de máris a legsikeresebbek közé tartozik a kanadai mozikban. Maga a film nem nyerte el a tetszésemet, eléggé értetlenül álltam a sztori előtt, és a biztonság kedvéért ma itthon újra megnéztem, hátha lemaradtam valamiről, és másodjára összeáll a kép, de még mindig nem tudom hová tenni Nicolas karakterét. Roberto szerint tipikusan québeci, mennyire nem beszélnek az érzéseikről. (Nekem nem tűnt fel, egy kapcsolat elején normálisnak tartom az óvatosságot. Persze lehet, hogy kolumbiai mércével mérve ez nagyon visszafogott...) Ami viszont remek benne, az a zene, és a képsorok is nagyon szépek. 

Újra itthon

Nagyon nehezemre esett hazajönni Kanadából, a montreali reptéren volt egy pillanat, amikor majdnem visszafordultam, a zürichi átszállásnál pedig végképp el voltam keseredve. Szilda meg is lepődött, mikor kiderült, hogy újra Magyarországon vagyok, mert meg volt róla győződve, hogy túl jól érzem majd magamat Észak-Amerikában ahhoz, hogy értelme legyen hazatérnem. Akkor jöttem rá, hogy rosszul tettem föl a kérdést. Nem arra kellett volna nyomós érvet találnom, hogy ott maradjak, hanem azt kellett volna átgondolni, mi köt a szülőföldemhez (nem sok dolog...). Most már mindegy, itthon vagyok, persze ha nagyon akarok, újra odarepülhetek, bár a bevándorlási tiszt kérdéseire már első alkalommal sem sikerült túl meggyőzően válaszolnom. Fiatal, egyedül utazó kelet-európai nőként kicsit izgulni kezdtem, hogy be sem engednek majd az országba - még jó, hogy tudtam a(z első) szállásadóm címét, és retúrjegyem volt!

Tele vagyok élményekkel, és még a naplómba sem tudtam mindent leírni, annyira sűrűn zajlottak az események. Közel négyszáz fotót töltöttem föl, nem tudom, lesz-e bárkinek is türelme végignézni őket, de már nem volt szívem többet kihagyni. Quebec City-ben nagyon belelendültem a fényképezésbe, mert az óvárosa valóságos ékszerdoboz, imádtam a rengeteg színt és virágot. Persze mindig az apró dolgok teszik igazán felejthetetlenné az utazást. A harangjáték az Oratoire St Joseph-nél, amit éppen akkor szólaltattak meg, amikor indulni készültünk Peterrel, és persze maradtunk még, hogy hallgathassuk; a Cirque du Soleil magyarul (= mindenki más számára érthetetlenül) beszélő Kapitánya; az Antonio (a perui származású quebec city-i szállásadóm) és Theresa (a német kanapészörfös, akivel osztoztam a szobán) közti angol-francia tolmácsolásom és a közös éneklés gitárkísérettel; a bezárt temető a Mont Royalon, amin átvágtunk Robertóval (a kolumbiai-német srác, az utolsó vendéglátóm), hogy rövidebb legyen a hazaút; az ösvényen átszaladó mosómedvék; a '70-es évekbeli merengue lemez; a varjúkárogásra hasonlító hangon kiabáló, fekete színű mókus; az utazás a bicikli csomagtartóján (ami tilos); a borozás a parkban Petite Italie-ban (ez is tilos); a migrációs antikapitalista workshop; a kenuzás a Lac Leonon; a nutellás-banános palacsinta reggelire, amit a stégen ülve fogyasztottunk el, ragyogó napsütésben; a csend és nyugalom a tóparti erdőben; a víz felszínén tükröződő felhők; a szangvinikus biológus Isabelle, aki a Biosphere körüli túránkat vezette, határtalan lelkesedéssel...

Tudom, hogy mindez azért vonzó, mert gyökeresen különbözik a hétköznapjaimtól, de imádtam, hogy az egész város olyan, mint egy nagy fesztivál (úgy is, hogy a legnagyobb rendezvényről lemaradtam, mert egy héttel az érkezésem előtt zajlott); hogy több nyelven beszélnek az emberek; és hogy annyira különböző kultúrákból érkeznek. Roberto családja egyszerűen lenyűgöző volt: ő inkább a kolumbiai apjukra hasonlított (az öccse viszont az anyjukra), és nem tudta megmondani, melyik az anyanyelve, mert a német anyjukkal angolul beszéltek, a spanyolajkú apjukkal és a testvérek egymást közt franciául, Roberto az utóbbi nyelven tanult, de teljesen lazán váltogat a négy között. Nekem is egy ilyen helyen kéne élnem! Már arra az első héten megfogalmazott (de akkor költőinek szánt) kérdésemre is választ kaptam, hogy ugyan kinek lenne szüksége Kanadában magyar tolmácsra: a roma bevándorlóknak! Egyelőre nem ástam bele magam a témába, de érdekes feladatnak tűnik, és éppen erre képesít a diplomám.

Van egy szabad kanaped?

Az elmult kb. egy honapban e korul a kerdes korul forgott a levelezesem nagy resze. Elmeletileg teljesen szabad ez a nyaram, hiszen juniusban befejeztem a mesterszakot (kituntetessel diplomaztam :) ), es nem kezdtem munkat keresni, hanem felveteliztem egy ujabb kepzesre, ami szeptemberben kezdodik. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy osztol nagyon jonak kell lennem 3 idegen nyelven. Mivel a francia maganorakbol elegem lett (jok voltak, csak kicsit tuladagoltam a szervezett tanulast), ugy dontottem, megfelelo nyelvi kornyezetben toltom az idomet. Vettem magamnak repulojegyet Montrealba, mondvan, hogy Quebec ketnyelvu, lesz alkalmam gyakorolni.

Eredetileg azt terveztem, hogy csomagban befizetek egy nyelvtanfolyamra es szallasra, de egy rutinos utazo ismeros ajanlotta, hogy probaljam ki a couchsurfinget. Jo otletnek tunt, hiszen amugy is szerettem volna helyiekkel beszelgetni (rakenyszerit a nyelvhasznalatra), igy regisztraltam is az oldalon. Eloszor kicsit szkeptikus voltam, mert azt gondoltam, uj emberkent, mindenfele referencia nelkul nem nagyon talalok olyan szallasadot, aki megbizik bennem. Mindenesetre raszantam az idot, hogy reszletesen kitoltsem a profilomat, toltottem fol magamrol kepeket, mert anelkul en sem fogadnek senkit, es folajanlottam az utazoknak egy szabad kanapet Lellen. Aztan belevagtam a keresesbe, es irtam egy szimpatikus montrealinak, hogy szivesen laknek nala par napig. Fogalmam sem volt, mekkora lavinat inditok el ezzel! A szallaskereses ugyanis publikus (ha ugy allitom be), es sorra erkeztek a meghivasok. Akihez nem mentem, azzal is igyekeztem talalkozni, hogy minel tobb embert megismerjek. Miota itt vagyok (jul. 23-an erkeztem), talalkoztam egy politikai aktivistaval, aki Quebec fuggetlenedeseert kuzd, egy dokumentumfilm-producerrel, aki felig egyiptomi, felig francia, es dolgozott mar Magyarorszagon is, egy fiatal irani konyvelovel, aki negy eve dontott ugy, hogy bevandorol Kanadaba, egy itt dolgozo francia informatikus sraccal, egy kinaival, aki operaciokutatast tanul, egy algeriai repulomernokkel, aki remelhetoleg hamarosan megkapja itt az allampolgarsagot (frankofonoknak konnyen megy) es egy felig kolumbiai, felig nemet bolcsesszel, aki epp munkat keres, es annak ellenere, hogy par evvel idosebb nalam, ugy el, mint egy egyetemista. Kezdem megerteni, mit is jelent a gyakorlatban az olvasztotegely kifejezes... :)

Az elso vendeglatom 71 eves nyugdijas no volt, aki Nemetorszagbol erkezett Montrealba 1968-ban. Kezdesnek idealis egy harom nyelven beszelo idegenvezetonel lakni a belvarosban. Mechthild tenyleg mindent tud a varosrol, es meg palacsintat is sutott nekem. (Juharsziruppal ettem, mert itt az a meno.) Egy het utan atkoltoztem Peter/Pierre lakasaba (o felig brit, es szabaduszo tanacsado, itthoni irodaval), ez kicsit messzebb van a kozponttol, viszont nagyon elokelo kornyek, kozel a Mont Royal parkhoz. Az en szempontombol szerencses, hogy a hazigazdamnak pillanatnyilag nincs sok munkaja, raer engem mindenfele fuvarozni a Maserati kupejaban (nem, ezt en sem hittem volna, hogy meregdraga sportkocsiban fogok utazgatni :) ).

Osszesen harom hetet toltok Kanadaban, most nagyjabol a felenel tartok, es nincs okom panaszra. Rengeteget setalok, Montreal fobb nevezetessegeit mar lattam, sot kicsit tavolabbra is eljutottam, a zugokhoz. (Ezekrol akkor irok majd reszletesebben, ha lesz lehetosegem kepeket feltolteni.) Jovo heten par napot Quebec Cityben fogok tolteni, ahol perui szarmazasu vendeglatom lesz. Nagyon izgalmas, mert angolul csak keveset beszel, franciaul kell majd kommunikalnunk. :)

A megertes neha nehezsegekbe utkozik. Az elso teljes napomon elmentem egy couchsurfing talalkozora, es kiserletet tettem arra, hogy franciaul beszelgessek, de hamar be kellett latnom, hogy a zajos sorfozde nem igazan alkalmas gyakorloterep. Foleg, ha olyasvalakivel probalok szot erteni, akinek az enyemtol gyokeresen eltero akcentusa van. (Ez masnak is gond idonkent, allitolag a Quebec-Bordeaux tavolsag nemcsak foldrajzi, hanem nyelvi szempontbol is eleg nagy.)

Mielott elutaztam volna, fogadtam Lellen egy torok kanapeszorfost, kezdetben ketmondatonkent kerdeztem vissza, hogy mit is akart mondani. Mentsegemre szolgaljon, hogy gyakran nyelvtanilag sem voltak helyesek a mondatai (pl. kijelentesnek szanta, de kerdo szorendet hasznalt, en meg csak pislogtam, hogy ezt miert kerdezi tolem...). Amugy helikopterpilota, nemreg Kabulban szolgalt, es nagyon elvezte, hogy vizet es zoldet lathat maga korul :) A Balaton Soundra erkezett, es elso nap rabeszelt, hogy tartsak vele. Ennek igy utolag nagyon orulok, mert magamtol biztosan nem mentem volna fesztivalozni, de vegul jol ereztem ott magam. Kanapeszorfrol leven szo, rogton kaptam is egy meghivast Torokorszagba. Meg az is lehet, hogy csak par napot toltok majd otthon, es mar repulok is tovabb kelet fele... :)

Markó Iván (Magyar Fesztivál Balett): Az ember tragédiája

A várva várt bemutatóba aktuálpolitika keveredett, de erről majd később. Először magáról az előadásról szeretnék írni, végül is emiatt mentem a Magyar Színházba. Még el sem kezdődött a program, mikor hallottam arról beszélgetni a körülöttem ülőket, hogy ez milyen izgalmas lesz, mert Markó Iván szerepelni is fog benne. Mivel már elég idős, arra gondoltam, biztos csak valami rövid jelenetre vállalkozott, és nagyon csodálkoztam, mikor kiderült, hogy ő lesz Lucifer. Az ember tragédiájáról az első élményem stílszerűen a Madách Színházhoz fűződik, ahol Mácsai Pál játszotta a gonoszt, olyan ragyogóan, hogy rajta kívül másra nem is emlékszem a darabból. Ehhez képest a mostani elég vérszegényre sikeredett, viszont a többi táncos bőven kárpótolt ezért. Kezdve Ádám és Éva első jelenetével, ahol a két kéz kezdte az ismerkedést, aztán jött az élénk zöldbe öltöztetett kígyó tekergőző mozgásával, majd sorra a történelmi korok. A díszletek nagyon egyszerűek voltak, egy-két pad és asztal, a helyszín a háttérben kivetített kép mutatta meg. A ruhákkal nem törekedtek korhűségre, az ókori színeket például farmer és kapucnis pulcsi összeállítással megoldották, a későbbieknél már előrekerültek komolyabb jelmezek is. Ami nagyon tetszett, az a kereszténység ábrázolása volt - a tánc nyelvén annyira egyszerűen és érthetően mutatta be, milyen az emberi természet. Az athéni "fehér pulóveresek a fekete pulóveresek ellen" mintájára a "kék keresztesek a piros keresztesek ellen" küzdelem bontakozott ki, ezzel is jelezve, hogy az emberiség nem tanul a hibáiból. A szünetben már ujjongtam magamban, milyen kifejező tud lenni a mozgás és néhány kép szavak nélkül is (csak az első mondatok hangzottak el a színműből), de a második felvonás végére kicsit elvesztettem a fonalat. Mintha a sok öltönyös-aktatáskás figurával előrébb került volna a falanszter, pedig csak jóval a párizsi szín után kell következnie. Az űr és az eszkimók pedig végképp összemosódtak. Csak a záró jelenet volt megint letisztult a kisfiúval, aki a jövőt jelképezi és a nyitáskor használt testszínű, de a közepén szivárványszín sávval díszített jelmezekkel. Természetesen elhangzott az elmaradhatatlan „küzdj és bízva bízzál” - ezúttal Lucifer szájából is.

És most térjünk át a politikára. Miután két évvel ezelőtt nagy port vert fel az Alföldi-féle rendezésben a római szín, igazán kíváncsi vagyok, mi lesz a reakció Markó megoldására, mert az orgia ábrázolásával ő sem finomkodott (korhatáros az előadás). Persze nem ezért fulladt végül botrányba a bemutató, hanem néhány fiatal miatt, akik ezt az alkalmat használták ki arra, hogy a kormány kultúrpolitikája ellen tiltakozzanak. Már a szünetben felfigyeltem egy srácra, aki hátizsákkal a hátán ült be a nézőtérre - rögtön sejtettem, hogy más elképzelésekkel jött színházba, mint én, de fogalmam sem volt, mit kereshet ott. A taps közben kiderült. Egy magas, vékony, szőke hajú fiú fölállt a helyén, majd többen követték a példáját, miközben ő hangosbeszélővel a kezében elkezdte sorolni az alternatív művészek sérelmeit. Egyszer csak az emeletről szórólapokat kezdtek dobálni, egyet sikerült elkapnom:

Fogalmam sem volt, kik ők, és eléggé kényelmetlenül éreztem magam, mikor a mellettem ülő nő férje fölpattant, és megszerezte a hangosbeszélőt, mások pedig kituszkolták a rendbontót a teremből. Csak reméltem, hogy nem tör ki verekedés, olyan hevesek voltak az indulatok. Markó Iván úgy döntött, nem hagyja szó nélkül a helyzetet, és a színpadra invitálta a szószólót. Leesett az állam, mikor bemutatkozott, hogy Gulyás Mártonnak hívják. Majdnem fölkiáltottam meglepetésemben, hogy "Marci???" - ugyanis gyerekkoromból ismerem őt, de persze azóta elégé megváltozott. Innentől nem részletezném az eseményeket, legyen elég annyi, hogy a koreográfus meglehetősen lekezelően bánt vele (és nem "beszélgetésbe kezdett vele a támogatásról", ahogy a hvg.hu írja),  vitatkoztak azon, hogy mennyire állhat elöl a színpadon, és föl szabad-e venni kamerával a beszélgetést, aztán a közönség (mármint azok, akik bent maradtak végignézni a cirkuszt) nagy része pfujolt, és kiutálták őt a teremből. Ezek után Markó elmesélte, mennyire tisztelik egymást Orbán Viktorral, majd a színház igazgatója is mikrofont ragadott, hogy leszögezze: ez nem a politika színpada, hanem a művészeké, ma este épp Madáché, a Magyar Fesztivál Baletté és Markó Iváné.

Nem terveztem politizálni ezen a blogon, és remélem, a jövőben sem sűrűn fogok, de néhány gondolatomat megosztom a történtekkel kapcsolatban:
1. Örülök, hogy a tiltakozók megvárták az előadás végét, nagy kár lett volna félbeszakítani. Így viszont nem igaz, hogy tönkretették több száz ember estéjét - aki nem volt kíváncsi rájuk, zavartalanul végignézhette az előadást, aztán nyugodtan hazamehetett.
2. Nem az a fő gond, hogy Markó Iván sok pénzt kapott, hanem hogy összességében kevés jut kultúrára. (Ha már Madáchnál tartunk: sok az eszkimó, és kevés a fóka.) Marci miatt nem bánom, hogy ennek ellenére nem valamelyik focipályán akcióztak - a színházi közönséggel ellentétben a futballdrukkerek valószínűleg nem csak szóban fejezték volna ki az ellenvéleményüket.
3. Markó Ivánban mint emberben csalódtam. Azt mondta, számított botrányra és provokációra - akkor miért nem készült fel arra, hogy azt kulturáltan kezelni tudja? Fölhívni az ellenfelet a színpadra, majd azt mondani neki, hogy kussoljon, az nem civilizált megoldás.
4. Arra alapozni az Orbán Viktorról kialakított véleményt, hogy mit tett a rendszerváltáskor, pont olyan butaság, mint a mai MSZP-t a kommunizmus évei alapján megítélni.

Bozsik Yvette Társulat: Az Ezeregyéjszaka legszebb meséi

Ismét a Táncszínházban jártam, ezúttal anya-lánya programunk volt. Ketten együtt elképesztően gyerekesen tudunk viselkedni, néztünk már úgy Micimackót, hogy az egész moziban csak velünk nem volt gyerek, mégis mi nevettünk a leghangosabban. Most is egy matinéelőadásra váltottunk jegyet, elsősorban a nehezen összeegyeztetett időpont miatt (egy fedél alatt élünk, ő nyugdíjas, én diák vagyok, szóval tényleg nehéz feladat volt). Természetesen megtelt a nézőtér gyerekekkel, a karonülőtől a kistini korosztályig, többségük egy-egy nagyobb csoport részeként érkezett. Meglepő módon egészen fegyelmezettek voltak, csak akkor kiabáltak bele az előadásba, mikor Aladdin megkérdezte a közönségtől, nem láttuk-e a csodalámpát. A műsor jól kitaláltan a 21. századi ifjúságnak szólt: Google kereséssel kezdődött, és a táncosokon kívül a függönyre vetített képek is segítettek lekötni a figyelmüket. Rengeteg jópofa részletből áll össze az egész, és néhány egyszerű technikának köszönhetően valóban álomszerű hatást kelt. Nem vagyok biztos benne, hogy ezt a kisebbek tudták értékelni, legalábbis a taps mértéke nem tükrözte, de Ali baba tevéje zseniális alakítás volt! Nekem személyesen külön örömöt szerzett, hogy két olyan zene is megszólalt ebben az ötven percben, amihez kellemes emlékeim fűződnek. Az egyik Tarkan régi nagy slágere (a színház honlapján található videón 04:07-től), ez a szalagavatós török táncunk végén a kivonulózene volt, a másik pedig a Gettómilliomos című film főcímdala, amit akkortájt mutattak be az itthoni mozikban, amikor Indiában jártam, és tökéletesen visszaadja az országról szerzett benyomásaimat.
Bozsik Yvette már régóta nagy név a magyar táncművészetben, ennek ellenére korábban nem nagyon ismertem a munkáit, azt hiszem, a múltkori Tavaszi áldozat előtt nem is láttam koreográfiáját, most viszont kíváncsi lettem, vajon az Ezeregyéjszaka történetéből mit hozott ki a felnőtteknek szóló előadásban. A modern balett terén nálam egyébként Markó Iván az etalon, és ma sikerült is megszereznem az utolsó jegyet a holnapi bemutatójára (Az ember tragédiája).

Matthew Bourne: Hattyúk tava (3D)

Az Uránia gyakran színesíti programját a Met operaelőadásainak közvetítésével, hétfő este azonban - a tánc világnapja apropóján - egy londoni balettelőadás felvételét tűzte műsorra. Csajkovszkij ismert művét teljesen átértelmezte a koreográfus, kezdve azzal a változtatással, hogy a hattyúkat férfiak táncolják. Én ugyan tisztában voltam ezzel, mikor megvettem a jegyeket, de a közönség soraiban többeket meglepetésként ért, sőt egyesekre szinte sokkolóan hatott. A szünetben a mellettem ülő idős néni méltatlankodott a férjének, hogy "a koreográfus homokos" (mintha ez a művészt minősítené, és nem azt, akinek ez a legfontosabb közlendője róla...), és "nincs is benne nő, csak az anya, az is milyen...". Kedvem lett volna kijavítani, hogy van még egy Barátnő is a történetben, persze az a szerep sem testesítette meg a nőideált. A hercegnek valóban nincs szerencséje velük: az anyja (a Királynő) rideg és távolságtartó, még csak át sem öleli a fiát,  más férfiakkal viszont nagyon is közvetlen; a barátnője pedig egy üresfejű Barbie baba, aki ráakaszkodott ugyan a Hercegre, de a neveletlensége miatt nem tud beilleszkedni a királyi családba. Mindennek a felszínes, ceremoniális protokollprogramok adnak keretet. A siralmas helyzet odáig fajul, hogy a Herceg véget akar vetni az életének. Ekkor jelennek meg a hattyúk, pontosabban a Hattyú, és az iránta érzett rajongás új reményt ad a Hercegnek. A bálon azonban, ahol a Hattyú Idegenként jelenik meg, a Herceg borzasztóan féltékeny lesz - nem egyértelmű, hogy az anyja ölelését irigyli az Idegentől, vagy fordítva, de láthatóan nagyon szenved. A két férfi kettősei nagyon hirtelen és váratlanul érnek véget, mintha nem is a valóságban történnének meg, csak a Herceg képzeletében.  

Bozsik Yvette Társulat: Bolero / Tavaszi áldozat

Idén sokak számára még mindig téma a későn érkezett tavasz, de nem ezért, hanem a Táncfesztiválnak köszönhetően szereztem tudomást a Bozsik Yvette Társulat előadásáról (videós ízelítő itt). A Bolero, amivel párosították Sztravinszkij művét, régi nagy kedvencem, az egyre fokozódó dinamizmusa nyűgöz le. Talán akkor találkoztam vele először, amikor Markó Iván koreográfiájával néztük meg a Csörsz utcában, de ma este, egyetlen táncos előadásában is rabul ejtett. A Tavaszi áldozat viszont csak nemrégiben keltette föl a figyelmemet, a Bartók Rádió egyik műsorában ismertették. Nagyon vad, mondhatni barbár zene, hozzá illő koreográfiával. A száz évvel ezelőtti bemutatón még botrány volt, a mai (felújított) verzió zajos sikert aratott - nálam is. Benne volt a hosszú tél után a jó idő utáni sóvárgás, az egymásra utaltság, a tehetetlenség a nagyobb erőkkel szemben, a babonás emberek kegyetlensége... és a végén maga az áldozati rítus feltette az i-re a pontot.

Két napig még tart a fesztivál, de hogy utána se maradjak tánc nélkül, már kinéztem egy olyan programot, aminek az előadóit ismerem, hozzájuk jártam tangót tanulni. Még Balázzsal, ami hiba volt, mert most nincs partnerem, ezért abba is hagytam a kurzust, de persze ha nagyon akarom, biztos találok valakit, akivel folytathatom.

Szabad program

Pont úgy töltöm itt az időmet, ahogy külföldön mindig is a legjobban szerettem (volna): általában nincs fix programom, jövök-megyek, amikor kedvem tartja, saját kulcsom van a lakáshoz, sokat gyalogolok, de ott lapul a táskámban a villamosbérletem (ha esetleg elfáradnék vagy messzebbre kéne eljutnom), és még egy irodába is szabad bejárásom van, ahol itt dolgozókkal reggelizem (a főnöknő eredetileg brit, de már nagyon régóta itt él, övé a lakás is, amit használhatok a héten). Ez sokkal jobb, mint ahogy többnyire utazni szoktam, mert kicsit belekóstolhatok a helyi életmódba. Ahhoz, hogy igazán megismerjem, persze több időt kéne itt töltenem, de térképet így sem használok, és már tudom, hol lehet sokféle zöldséget vásárolni. Kezdetnek ideális. Még az is belefér, hogy napközben a vízvezetéket szerelik az utcában, ilyenkor nagy a zaj, és nincs hideg víz, csak a háztetőn lévő melegítőtartályból folyik, amíg ki nem ürül az is.

Ma sem a klasszikus turistáskodást választottam, mert a fő cél az, hogy föltöltődjek D-vitaminnal és kellemes élményekkel, mielőtt visszarepülök a tél végi időbe az utolsó mesterszakos félévemet befejezni. Lesétáltam a kikötőbe (gondosan kikerülve az éttermet, ahol a túl kedves pincér dolgozik, meg persze mindenkit, aki hajóutakat szervez), és egy könyvvel a kezemben kiültem a kövekre, ahová a helyiek is előszeretettel járnak. Fantasztikusan nyugodt időtöltés volt elmerülni Márquez regényében, miközben hallgattam a hullámok egyenletes morajlását. Csak akkor indultam tovább, mikor megjelent néhány felhő az égen. Már a pénteki városnézés közben kiszemeltem magamnak egy piros kendőt, és reméltem, hogy sikerül visszatalálnom ahhoz a bolthoz, ahol láttam. Ehhez át kellett vágnom azon a városrészen, ahol egymást érik a boltok (a kikötő és az egyik főút között, szerintem itt mindenki a turistákból él), így végül mire odaértem az óratorony tövébe, már megvettem egy másik sálat. Egyáltalán nem bánom, nagyon szép a színe, és mivel csak anyagában mintás, talán jobban kihasználható, több kabátomhoz illik. (Arra már Indiában rájöttem, hogy melegebb anyagokban, téli ruhatárban kell gondolkozni, nyáron úgysem hordok kendőket. Az ottani legjobb vételem egyébként egy vékony, mustársárga gyapjústóla volt, el is hoztam magammal, mert utazáskor nagyon praktikus.) Közben rengeteg helyre betértem nézelődni, mindenhová nagyon lelkesen invitáltak, kaptam gránátalma ízű teát, sőt reggelivel is megkínáltak, de éhes nem voltam. 

Kicsit zavarba ejtő az a rajongás, amivel egész idő alatt körülvettek, az egyik helyen például a boltos szinte azonnal kötötte a csuklómra az ajándék karkötőt, amint beléptem az üzletbe, mondván, hogy én vagyok álmai asszonya. Máshol is próbáltak rábeszélni közös kávézásra / sétára / az üzlet mögötti kert megnézésére. Mindegyikükkel közöltem, hogy foglalt vagyok, és ezzel többnyire le is zártuk a témát (régen a "férj" szó említése még ennél is hatékonyabban működött, de azok az idők már elmúltak), akadt viszont olyan is, akinél külön hangsúlyozni kellett, hogy "a barátom itt dolgozik a közelben". 

A főútra kiérve szándékosan nem az ismert irányban folytattam az utamat, mert bíztam benne, hogy nem fogok nagyon eltévedni - ha mégis, legfeljebb visszamegyek arrafelé, amerről érkeztem. Körbejártam két mecsetet, és amelyiknél nem volt túl nagy a nyüzsgés, és precízen kiírták, mire kell figyelnie a látogatónak, oda benéztem. 

Cipő a táskában (nem mertem kint hagyni a polcon), kendő a fejemen (olyan előírást szerencsére nem láttam, hogy a karomat is el kéne takarnom, ahhoz kevés lett volna egy sál), benyitottam, de nem volt egyértelmű, hogy a bent lévők éppen egy szertartáson vesznek részt, vagy pusztán magukban elmélkednek, ezért csak pár óvatos és halk lépést tettem, hogy nagyjából lássam, milyen az épület belseje. Nem volt kifejezetten érdekes, a fényképezőgépet elő sem vettem, és hamar kiosontam, hogy ne zavarjak senkit. Őszintén szólva európai nőként mindig tartok tőle egy kicsit, hogy vétek valami helyi vallási vagy kulturális szabály ellen, amit nem is ismerek. A másik mecsetnél már attól is furán éreztem magam, hogy egyedül, nyugati stílusú ruhában bementem a kertjébe, ahol többnyire férfiak tartózkodtak. Gyülekeztek a bejáratnál,  mosakodtak egy kútnál, én meg szerettem volna észrevétlen maradni... Függetlenül attól, mennyire idegen tőlem az iszlám vallás, nem akarok senkit megsérteni, aki ezt a hitet gyakorolja.

Perge

Április elsejével itt beköszöntött a nyár. Tegnap ragyogó idő volt, árnyékban is kb. 25 fok, de mi úgy döntöttünk, hogy napra megyünk. Buszra szálltunk, és ellátogattunk Pergébe, ami a környéken található legnagyobb romváros. Az épületekből főleg oszlopok maradtak meg, és a földön szanaszét hevernek a díszesen faragott kövek.

A feltárás még most is zajlik, a talált leleteket az antalyai múzeumban állítják ki, aminek a kertjében pár nappal ezelőtt jártunk.

Általában nem szeretem a hőséget, de mivel múlt szerdán még hólapátolással kezdtem a napot, most nagyon jóleső érzéssel töltött el, hogy egy réteg ruha elég. A szomjunkat pedig frissen facsart narancslével csillapítottuk, igazi nyaralós hangulatot teremtett. Ami még fontos volt nekem, az az, hogy első pillantásra is gazdag az állatvilág, percek alatt észrevettem a kövek között egy teknőst, ami meglepően gyors tempóban igyekezett elmenekülni a fényképezés elől.

Később találkoztunk egy sokkal kisebbel is, nagyon helyes volt, és kevesebb rejtekhelyet talált, bőven nyílt alkalmunk lefotózni.

Nehezebb dolgunk volt a nagyon fürge gyíkokkal, amik pillanatok alatt eltűntek a falmaradványok repedéseiben. Nekik egy romváros eszményi lakóhely.

Pergét eredetileg kettévágta egy csatorna, ami most majdnem teljesen ki volt száradva, de a megmaradt vízben még láttunk rengeteg kisebb-nagyobb ebihalat. Kifejlett békát sajnos nem, pedig szeretem őket. :)

A kijáratnál természetesen nemcsak a hivatalos múzeumi bolt várja a vásárlókat, hanem számos, az út mellé kitelepült árus is. Többnyire kendőket, terítőket, kis szobrocskákat és ékszereket kínálnak.

A többi képet ide töltöttem föl. 

Újra Ázsiában

Csak szerda este érkeztem meg Antalyába, de úgy érzem magam, mint aki már nagyon hosszú ideje nem járt otthon. Talán a hóhelyzetnek köszönhető, de a környezetemben többekre is sikerült átragasztanom azt az izgatott várakozást, amit már hetek óta éreztem. A kozmetikusom egyenesen úgy fogalmazott hétfő reggel: "Réka, hogy vártuk ezt az utazást, ..." Magamtól valószínűleg eszembe sem jutott volna Törökországban tölteni a tavaszi szünetet, de úgy alakult, hogy egy itt dolgozó ismerősöm meghívott látogatóba.

A szerdai napom utazással telt, mert a bécsi reptérről indult a gépem, és oda busszal mentem a Népligetből, ahová persze még be kellett jutnom Érdről. Tehát jó korán keltem azért, hogy késő estére ideérhessek. :) De megérte, itt éjjel sem kellett a kabát, amit otthon még állig cipzároztam. :)
Csütörtökön a régi és új ismerősökkel elköltött reggeli után táskavásárlással egybekötött városnézéssel kezdtem az ittlétet. (Tudom, meglepő dolgokat vagyok képes otthon felejteni...) Erre nagyjából rá is ment a délelőtt, délután pedig elbuszoztunk az X. Y. (híres török íjász, akinek nem tudom a nevét) emlékversenyre, illetve az azt megelőző hivatalos gyakorlásra, amit egy szálloda hátsó kertjében rendeztek. Még sosem voltam ilyenen, most viszont egészen közelről szemlélhettem az eseményeket, bár eléggé szabályellenesen. Elvileg a versenyzőkön kívül csak az "authorised support staff" tartózkodhatott volna a kordonon belül, de egy melegítőfölső és egy látcső segítségével sikerült megfelelően álcázni magam. Sajnos bejött az előrejelzés, hogy esős idő lesz, én is sokat törölgettem a vizet a szemüvegemről, de többen ernyővel jártak kiszedni a nyílvesszőket a céltáblákból, ami elég mulatságos látványt nyújtott. A program után visszajöttünk a lakásba, de már nem maradt sok időnk tollászkodni, ugyanis indultunk a helyi operába modern balettet nézni.  A szállásadónk vitt minket, hatan zsúfolódtunk az autóba, nagyon jó hangulatban. A két srácnak ez volt az első alkalom, hogy táncelőadást néztek, és szerintem elég jól jártak vele, mert Beethoven 9. szimfóniájára táncolt egy népes tánckar, több különböző karakterű szólótáncossal fűszerezve. Az előadás után mindenki nagyon lelkes volt, bár különböző okokból. Az Örömódáról én egyértelműen Európára, illetve az EU-ra asszociálok, csak aznap este tudtam meg, hogy Beethoven zenéjét használták a Die Hard 5 aláfestéseként is. (Szerencsére nem vagyunk egyformák - mondaná erre anyu...)
Péntekre minden itteni ismerősömnek dolga akadt, így kötetlen városnézéssel tölthettem a napot. (Képek ebben az albumban.) Ez hihetetlenül jól esett, nem is tudom, mikor voltam utoljára úgy egyedül, hogy csak céltalanul kóboroltam, és nem az egyetemi dolgaim vagy a válásom miatt rágódtam közben. (Írhattam volna a szakdogámat is, de nem azért utaztam ennyit, és különben is ragyogó idő volt, vétek lett volna nem kihasználni.) Annak ellenére, hogy a térbeli tájékozódás nem tartozik az erősségeim közé, sikerült odatalálnom a tengerpartra, majd haza. Szeretek olyan helyen lakni, ahonnan gyalog könnyen el lehet jutni a környék minden fontosabb pontjára. Itt percek alatt a bevásárlóutcán, majd az óvárosban találhatom magam, és a kikötő is sétatávra van. Gyönyörű színű a tenger, a kékeszöld legélénkebb árnyalataiban pompázik, és tiszta a víz, egészen mélyre le lehet látni. Ismerkedni akartam a hely hangulatával is, ezért szokásomtól eltérően szóba elegyedtem olyanokkal, akik el akartak nekem adni valamit, amire nem volt szükségem. Nem vásároltam semmit, mégis nagyon kedvesek voltak velem. Itt sokan lelkesednek a Magyarisztánból érkezettekért. Többen megemlítették az országaink közötti, döntetlennel végződő focimeccset, amit én persze nem láttam, de mosolyogva bólogattam, hogy igen, hallottam róla. A kikötőben tucatnyian próbáltak különböző hajóutakra rábeszélni, és  az egyik étteremnél konkrétan elállta az utamat egy pincér. Mire felocsúdtam a meglepetésből, már elém is rakta az ajándék almateát. (Finom ital, de önmagában nagyon édes, nem is értettem, miért hoznak mellé kockacukrot.) Nagyon tudott bókolni a srác, ami még úgy is hízelgő, hogy biztos vagyok benne: számtalanszor elmondta már ugyanezeket a szavakat. A telefonszámomat ennek ellenére nem adtam meg neki, de olyan kitartóan próbálkozott, hogy az övét elmentettem, és megígértem, hogy délután küldök neki sms-t. Persze nem írtam, inkább kerülni fogom a kikötőnek azt a részét... :)
Ami nagyon tetszik ezen a helyen, az az atmoszféra. Szkopje albán negyedében tapasztaltam hasonlót, és egyszer Indiában is, mikor utolsó héten egy mellékutcában végre megéreztem azt a fűszeres, keleti illatot, ami megtölti a levegőt, és egzotikus mesevilágba röpít. Másik fontos eleme a hangulatnak, hogy muzulmán ország lévén mindenhol lehet hallani a müezzin imára szólító énekét. Csütörtökön még a hajnali elsőt is sikerült elcsípnem. Napkelte előtt hangzott föl, és keveredett az ébredező madarak énekével.