Gombóc Artúr társai

A Loro Parque-ban ismételten megállapítottam, hogy elfogult vagyok a gömbölydedebb madarak iránt. Két, egyébként teljesen különböző faj is levett a lábamról: az első a lunda, ami mintha egy duci pingvin és egy papagáj keresztezéséből született volna. Jersey-n mesélte egy helyi férfi, akivel szóba elegyedtünk, hogy nyár elején még lehetett őket arrafelé látni, de mi már lemaradtunk róluk, így idén be kellett érnünk a tenerifei, fogságban élő példányokkal. Korábban nem tudtam róluk, hogy eszméletlenül gyorsan mozognak: úgy cikáztak ide-oda a vízben, alig győztem kapkodni a fejem, és az is pillanatok alatt kiderült, hogy azért csupa víz az üvegük kb. fél méter magasságig, mert időnként őrült tempóban csapkodják a szárnyaikat, és mindent lefröcskölnek a környezetükben. Mindezt állati mókásan csinálják, nehezemre esett elszakadni tőlük.

Másik nagy kedvencem a kea, egy zömök, zöldes színű új-zélandi papagájfaj, ami gyakran sétálgat a földön, annak ellenére, hogy tud repülni. A külseje nem annyira vicces, mint a lundáé, viszont lenyűgözően kíváncsi, és nagyon ügyes. Bármit képes szétszedni, ha a csőre eléri, az objektívem napellenzőjét is komoly erővel kellett visszahúznom tőle.

Találkoztunk egy fiatal példánnyal is, ő azzal kezdte az ismerkedést, hogy bukfencezett egyet a kedvünkért. Csak úgy, mert éppen ehhez volt kedve. Na, ki csatlakozik, ha csinálok neki Facebook rajongói oldalt? ;)

Kanárik

Mivel nem először nyaraltunk Tenerifén, egészen másképp töltöttük az időt, mint amikor új helyet fedezünk föl. Szinte minden reggel elmentünk futni (nyári időszámítás szerint 8-kor kelt a nap, és kb. 9-ig volt sportolásra alkalmasan hűvös a levegő), néztük a teraszról a pálmákat, a felhőket és a repülőket, Balázs időnként csobbant egyet a medencében, és csak néhányszor kirándultunk.
A teljes sziget vulkanikus, a legfőbb nevezetessége a Teide, ami egy inaktív tűzhányó, és egyben Spanyolország legmagasabb hegye. Felvonóval 3.555 méter magasra föl lehet menni, gyönyörű a kilátás, de már kétszer jártunk fönt, és mindig nagyon sok a turista, ezért idén alternatív megközelítést választottunk. Csak a kalderáig autóztunk, és kiélveztük a reggeli és esti fényeket. Varázslatos élmény! Éjszaka pedig hihetetlenül sok csillagot lehet látni, és alig jár arra valaki. Hajnalban is csak a galambok és a kanárik - utóbbiaknak beépített érzékelőjük van, ami tévedhetetlenül jelzi, mikor sikerült rájuk fókuszálnia a fényképezőgépnek, és a másodperc törtrésze alatt röppenek el.
Az ezeréves sárkányfánál egy szórólapról megtudtuk, hogy lehet lávabarlangot is látogatni. Teljesen fellelkesültem, mert korábban nem is hallottam róla, hogy van ilyen a szigeten. Némi keresgélés és sok meredek emelkedő után rátaláltunk az információs központra. Éppen elcsíptünk egy német turistacsoportot, amihez tudtunk csatlakozni. A vezetőnk nagyon precízen elmagyarázott mindent fontos tudnivalót, nemcsak a barlangról, hanem a környék jellegzetességeire is kitért. Kiderült, hogy a fenyőknek azért áll olyan jól az ellenfény, mert a többi tűlevelűhöz képest sokkal hosszabbak a leveleik, 30 centisek, és hármasával nőnek egy-egy csomóban. (Fotókat később töltök föl, még válogatok. Kicsit elszaladt velem a ló, ami a mennyiséget illeti.)
Amit még semmiképpen nem akartunk kihagyni, az a Loro Parque. Ugyan a neve csak a papagájokra utal, és elsősorban tényleg azokat tenyésztik és mutatják be itt, de néhány emlősnek is jutott hely. Óhatatlanul elkezdtem magamban összehasonlítani a Durrell-féle állatkerttel (ami ebben a műfajban etalonnak tekinthető), és megállapítottam, hogy Jersey ilyen szempontból utolérhetetlen, mégis nagyon pozitív dolog, hogy próbálják követni. Pluszpont jár viszont a spanyoloknak azért, hogy megújuló energiákat használnak. A sziget keleti oldalát telepakolták szélkerekekkel, és állítólag napelemfarmok is vannak valahol, bár azokat nem láttuk.