2010. május 31., hétfő

Jó szelet!

Az elmúlt 5 napban ez volt a legfőbb óhajunk, többé-kevésbé teljesült is. Azt tapasztaltuk, hogy déltájban rendszerint eláll a szél. Persze úgyis a parton ebédeltünk, csak néha vergődnünk kellett még azzal is, hogy kijussunk. A kikötőben találkoztunk egy régi ismerőssel, a 42JK jelű hattyúval, aki nagyon szeret látványosan felvonulni, és valószínűleg gyakran etetik őt, mert hívásra közeledett is.

Mivel a fiúk már nagyon rutinosak, és ehhez illő önbizalmuk is van, egyik nap még arra is vállalkoztunk, hogy bevontatunk egy másik vitorlást a kikötőbe. (Nem indult be a motorjuk, és nem mertek vitorlával próbálkozni, mert úgy sokkal nehezebb irányítani a hajót. Bezzeg az éppen gyakorlatozó tanulókat másodfokú viharjelzésben vitte ki az oktatójuk! Ha ilyen körülmények között jól megy, máskor sem lehet gond.)
A kabátteszt érdekében megrendelt esőmből csak néhány cseppet kaptunk (ellentétben az ország, sőt a Balaton nagy részével), és már délelőttönként is szinte égetett a napsütés, alig bírtunk a fedélzeten maradni. Szombaton végre jutott némi felhő is az égre, ettől rögtön nagyon kellemes idő lett, képeslapra illő a látvány, és még haladni is tudtunk.


Vasárnap már egészen sportos tempóban kellett húzni a köteleket, elhajolni a bum elől (ez fővitorla vízszintes rúdja - időnként átlendül a túloldalra, pont fejmagasságban), és átülni a másik oldalra, hogy ne dőljön túlzottan a hajónk. Még így is volt néhány izgalmasabb pillanatunk, de legalább szeltük a habokat. :) A képeinket ide töltöttem föl (akciófotókra ne számítson senki, mert féltettem a gépet).
A szörfösöket ennél sokkal gyakrabban láttuk száguldozni, persze egy deszka nem két tonnát nyom, könnyebb mozgásba lendíteni. Meg is érdeklődtük a szörfsuliban, hogy mennyibe kerülne megtanulni. Nem vészes, és csak 10 órát kéne rászánni. Ha még olcsóbban akarjuk megúszni, akkor elfogadjuk Peti ajánlatát, aki vállalta, hogy az alapokat megtanítja nekünk. (Nekem is, pedig Balázs szerint kíméletlenül bántam vele és Ádámmal. Szerintem 8 napon túl gyógyuló sérüléseket nem okoztam, de tényleg megbosszultam a péntek reggeli 40 perces várakozást. Na jó, most őszintén: Ádámot ilyen külsővel lehetett volna nem cikizni??? :) )


Abszolút kényelemszerető hobbivitorlázók vagyunk egyébként, eszünkbe sem jutott a hajón aludni. Könnyű nekünk, mert nem is volt rá szükség, várt ránk a nyaralónk. Imádok itt lenni, annyira nyugodt hely! Néhány éve a ház elé ültettünk egy diófát, ami egészen szépen megnőtt, és az ablakunkból remekül lehet az odaszálló madarakat figyelni. Egyik nap egy harkályhoz volt szerencsénk, egészen nyugodtan tett-vett, nyilván fogalma sem volt róla, hogy a háta mögött, 2-3 méterről leselkedem. :)

2010. május 26., szerda

Ördögszekéren

Tökéletes vitorlázóidőnk volt ma: napsütés és élénk szél. Már délelőtt sikeresen leégtünk., mert csak 15-ös naptejet vittünk magunkkal. Egyelőre hárman vagyunk, és egy Balaton 25-ös hajót bérelünk Lellén. Ördögszekér a neve, és már az első napon elértük vele a 11,6 km/h sebességet. Talán nem hangzik soknak, de a hullámokon lovagolva, egy időnként 30 fokban dőlő vitorláson elég izgalmas élmény. Persze volt részünk nyugodt ringatózásban is, ami abszolút pihentető, de néha kell a kaland is. :) Egyszer annyira bedőlt a hajónk, hogy a pereme és az orrvitorla alja beleért a vízbe. Ettől mindannyian megijedtünk egy kicsit, szerencsére Gábornak sikerült gyorsan korrigálnia. Elvileg a tőkesúly miatt nem tudtunk volna fölborulni, de kinek van kedve ezt letesztelni?
Gyakran néztük ma az előrejelzéseket, amikből leginkább azt lehetett leszűrni, hogy nagy a bizonytalanság. Vagy elromlik holnap az idő, vagy csak hétfő reggelre (utóbbi már nem érintene minket érzékenyen). Mindenesetre reménykedünk, hogy nem a kikötőben fogunk lődörögni holnaptól. Engem nem zavarna, ha átmenetileg kicsit esne az eső, mert tegnap vettem a Decathlonban egy klassz kabátot (tengerészköpenyt, ahogy a címke nevezi), és szívesen fölavatnám. :)

Pár nap falun...

...sok a jóból. Lejöttünk szombaton Vésztőre. A házban kb. 10 éve nem lakik senki, korábban Balázs nagymamájáé volt. Borzasztóan megnőtt a fű a sok esőzés miatt, majdnem két napig tartott levágni, fárasztó munka összeszedni is. A fényképezőgépet sajnos otthon felejtettük, pedig téma lett volna bőven: a rozsdafarkú már eteti a fiókáit, az árkokban nyüzsögnek az ebihalak, mindenhonnan brekegést és madárcsicsergést hallani, a horgásztóban még egy gyönyörű vízisiklót is láttunk. Megijedt tőlem. Gondolom, nincs hozzászokva, hogy valaki odarohan hozzá, mikor éppen a part mentén úszik. :) Az erdei pintyek viszont kifejezetten bátrak voltak: alighogy összegereblyéztem a füvet, már jöttek is rovarokat keresgélni. Szeretek ilyen közel kerülni az állatokhoz, de a falusi élet nem az én világom. Mikor csendről és nyugalomról álmodozom, akkor is inkább egy kisvárosban vagy modern nyaralóban képzelem el magam.

Rengeteg a csiga a kertben, nagyon igyekeztem vigyázni rájuk, sokukat fölraktam a kerítésre, hogy ne legyenek láb alatt, mégsem sikerült mindegyiket megmenteni. Néhányra ráléptünk, de a legrosszabb az volt, hogy véletlenül fölnyársaltam egyet a vasvillával. Rögtön le is tettem a kezemből, és befejezettnek nyilvánítottam a munkát. Elég volt.

Tegnap délután teljesen megrökönyödött rajtam egy helybéli biciklis, mert a kertben, egy pokrócon hasalva olvastam. Ilyet nyilván nem szokott látni. :) Balázs szerint az itteniek egyáltalán nem is olvasnak, ami talán túlzás, de szépirodalmat nyilván ritkán vesznek a kezükbe. Ő egyébként a gyerekkori emlékei miatt nagyon kötődik Vésztőhöz, és annak ellenére, hogy már fölmerült a családban, hogy el kéne adni ezt a házat, sőt érdeklődő is lenne rá, inkább felújítani szeretné. Én meg többnyire próbálom lebeszélni, mert nem rajongok az ötletért. Ma kiderült, hogy a hátsó szomszéd a kerítés tövéhez épített új disznóólakat. Ez nekem már végképp sok volt, és úgy tűnik, végre a férjemnek is elég nyomós ellenérv, hogy trágyaszagban pihenni nem az igazi...

2010. május 21., péntek

Állatkórházban

Az elmúlt időben többször jártunk állatorvosnál, mint előtte évekig. Cilla összeverekedett Mirmivel, a sebén keresztül megfertőzte valami vírus, és belázasodott. (Mikor ezt meséltem valakinek, mindig fönnakadt azon, hogy honnan tudom én egy macskáról, hogy lázas. Nagyon egyszerű: gyanúsan nyugodt, és sokat alszik.) Mindezt vasárnap késő délutánra időzítve, de nem gond, az érdi állatkórház este 7-ig nyitva van, anyuval bepattantunk a kocsiba, és odarobogtunk. A cica kapott gyógyszert, éjszaka bent aludt, másnap bevittük Mirmit is megvizsgáltatni, hátha ő is fertőzött. Megbeszéltük az orvossal, hogy jó lenne ivartalanítani a kandúrunkat, mert elég agresszív, és saját magát is veszélyezteti a verekedésekkel. Szerintem megneszelte a tervet, mert pár nappal később eltűnt, és azóta nem is láttuk. Tartok tőle, hogy elkéstünk az óvintézkedéssel... :(

Bikfic is jól megijesztett minket, ugyanis a szokásos éves oltáskor kiderült, hogy sérve van (először daganattal riogattak, de az ultrahang ezt szerencsére megcáfolta), meg kellett műteni. Nem egyszerű szállítani egy kutyát, ha nincs hozzászokva a pórázhoz és az autóban utazáshoz! Az állatkórházba vezető kb. 10 perces úton fölkapaszkodott az ölembe, és alig tudtam megakadályozni, hogy átmásszon anyuhoz. Elég büdi is volt szegénykém, az ablakot viszont csak résnyire mertem lehúzni, nehogy kiugorjon rajta. Visszafelé már nagyon okosan viselkedett, magától beszállt (pedig a kapott műanyag gallér eléggé akadályozta), és szépen leült a lábam elé. Otthon a legnagyobb nehézséget az okozta, hogy néhány napig fűtött helyen kellett (volna) tartani őt. Egy hősugárzó társaságában bezártuk a széntárolóba, ami egészen addig jól működő megoldásnak tűnt, amíg a kis kedvencünk csak bágyadtan feküdt. Reggelre viszont nagyon virgonc lett, és mindenáron ki akart szabadulni, szét is rágta az ajtó sarkát. Kiengedtük, aztán napokig ment a játszma, hogy amikor épp rosszabbul volt, bezártuk, nehogy megfázzon, mikor jól érezte magát, kiengedtük, hogy hadd mozogjon. Az állapotával együtt a hangulatom is hullámzott a bűntudat (nem teszek eleget a kutyámért, pedig már a kis hercegnek is megmondta a róka: "felelős vagy azért, amit megszelídítettél") és a feltartóztathatatlan nevetés (ötödszörre köpi ki a gyógyszert, és tálkából nem hajlandó enni-inni, csak kézből, de onnan mohón) között. Most már egészen elemében van, jelenleg a fő probléma az, hogy nem tudja megvakarni a füle tövét a gallér miatt, de ebben szoktam segíteni, és már csak pár napot kell így kibírnia, a varratszedéssel együtt ettől a problémától is megszabadul.

Szürke hétköznapok

Mostanában van bőven munkám, nem mindig olyan, mint amire vágytam, de akadnak jobb pillanatok. A héten viszont a hajamat téptem: új funkció, egy évekkel ezelőtti fejlesztésre épül, mindenki másképp emlékszik, hogyan is működik az egész. Csapatmunkában kiderítjük, előássuk az évekkel ezelőtti leírást, értelmezzük, sikerül elmagyarázni az ügyfélnek is, hurrá. Kezdem azt hinni, hogy egyszer tényleg tanácsadó lesz belőlem. Megírom a doksit, kiküldöm elfogadásra, másfél nap múlva jön a válasz, hogy ez így nem lesz jó, ők másképp képzelik, és mi ne akarjunk logikát tenni bele, majd a társrendszer értelmezi az eredményt. Átírom a doksit, én már nem értek belőle szinte semmit, a fejlesztők és a tesztelők kérdezgetnek, elmagyarázni nem igazán tudom, az ügyfél még nem fogadta el, de ugye holnapra kész lesz a fejlesztés, és le is teszteljük... Telefonálok, hogy ezt így inkább nem vállalnánk be, legyen pár nappal később az átadás. Jó, megpróbálják átrakni, majd visszaszólnak. Másnap újabb telefon: rendben van, ha önállóan is be tudjuk mutatni, mert a többieket nem szerveznék át. Persze, képesek vagyunk rá. OK, de még G-nek is rá kell bólintania, hogy hajlandó-e így átvenni. G az Outlook szerint házon kívül van jövő keddig, de feltételezem, ezt az akadályt a rendszerintegrátor majd áthidalja valahogy.

Szerencsére jövő héten szabin leszek, egyáltalán nem kell a munkára gondolnom. Vésztőre megyünk, és vitorlázni is fogunk a Balatonon. Szeretek így kiszakadni a hétköznapokból. Azt tervezem, hogy sokat fogok olvasni, és esténként rendezgetem a fotóimat. A múltkor órákig lelkesen makróztam néhány vízcseppet a rózsáinkon, de még nem jutottam el odáig, hogy a memóriakártyáról áttöltsem a képeket...

2010. május 8., szombat

Túzoktúra

Aki jól ismer, az tudja, hogy a madarak megfigyelése boldoggá tud tenni. Múlt szombaton hódoltam ennek a szenvedélyemnek, ugyanis elmentünk Dévaványára túzokot nézni. A Madártani Egyesület rendszeresen szervez ökotúrákat, mi most először vettünk részt ilyenen. Nem tudom, általában hányan szoktak lenni, a miénk nagyon exkluzívra sikeredett, mivel csak ketten jelentkeztünk. (Nem meglepő, a dürgési szezonnak lassan vége, mi csak azért nem mentünk egy héttel korábban, mert aznap pont dolgoznom kellett.) Így viszont kényelmesen elfértünk az autóban - már amennyire egy Land Rover kényelmes lehet... :) A felázott utakon időnként raliztunk, sőt néha vissza is kellett fordulnunk, de az eredménnyel elégedett vagyok. A fényképezést nagyrészt Balázsra hagytam, aki lelkesen élt a lehetőséggel. A túra névadóját, a túzokdürgést eléggé messziről tudtuk csak megfigyelni, mert óvatos madárról van szó. Okkal bizalmatlan, nem is olyan régen még vadásztak rá. Az objektívünk ehhez a távolsághoz már kevésnek bizonyult...

A legközelebbi túzok (az előtérben egy dolmányos varjú)

...viszont a vezetőnk adott kölcsön látcsöveket, és nagyon készségesen mindig beállított egy profi teleszkópot is, hogy jól láthassunk mindent. Szerencsénk volt, a dürgést sikerült folyamatában megfigyelni. Úgy kezdődik, hogy a túzokkakas a farktollait fölcsapja a hátára, rengeteg levegővel megduzzasztja a nyakát, aztán kifordítja a szárnyait. Mivel az alsó tollai hófehérek, ettől egyetlen nagy labdának látszik, ami szinte világít a pusztán. A rituálé csúcsa az, mikor a bajusztollai is legyezőszerűen fölfelé merednek, és a madár topogva körbefordul a saját tengelye körül. Emberi szemmel nézve ez kissé mulatságos, valahogy mégis lenyűgöző látvány, a túzoktojóknak pedig remek alkalom a jelölt rátermettségének vizsgálatára. A fiatal kakasok még csak gyenge utánzatát képesek produkálni a tapasztaltabbak násztáncának - nem is jut nekik pár.
A főszereplőkön kívül még sok más állat került az utunkba, rengeteg mezei nyúl például. Ez a jószág rendkívül népszerű a családunkban, ezért mindketten készítettünk róla portrét:

Az én fotóm

Balázs fotója (érdemes figyelni a nyuszi szájából kilógó fűszálakat)

Találkoztunk továbbá őzekkel, cigánycsukkal (éppen egy lepkét próbált szállítani), szürke, pajzsos és parti cankókkal, nádi rigóval (amit végre sikerült lencsevégre kapni), sárga és barázdabillegetővel, füstifecskével, tövisszúró gébiccsel, barna rétihéjával, kakukkal, sordéllyal, mezei verébbel, sirállyal, gulipánnal, böjti és barátrécével, kis vöcsökkel, nyári lúddal, szürke gémmel... és beleszerettem a bíbicbe:

Hát nem gyönyörű?!

Egészen estig maradtunk a környéken, a naplemente a Hortobágy és a Berettyó összefolyásánál ért minket, ahol a szakértő segítségével igyekeztünk hang alapján felismerni a madarakat, és láthattuk a foltos nádiposzáta nászrepülését, ami egy gyors, függőleges hurok, a vége szinte zuhanás vissza a nádasba, valamint beszereztük az év első (tucat) szúnyogcsípését.

[Még több kép ebben az albumban]

2010. május 5., szerda

A ritmus mesterei

Az én szemszögemből ez a Müpa-beli koncert az ellentétekről szólt. A dánok elvont, furcsa dallamokat játszottak: volt, hogy erdőre, patakcsobogásra és madárcsicsergésre asszociáltam, néha meg egyszerűen csak zajnak érzékeltem, amit hallottam. A legérdekesebb hangzást a megpörgetett, búgó cintányér nyújtotta. A másik együttes latinos temperamentuma ezzel szemben éles kontrasztot jelentett, de még azon belül a két dobos is nagyon különbözött. Mégis képesek voltak tökéletes harmóniában zenélni: szédítő tempójú dobpergés után többször is pontosan ugyanabban a pillanatban némultak el. Dobverőt csak az egyikük használt, ő tűnt egyébként összeszedettebbnek, az öltözéke is több komolyságot sejtetett (szemüveget, fekete nadrágot és inget viselt). A társa olyan szangvinikus személyiségtípus, aki néha pusztán azért magához húzta a mikrofont, hogy belenevessen. Az külseje tükrözte bohémságát: a bő, fehér ing felett nagy mintás mellényt hordott, és rendszeresen igazgatta a félhosszú haját. Sikeresen vonta be egyébként a közönséget, jelzésre az előre megbeszélt szót kellett hozzátennünk a produkcióhoz.
Nem volt telt ház, és bár úgy tűnt, a többségnek nagyon is tetszett a műsor, elég sokan döntöttek úgy, hogy nem várják ki a végét, és kiosontak. Számomra ez érthetetlen. Ha már megvették a jegyet, és eljöttek, igazán tanúsíthattak volna annyi tiszteletet az előadók és a többi néző iránt, hogy végigülik a koncertet. Volt szünet, akkor feltűnés nélkül haza lehetett volna menni.