2011. március 9., szerda

Jóga

Visszatértem a jógához. 13 évesen kezdtem el, de nem jártam sokáig, mert a csoportunkban én voltam az egyetlen 30 év alatti. A gyakorlást és az azt követő teázásokat nagyon szerettem ugyan, de tinédzserként nem ilyen társaságra vágytam, és a mozgásformák közül is inkább a dinamikusabbak vonzottak. Most, hogy már nem lelkesítenek az aerobikórák, és sokkal több időm van, kedvet kaptam csatlakozni anyuhoz.
Néhány hónapja a szerda délelőttöket ászanákkal töltjük. Van itt Érden egy egyesület, ahol anyu már az összes oktatót "letesztelte", most ahhoz járunk, aki szerinte a legjobban el tudja magyarázni, milyen apróságokra kell figyelni. A személyiségtípusomhoz illik ez a fajta tökéletességre törekvés, amihez nem társul túlhajszolás. Éppen büszke vagyok magamra, mert tapasztalom a fejlődést. Korábban problémát jelentett, ha hosszú ideig mozdulatlanul kellett ülni, például a légzőgyakorlatoknál. Folyton megfájdult vagy elzsibbadt a lábam, és ki kellett nyújtanom. Két héttel ezelőtt viszont sikerült annyira ellazítanom magam, hogy könnyedén végigültem minden gyakorlatot, és tudtam a levegő áramlására koncentrálni. Sőt, már a Szóham mantra sem idegesített, valahogy magától értetődően jött. Az egyensúlyérzékemmel eddig sem volt bajom, de ma még én is meglepődtem, milyen testhelyzetben vagyok képes biztosan állni a talajon. Az ászana Garudáról kapta a nevét, sasnak szokták fordítani, de igazából Visnu madaráról van szó. Magyar megfelelője a turul lehetne. :) Nagyjából így fest, bár a képet inkább a hangulata, mint a pontossága miatt választottam:


2011. március 4., péntek

Családregény

Éppen a Szabó Magda korszakomat élem, a Régimódi történet után most az Ókút van soron. Nagyon élvezetes volt a 100 évvel ezelőtti Debrecen világát és a család kalandos történetét megismerni. Az évekkel ezelőtt látott színdarabból nem sok konkrét emlékem maradt, de abban biztos voltam, hogy érdemes lesz mélyebben beleásnom magam. Az eseményeket többnyire a női szereplők egymás közti viszonyai határozzák meg, a férfiak gyakran csak statiszták. Néha fájdalmasan ostoba hibákat követnek el, de ezzel együtt (vagy éppen ezért? :) ) elég könnyen tudtam azonosulni velük, mindegyikükkel más-más szempontból. Közben sokat járt a fejemben a transzgenerációs transzmisszió kifejezés, amit az önismereti csoportban gyakran emlegetünk, és itt az iskolapéldáit találtam meg.

Miután megismerkedtem a gyökerekkel, most már az írónő saját élményeiről olvasok. Rendszeresen meglepődöm, milyen sok gyermekkori gondolatára emlékszik, és mennyire részletesek ezek az emlékek. Néha elmerengek azon, vajon én is hasonló lehettem-e. Nemrég találkoztam egy olyan véleménnyel, amivel teljes mértékben egyet tudtam érteni, pedig évtizedek választanak el attól a kortól. A kis Magdának minden olyan képzést meg akartak adni a szülei, ami nekik nem jutott, többek között zongorázni taníttatták, amit ő gyűlölt, szinte a rosszullétig lámpalázas lett a fellépéseken, mégis csak nehezen tudta elérni, hogy ne kelljen többé zeneórákra járnia. Felnőtt fejjel azt a következtetést vonta le a történetből, hogy a "zenede" rossz hozzáállása volt a frusztrációja oka, mivel mindenkiből profi művészt akartak faragni, és nem törődtek a (kezdetben még lelkes) amatőrökkel, a leendő műértő közönséggel. Néhány hónapja én is éppen ezt fejtegettem Balázsnak, bár velem elsősorban a szolfézsórák utáltatták meg a zeneiskolát, de a bajok gyökere ugyanez volt.

2011. március 3., csütörtök

Digitális Gutenberg

Karácsony óta könyvmoly vagyok, mert e-könyv olvasót kaptam Balázstól, és egy-egy szerzőtől sorra olvasom a műveket, váltáskor még csak föl sem kell állnom a hintaszékből (az lett a kedvenc "olvasókuckóm", mert nagyon kényelmes, és jók a fényviszonyok).

Nosztalgiából vagy talán romantikus hangulatból Jókaival kezdtem, és ugyanúgy bele tudtam merülni, mint tizenévesen, amikor még a nagypapa könyvespolcáról vettem le a köteteket. (Nála az volt a szabály, hogy bármilyen könyvet kölcsönad, külön elkérnem sem kell, csak tegyem vissza a helyére, ha végeztem vele. Gyakran éltem a lehetőséggel.) Egyedül a Névtelen várnál fogyott el a türelmem, mikor hosszú oldalakon keresztül csatákról és hőstettekről olvastam a leírásokat, és úgy éreztem, a regény szempontjából nem is volt jelentőségük. Különben sem szeretem az egymást "hősiesen" gyilkolászó férfiakról szóló történeteket. Utálom a vérontást, háborús filmeket sem vagyok hajlandó megnézni. Amit viszont szeretek Jókainál, azok az izgalmas cselszövések, a manipulációk, a szerelem hatalma, a keresztény értékrend megkérdőjelezése. Utóbbira remek példa A három márványfej, ahol az Ószövetségben is megtalálható többnejűség a központi téma. Nyilván nem tartom követendőnek ezt az életmódot, de jól rávilágít a Biblia önellentmondásaira. Az Ahol a pénz nem isten kapcsán elgondolkoztam azon, tudnék-e olyan körülmények között élni, mint a történet szereplői. Először tetszett, hogy a civilizáció ártalmaitól távol és - legalábbis kezdetben úgy gondoltam - a természettel harmóniában élnek, de kiderült, hogy inkább legyőzni akarják azt. Ez nyilván a reformkor szelleme, sajnos sok területen ma is aktuális. Szerintem túlhaladott nézet (illetve annak kéne lennie) a hasznos és káros élőlények megkülönböztetése, és nem tartom a fejlődés jelének, ha az ember átalakítja a tájat, és gépek, járművek fekete füstje száll az ég felé. Tehát a nagy mesemondónál nem az elvek fogtak meg, a karakterek többsége is túl elvont, idealizált, a hangulat és a leírások viszont elvarázsolnak, nála ezek adják meg az olvasás igazi élményét.

A változatosság kedvéért beiktattam egy papíralapú Harry Pottert, mert újranézve a filmeket rájöttem, hogy Dolores Umbridge figuráját akár a volt osztályfőnökömről is mintázhatták volna, és rögtön rajongó lettem. :)

Aztán jött Douglas Adams. Az Útikalauz köteteivel már régóta szemeztem, és tényleg nagyon szórakoztatóak. Annyira abszurd az egész történet, hogy gyakran nem bírtam megállni, és hangosan fölolvastam belőle, a családom derültségére. Három kedvenc részem van:
  • Marvin, a Paranoid Android megállítja a szintén robot tankot, ami sokkal nagyobb és erősebb nála, viszont nagyon buta
  • az Útikalauz leírása arról, hogyan tanulhatunk meg repülni
  • Arthur és Fenchurch együtt röpködnek (szívből sajnáltam, mikor a lány eltűnt)
A sok fantázia szülte világ után kicsit foglalkozni kezdtem a valósággal is, már régóta a polcomon várt Bryan Sykes tollából az Éva hét leánya. A költői cím ellenére tudományos a téma: a professzor a mitokondriális DNS elemzése alapján vizsgálta a leszármazási vonalakat. Alátámasztotta például, hogy a polinézek Ázsia, és nem Amerika felől érkeztek a szigetvilágba; hogy a neandervölgyi nem az ősünk, hanem kiszorította őt a cromagnoni ember; de ami a legizgalmasabb felfedezés volt, az a hét európai ősanya. Anyai ágon (a mitokondriális DNS-t mindenki csak az anyjától örökli) a mai európaiak túlnyomó többsége hét klán egyikébe tartozik, azaz a családjuk visszavezethető egy-egy több ezer éve élt ősanyára. Sykes nevet adott nekik, és néhány oldalas elképzelt életrajzot is kaptak, természetesen az akkori körülményeknek (pl. jégkorszak) megfelelőt. Rögtön kíváncsi is lettem, hogy én vajon melyikükkel tarthatok rokonságot, de kiderült, hogy még távolabbra visszamenve az időben létezik egy "mitokondriális Éva" néven emlegetett nő, aki minden ma élő ember közös őse. Tulajdonképpen egyetlen nagy család vagyunk, mind a hatmilliárdan. Na jó, elismerem, ez most egy kicsit csöpögős megfogalmazás, de számomra éppen az volt a meglepő, hogy ennek van tudományos alapja.