Félsiker (vagy inkább kétharmad, de itt az nem visz mindent)

Az történt, amire számítottam, és bár nem öröm, talán mégis pont így jó ez most. Már azt is csodaként éltem meg, hogy a vizsga első része sikerült, mert TÉNYLEG nem voltam formában, de úgy látszik, a 3 év tolmácsképző nem múlt el nyomtalanul, és stabilan elsajátítottam a készségeket. (Ezt a vizsgabizottság sem vonta kétségbe, ami remek hír.) Franciául viszont azóta sem tudok jobban, és ezen az elmúlt hetek intenzív tanulása sem változtatott. De ne szaladjunk ennyire előre! Az EU-s akkreditációs vizsgára akkor érkezett a meghívó, mikor Gergő már éppen aláírta a lakás bérleti szerződését, és felmondta a szobáját a koliban, bútoraink viszont még egyáltalán nem voltak. Úgy értem, még konyhabútor sem, tehát mosogatni is csak a fürdőszobában lehetett. Innen szép nyerni! Görcs, stressz, a világ hibáztatása, hogy miért pont most, hát egy évvel ezelőtt semmit sem akartam volna jobban, most meg mit kezdjek ezzel az időzítéssel?! Sem felkészülni nem tudok, sem megragadni a lehetőséget... Ott volt még a menekültválság is, ami tetézte az aggodalmaimat, ugyanis hiába vettem vonatjegyet Linzből Pestre (onnan repülnek fapadosok Brüsszelbe, az EU pedig onnan téríti az útiköltségemet), a vasúti közlekedés éppen az utazáson előtt leállt, Bécsben buszra kellett szállnom, aztán meg azon izgultam, hogyan jutok vissza Ausztriába, mikor addigra Magyarországon már rendkívüli állapotot vezetnek be. Minden ellenem szólt tehát, nem is akartam ezt az egész hercehurcát, de az ösztöndíjat visszafizetni még kevésbé szerettem volna, így kénytelen-kelletlen belevágtam.

Az első biztató jel a szivárvány volt, amit a Charleroi reptéren láttam, míg fagyoskodva vártam a transzferbuszt. Ami persze késett, telefonáltam is miatta, hogy mégis mikorra várjuk, aztán beszélgetésbe elegyedtem egy belgával. Jó fej volt nagyon, pontosan elmagyarázta, hogyan jutok el a metrótól a szállásomig, és a pályaudvaron még azt is megvárta, míg jegyet veszek. Mint kiderült, rendőr - ez megmagyarázza az útleírás kissé szokatlan módját ("balra kell fordulni a parknál, jobbra biztosan lát majd rendőrautókat, van ott egy őrs"). Úgy búcsúzott el, hogy másnap szurkolni fog. Mire elfoglaltam a szobámat, azt éreztem, MINDENKI szorít nekem (még Ferihegyen összefutottam egy volt BME-s évfolyamtársammal, aki ugyanakkor egy EPSO vizsgára ment). A szállás tüneményes volt, afrikai hangulatban berendezve, rögtön képeket kezdtem róla küldözgetni Gergőnek, beszéltünk Skype-on, aztán agykontrollal ringattam magam álomba. Reggel pontban nyolckor, ahogy kértem, tálcán kaptam a reggelit, forró kakaóval. Jól indult a nap! Szerencsére csak délelőtt kezdődött a vizsgám, kényelmesen készülődhettem. Akkor már alakult bennem az érzés, hogy talán mégsem vagyok teljesen esélytelen, de kimondani még nem mertem. A helyszínen kiderült, hogy némettel indítok én is, nem csak azok, akiknek ez a B nyelvük. Hát jó, ha nem sikerül, legalább foghatom arra, hogy németből nem vagyok olyan erős... A feszültség akkor kezdett újra növekedni bennem, mikor az első két vizsgázó megbukott. Állítólag felháborítóan nehéz szövegeket kaptak. Pech.

Következem én, újabb agykontroll, hogy nyugodt legyek. Innentől más tudatállapotban zajlik minden. Konszek, rokonszenves bácsi mondja a beszédet, állatvédelem a téma. Mindent értek, nincs kérdésem, tolmácsolok, a bizottság tagjai mosolyognak, bólogatnak. Huhh, az első benyomás pozitív, jól van. Egy célkitűzés teljesítve. Kis szünet, szinkron. A beszéd címét nem értem, de szerencsére az előadó rögtön elmagyarázza, egészségügyi szakkifejezés. Vajon hogy mondják magyarul? Nagy bátran alkotok rá egy új szót, kétszer is használom, aztán inkább áttérek a körülírásra, mégis az a biztos. Végigbeszélem, értelmesen és összefüggően, újabb célkitűzés kipipálva. Várakozás, reménykedés, mindketten jöhetünk vissza délután angolra. Hűha! B nyelvből bukni ciki, ennek most már sikerülnie kell! Ebéd a közeli Exkiben, közben végez a harmadik páros is, egyikük sikerrel, ő hozzánk csatlakozik a kávézóban, a másik megy sörözni a reggel próbálkozókkal. Két új ismerőssel együtt igyekszem kitalálni, mitől leszünk jó formában a második körre. A kávé ötletét elvetem, egy citromos-gyömbéres csoki viszont jöhet. Vissza a vizsgahelyszínre, stresszoldás kalimbával, megint rajtam a sor. Konszek. Tanulmány ismertetése, az ilyeneket az egyetemen is utáltam, egy számadatra vissza is kell kérdeznem, sebaj, ennyi belefér. Nem remekelek, de nem is vészes. Váltás, kis szünet, hívnak vissza, indulok a kabinba, nem oda, mondják, hanem az asztalhoz. Oh, jaj, ez rossz jel! Ne legyek pesszimista, csak most erre a részre is visszajelzést adnak, megvan. Csere, másik vizsgázó beül, na ő nem ment át. Szinkronra tehát csak én megyek, ambiciózus tervekről van szó, röpködnek az eurómilliárdok, hoppá, 60+5 az nem 21, akkor ez 16 volt, javítom magam, izgulok, hogy ebből gond lesz-e. A bizottság tanácskozik, én pihegek, túléltem a napot. Behívnak a terembe, üljek le, jó hír, átmentem, de azt még megkérdeznék, tudom-e, ki az Európai Parlament elnöke. Martin Schulz, felelem csodálkozva, az agyam meg kattog, hogy meg sem említették a szövegben, hogy jön ez most ide, ezt a nevet biztosan meghallottam volna... Aztán jön a következő kérdés, mosolyogva, hogy akkor kicsoda is Juncker. A Bizottság elnöke, mondom, és itt esik le, hogy nyilván véletlenül azt mondtam rá, a Parlamenté. SZARVASHIBA!!! Ijedten a szám elé kapom a kezem, megnyugtatnak, sejtették, hogy csak elszólás volt. Hitetlenkedve jövök ki a teremből, széles mosollyal, nem bírom megállni, ugrom egyet örömömben. Utánam jön egy bizottsági tag, mondja, hogy Junckernél majdnem elástam magam, az mentett meg, hogy a számot javítottam, mert azt mindig szeretik, ha valaki gondolkozik. Jól teszik, én szoktam! :)

Két órát kószálok egyedül a városban, megyek, amerre a lábam visz. Próbálom felfogni, hogy éppen a megvalósulás felé tart egy hatalmas álmom. Tolmácsnak születtem, ez nem kétséges! Hazaérve ünnepeltetem magam, aztán lassan kezd bennem tudatosulni, hogy a neheze még hátravan: egy hónap múlva ugyanez franciából. Az már nem a tolmácskészségeimről szól, hanem a nyelvtudásomról. Hetekig RFI-t hallgatok, Philosophie magazint olvasok, le Monde cikkeket blattolok, tematikus szókincset gyűjtök. Mindez kevés, még úgy is, hogy a beszédek témája testhezálló (biodiverzitás és elektronikus kereskedelem), egyszerűen nem állnak össze a fejemben a szövegek. Már a konszek is kínos, nem akarom a szinkront, de a bizottság úgy dönt, kapok még egy esélyt. Lelkesen kezdek bele, de a lendület nem tart sokáig. Az eredmény szánalmas (alulról rezeg a léc), udvariasan hallgatom a visszajelzést, közben azt gondolom magamban: mondjatok valami újat. A jó hír, hogy a vizsga első része két évig érvényes, ha felkészülök franciából, csak emailt kell írnom, és szerveznek nekem vizsgát, nem kell egy évet várnom. Munkát persze annak sem ígértek biztosra, akinek sikerült (egy tapasztaltabb kolléganő megkapta reggel az angol B-t)... Még nem döntöttem el, mennyire sürgős nekem újra próbálkozni, és arra sincsen stratégiám, hogyan tanuljak. Egyelőre jó nekem Linzben, szuper város, csak a helyemet kell Gergőtől függetlenül is megtalálnom.

BookCrossing - Utazó könyvek

Nagyon szeretem azokat a kezdeményezéseket, amik azon alapulnak, hogy osszuk meg egymással, amink van. Most nem jótékony szervezetek támogatására gondolok vagy a szegényeknek adott ételadományokra (bár ezek is fontos dolgok), hanem olyan kölcsönösen előnyös rendszerekre, mint például a telekocsi, a kanapészörfölés vagy a címben említett könyves ötlet. Utóbbi nagyon egyszerű modell: beszerzed, elolvasod, regisztrálod, "szabadon engeded", más megtalálja, a honlapon feljegyzi, és ez ismétlődik, szerencsés esetben hosszasan és sok szereplővel. Egész közösség tud kialakulni az olvasnivalók útja mentén!

Körülbelül egy hónappal ezelőtt, mikor éppen a szemetet vittem le, így találtam két könyvet a kukák mellett. Ez rosszul hangzik, de nem úgy kell elképzelni, hogy a földön, a koszban hevertek, hanem a kertben lévő fedett kukatárolóban áll egy műanyag láda (azt tippelem, télen ebből lehet felszórni a jeges utat, hogy ne csússzon), és annak a tetején máskor is láttam olyasmit, ami valakinek már nem kellett, de még használhatónak ítélte, például egy pár szandált. A használt cipők nem hoznak lázba, de egy könyv mindjárt más! Ráadásul rögtön kettő - ezen a napon már érdemes volt felkelni! Az ilyen felfedezés önmagában is izgalmas, de igazán lelkes attól lettem, hogy ott virított rajtuk a BookCrossing matrica. A linzi városi könyvtár selejtezte le őket idén tavasszal, és azóta utaztak. Azt sajnos nem tudom, hogy kinél, merre jártak, mert az illető(k) nem írt(ak) bejegyzést a honlapon. Én viszont a héten naplóztam, hogy megtaláltam a krimit, nagyon tetszett a morbid humora, és olvasás után a közeli nyilvános könyvszekrényben "engedtem szabadon". 

Teljesen el vagyok ragadtatva a helytől, a padokkal és az árnyékot adó fával egyike azoknak a tereknek, amelyektől Linz olyan szerethető város. Nagyon remélem, hogy a könyvet egyszer majd megtalálja valaki, akinek van kedve részt venni a játékban, és elmeséli nekem meg a többi könyvrajongónak, mi lett vele. A honlap szerint némelyik kötet sajnos végleg eltűnik szem elől, másokról esetleg csak évek múltán érkezik életjel, így abban nem bíztam, hogy hamarosan hírt hallok felőle, de titkon persze reméltem, hogy nem marad észrevétlen a tettem. Így aztán majdnem kiugrottam a bőrömből örömömben, mikor ma délelőtt megláttam az üzenetet: egy leondingi, nagyon aktív BC-tag köszönetet mondott, hogy megmentettem a könyveket. Rögtön ismerősnek is jelölt, és a profiljából megtudtam, hogy az olvasni és az élményben osztozni szeretők havonta összegyűlnek a Wissensturmban, ami a lakásunktól sétatávra van. Na jó, hosszabb sétányira, de lehet, hogy egy ilyen program megérné a fáradságot...

Ausztria egyébként BC-nagyhatalomnak számít, csak néhány országból regisztráltak több könyvet, mint innen, de azok jóval népesebb helyek, pl. Németország vagy az USA. Kíváncsi voltam, vajon Magyarországon mennyire elterjedt a dolog, és csalódást éreztem, hogy csak 12 példány kering ott. Lehet, hogy ha legközelebb hazalátogatok, fogok egy tucatnyit apu régi könyveiből, és megduplázom az állományt. Jó móka lenne!

Új otthon

Eredetileg nem ezt terveztük, de úgy alakult, hogy én jöttem Linzbe, és Gergővel közösen rendezkedtünk be egy belvárosi tetőtéri lakásban. Linzben nagyon sokan laknak a GWG bérlakásaiban, ez egy önkormányzati cég, ami egész tömböket épít és rehabilitál, néhány lakást elad, a többit pedig bérelni lehet, a piacinál alacsonyabb áron. Természetesen nagy a kereslet rájuk, Gergő már egy éve várólistán volt, és nem sokkal az érkezésem előtt végre felajánlottak neki egyet, amibe azonnal bele is szeretett. Három napunk volt eldönteni, kérjük-e, ebből én kettőt még Angliában töltöttem, ami kicsit nehezítette a helyzetet. Skype-on keresztül nagyon szűkösnek tűnt a fürdőszoba, és különben sem szeretem, ha a vécével egyben van, de a helyi ismerősök szerint ilyen méretű lakást nem találunk külön vécével (vagy ha mégis, csak horror áron). Utolsó nap megnéztem a helyet élőben, tényleg nagyon közel van mindenhez, és remek a kilátás a hegyekre.

Tehát kivettük. Alig egy hónap alatt be is költözünk. Persze gőzerővel kellett dolgozni rajta, de szerintem elég hatékonyak voltunk, ennyi idő alatt mindent megmértem, alaprajzot készítettem, megrendeltük az IKEÁban a bútorokat (106 csomag, 819 kg), felcipeltük a lépcsőn a mosógépet és a fagyasztós hűtőt, kiürítettük és átadtuk a kollégiumi szobát, ahol Gergő addig lakott, összeszereltük itt a konyhaszekrényeket, Gergő bekötötte a csapot, mosogatót, sütőt, főzőlapot, összeraktuk az ágyat, ruhásszekrényt, komódokat, székeket, asztalokat, polcokat, sőt fűszerkertünk is lett.

Gergő még Magyarországról is elhozott egy csomó cuccot (én már nem fértem volna be a kocsiba). Már csak el kellett pakolni őket! Amivel egy picit elakadtunk, az a mosógép, mert ugyan elfér ott, ahová szántuk, de csak oldalt fordítva lehet odáig betolni, és nagyon úgy tűnt, emelés nélkül nem lehet irányba állítani. Aki ismer minket, az tudja, hogy nem a széles vállunkról vagyunk híresek, szóval azt elvetettük, hogy ketten átemeljük a gépet a kád fölött, és első körben kézzel mostunk. Abban bíztam, csak lesz valaki barát/kolléga/ismerős/akárki, aki besegít, de végül egyik délután összeszedtük minden erőnket, és megoldottuk mi magunk. Azóta élvezzük, milyen szép lett a közös otthonunk.

Búcsú Birminghamtől

Mikor novemberben megérkeztem, nem gondoltam volna, hogy alig több mint fél évet fogok a városban (sőt az országban) tölteni. Nem terveztem, de így alakult. Még nem tudtam eldönteni, hogy a költözés vagy a pakolás lesz-e az év szava az életemben, de az biztos, hogy a kettő közül az egyik. Új hazám ezúttal Ausztria, határozatlan ideig. 

Mivel néhány hétre nem lett volna értelme új munkát keresni, többek között turistáskodással töltöttem a napjaimat, ez ugyanis korábban kimaradt, merthogy hidegben dolgoztam, és utána örültem, ha a meleg szobában maradhatok. Két helyi látványosság volt, amit mindenképpen meg akartam még nézni: a csatornahálózat és a művészeti múzeum. Mindkettőért érdemes volt kimozdulni a lakásból, és nem is bánom, hogy későbbre maradtak. A szabadtéri program nyáron sokkal élvezetesebb, bár így is elég hűvös szél fújt néha. Tipikus angol nyár, széldzsekiben és napszemüveggel. A látvány pedig igazán nekem való: vízparti házak, hidak, sok-sok hajó, és az elmaradhatatlan madarak.

A kiállítások pedig tele voltak inspirációval, amit sokkal inkább ki tudok használni, ha ráérek alkotni. 

 Maga a múzeum épülete is gyönyörű, és még hangulatos kávézója is van!

Akinek ennyi nem elég, az Birminghamről, Smethwickről és a múzeumról is találhat még több képet.

Black Country Living Museum

Egy hely, ahol megelevenedik a múlt. A világ első iparvidékét élesztették föl (vagy talán tartották életben) Tiptonban, vonattal csupán néhány megállónyira Smethwicktől. A szentendrei skanzenre annyiban emlékeztet a koncepció, hogy ide is régi házakat gyűjtöttek össze, amik aztán korhű berendezést kaptak, viszont továbbvitték az elképzelést, a személyzet is korhű ruhát visel, így mintha az egykori lakókkal beszélgethetne a látogató. Itt töltöttem az egész napot, és egyszerűen imádtam!

Rég elfeledett tárgyak (sokuk emlékeztetett a nagypapa műhelyére, például ez a köszörűkő is), 

játékgyűjteménybe illő járművek (ezekkel oldották meg a közlekedést a helyszínek között, elég nagy területen fekszik a kiállítás),

hajók (a csatornákon ez a hosszú, lapos az ideális forma), 

boltok, egyszervolt foglalkozások, szívesen mesélő szereplők... 

 

A kertek is lenyűgözőek, pont az én ízlésemnek való ez az összevisszaságnak látszó, de valójában nagyon is átgondolt elrendezés.

És végre megint igazi brit kiejtéssel hallottam az angolt, ez tényleg hiányzott már az utóbbi időben!

Pöstlingberg

Legutóbb említettem, hogy az ablakból a Pöstlingberget lehet látni, ami kellemes látvány napközben is, de igazán naplementekor lelkesedem érte.

Nyilván hajt a kíváncsiság is, ezért örültem, hogy Gergő meg akarta mutatni a hegyet. Olyan rekkenő hőség volt hétvégén, hogy címlapsztori lett belőle a helyi sajtóban, ezért késő délután indultunk. A főtérről lehet megközelíteni a helyszínt, külön nosztalgiavillamos közlekedik arrafelé, a turistákon kívül valószínűleg senki sem használja. 

Odafelé és visszafelé is találkoztunk magyarokkal, utóbbi kicsit kínos volt, mert gyanútlanul beszélgettünk, mellettünk felsőosztrákul folyt a társalgás, aztán teljesen váratlanul az egyik nő odafordult hozzánk, és szólt, hogy négyük közül hárman mindent értenek. Pff! A közös nyelv szerintem arra nem jogosít föl senkit, hogy letegezzen minket. Tudom, hogy szemtelenül fiatalnak látszunk, de egyikünk sem gyerek, rég elmúltunk már 18 évesek...

A Pöstlingbergnek a mi szempontunkból legfőbb érdekessége a kilátás a városra, ami tényleg pompás. Sajnos Ausztriában a nyitva tartás nem igazodik az igényeinkhez, a kávézó például este hétkor(!) bezárt, és az étteremben is csak nyolcig maradhattunk volna, annak meg nem lett volna sok értelme, így végül be sem mentünk. Mindez egy olyan héten, mikor a csütörtök ünnepnap...

Természetesen a hegytetőn álló bazilikát (nagyképű elnevezés!) sem hagyhattuk ki. Gergő kifejtette a nagyon határozott elképzeléseit arról, milyen jó életük van a papoknak (a cölibátus ugye csak álca a külvilág felé...) és hogy miért van olyan sok gyóntatószék a linzi templomokban. Maga a tény is vicces, hogy tényleg telezsúfolják velük a teret, engem mégis a tetejükre szerelt lámpa nevettetett meg:

Németül nem értők kedvéért: "Kérjük, várjon" és "Kérjük, lépjen be"

A képek ezúttal Gergő telefonjával készültek, mert nekem nem volt zsebem, és nem akartam táskát vinni magammal.

Séta a magasban

"...ahol senki sem jár, csak a madarak, a szél, na meg a kéményseprők"

Hirtelen felindulásból (na jó, fáradtságból: két hét alatt egy Birmingham-Linz-Budapest-Gödöllő-Érd-Balatonlelle-Budapest-Ács-Linz-Birmingham kört jártam volna be, de a végére elfogyott a lendület) átfoglaltam a visszaútra szóló repjegyemet két héttel későbbre, és most Linzben élvezem az életet. Éppen ülök az ötödik emeleti szobában, kilátással a Pöstlingbergre (bal oldali kis tornyok a hegytetőn):

Ez itt annyira menő, hogy szép időben külön villamos jár oda, és a lakásárakon is dob, ha lehet látni az ablakból. Még jobb, hogy innen nemcsak a hegyre nézhetek, hanem a parkra is, ami tele van madarakkal, egész nap hallani az éneküket. Az egyik rozsdafarkú mintha megneszelte volna, hogy róluk tervezek írni, ideröppent a párkányhoz egy pillanatra. Talán jó lenne itt lakni, de egyelőre csak visszatérő vendég vagyok, és igyekszem felfedezni a várost.

Szombaton Gergő is ráért, így együtt tudtunk menni a város egyik kulturális nevezetességéhez, ami a Höhenrausch (~magassági mámor) névre hallgat. Már februárban is láttam, de csak messziről, mert bármilyen érdekesnek tűnt is, nem akartam odafagyni. A koncepció nagyon ötletes: a kiállítótérből lépcsőkön és állványokon lehet továbbmenni a tetők közé, egészen egy templom két tornyáig, de ácsoltak hozzá saját kilátót is.

Remek a kilátás a belvárosra, igazán izgalmassá mégis az teszi, hogy minden évben más témájú kiállítást rendeznek be benne. Idén a madarak körül forog minden - talán mondanom sem kell, nálam már látatlanban nyert, de a kivitelezés is meggyőző. A honlap szerint nagyjából másfél órát érdemes rászánni, nekünk nem sikerült ennyi idő alatt bejárni, de szerencsére csak pár napja nyílt, őszig még lesz alkalmunk visszamenni és bepótolni, amiről lemaradtunk. 

A nyitás elég meglepő volt, madársziluettet formázó post-it cetliket lehetett a terem falára ragasztani.

Kicsit aggódtam is, hogy inkább gyerekeknek szóló kiállításra vettünk jegyet, a következő installáció meg első látásra túl modernnek tűnt: néhány nagy, lapos monitort állítottak körbe, és mindegyiken egy-egy embert lehetett látni különböző helyzetekben (szállodai szobában, autóban ülve, újságot olvasva...), amint idegesen gyorsan mozog a fejük, és közben mindenféle madárhangot hallhattunk. Olyan volt, mintha ők csiripelnének.

És pont ez volt az elképzelés! A werkfilmből kiderült, hogy egy adott területen előforduló fajok énekét gyűjtötték össze, mindet hússzoros lassításban lejátszva megtanították egy-egy énekesnek, aki vállalta a filmszerepet, majd a felvételt újra a hang eredeti sebességére gyorsították. A szereplőket aztán úgy rendezték el a térben, hogy az összhangzás a természetben tapasztalhatóra hasonlítson. Ketten a "madarak" közül beszéltek a tapasztalataikról is, engem igazán az a nézet fogott meg, hogy ha belelátnánk a madarak fejébe, talán az derülne ki, hogy a dal ösztönösen árad, megelőz minden érzést és gondolatot. Ha ez még nem sodort volna magával, következett az újabb lassítás, ezúttal egy seregélyraj leszállásáról készült néhány másodperces videót lassítottak le. A mozgásból szalagok, százlábúak, szögesdrótok formálódtak, némelyik madáron megfigyelhetővé váltak a szárnytollak, egészen lenyűgözött. Ez miért nem nekem jutott eszembe??

Mielőtt kiértünk volna a szabadtéri kiállításrészbe, baromfifajtákkal ismerkedhettünk meg.

A világ minden tájáról származókat kereszteztek biológiai-művészeti kísérletképpen, még keltetőt is szimuláltak hozzá ventilátorokkal és infralámpákkal, a háttérben felállított kivetítőn pedig egy tyúk szemét nézhettük. Különös hangulata volt...

A magasban épített sétány korlátján madárodúkat/-etetőket sorakoztattak föl.

Ezek ugyan többet elmondanak a felső-ausztriai emberek fantáziájáról és ízléséről, mint a madarakról, de a kiállítás egy másik része fent a toronyban bemutatta a Linzben élő madárfajokat is, így nem maradt hiányérzetem.

Hogy ne legyen annyira steril az egész, két nagyobb röpdében papagájok hallgatták a nekik komponált zenét, amihez hozzá is tehettek a saját kreativitásukból. Mikor ott jártunk, néhány kiáltástól eltekintve nem voltak túlzottan együttműködőek, de talán később ráéreznek az alkotás ízére. A fényképezőgépnek pózolás mindenesetre elég jól megy nekik.

A körhintára és a bungee jumpingra már nem jutott időnk, mert fél kilenckor zárják a létesítményt, de a lemenő nap fényét és néhány kakukkos óra hangját még sikerült elcsípnünk.

Mikor már azt hittük, csak a kijárat felé tartunk az épületen belül, jött még egy-két meglepetés. A lépcsőházban papírból hajtogatott darvak lógtak, a mennyezetet pedig a témának megfelelő festményekkel díszítették.

A teljes fotóalbumot a már jól bevált helyre töltöttem föl.