2016. március 20., vasárnap

Töltődés

Olyan szépen sütött a nap, hogy délben egyedül elindultam sétálni. Árnyékban még hideg van, de a tavasz-érzéshez kellett, hogy ne télikabát legyen rajtam, hanem csak széldzseki. A házunkkal szemben, az út túloldalán van a kórház parkja, először oda mentem napozni és madárcsicsergést hallgatni. Vasárnap elég kihalt a város, mivel szinte minden zárva van. Ennek most nagyon örültem, mert senki nem zavart sem a fülelésben, sem abban, hogy kipróbáljam a szabadtéri rehabilitációs eszközöket (rugózó padok, különböző magasságú korlátok, tiszta játszótér!). Míg az egyensúlyomat teszteltem (elégedett vagyok vele), láttam egy vörösbegyet, egy kék cinegét, egy széncinkét, egy varjút, több fekete rigót és egy csapat verebet. Egyik sem zavartatta magát, énekeltek, avarban bogarásztak, mintha ott sem lettem volna. Szeretem ezt az érzést, hogy része vagyok a természetnek, nem valami betolakodó, aki elől menekülni kell. A Landstrassén már több embert láttam, de ott sem kellett tömegben utat törnöm magamnak, mint hétköznap délutánonként. Úgy terveztem meg az útvonalat, hogy körülnézhessek a főtéren, aztán hazafelé megállhassak a Bookboxnál. Végre nyugodtan válogathattam a könyvek között, találtam is egy Elizabeth és kertje címűt, ami a fülszöveg alapján elég ígéretes, és kíváncsiságból elhoztam egy Wienerint is, mert egyáltalán nem ismerem az osztrák női magazinokat. Az egész séta talán egy óráig tartott, mégis úgy értem haza, mint akit kicseréltek. Nyugodt voltam és kipihent, ugyanakkor lelkesedtem mindenért, amit láttam, erősnek és energikusnak éreztem magam. (Ilyen állapotban még a mosogatás sem tud lehangolni!) Nagy szükségem volt már egy ilyen élményre, mert az elmúlt időszakban túl sok időmet és energiámat vette el a munka meg az ingázás, de ez egy másik történet... 

2016. február 27., szombat

Újra munkában

Hosszasan hallgattam, de szerencsére ennek pozitív oka volt, ugyanis végre tényleg megtaláltam itt a helyem. Az aktív állásvadászat meglepően gyorsan eredményt hozott, pedig Gergőtől csak annyi segítséget kaptam, hogy felhívta a figyelmemet a karriere.at-re. Ideköltözés után hónapokig nézegettem ott a hirdetéseket, de valahogy egyik sem lelkesített igazán, meg ugye éppen eléggé lefoglalt a lakás berendezése és Brüsszel. Október vége lett, mire rábukkantam egy olyan ajánlatra, aminél azt éreztem: igen, erre a munkára nemcsak alkalmas vagyok, hanem szívesen is végezném. Még a felajánlott fizetés is vonzó volt! (Ausztriában erősek a szakszervezetek, kötelező beleírni a hirdetésekbe az iparági kollektív szerződés szerinti minimum összeget, itt viszont konkrétan közölték az éves fizetést, ami több, mint amennyi a besorolásom alapján járna.) Ez így együtt már motivált annyira, hogy pályázzak. Mivel ki akartam használni a lendületet, gyorsan küldtem még pár másik helyre is önéletrajzot. Ez azt a célt is szolgálta volna, hogy ne éljem bele magam túlzottan egyetlen lehetőségbe, mert akkor keserű csalódás, ha az az egy nem jön össze. Persze mivel a többi valójában egyáltalán nem hozott lázba, a remélt hatás elmaradt. Mintha a hr-esek is megérezték volna a hozzáállásomat, sehova máshova nem hívtak be interjúra, ennél az egynél viszont egyetlen nap alatt lezajlott a két kör (délelőtt a fejvadásszal, délután az ügyvezetővel), és egy héttel később ajánlatot kaptam, amit gondolkodás nélkül elfogadtam.

Így most egy számomra korábban ismeretlen, de a saját iparágában jelentős osztrák vállalatnál dolgozom. Az ügyfeleink szoftvert és műanyag lapkákat vásárolnak tőlünk, én az utóbbi termékkel dolgozom. Alapvetően az a feladatom, hogy tartsam a kapcsolatot a vevőkkel: telefonálok, megrendeléseket dolgozok fel és követek nyomon, foglalkozom a reklamációkkal, intézem a szállítást, számlázok, stb. Mindezt négy nyelven, szóval tényleg elememben vagyok. December közepén kezdtem, mély vízbe dobtak, de nem baj, szeretem a pörgést. Az első hetem végén ott lehettem a karácsonyi bulin, találkoztam néhány leányvállalatunknál dolgozó kollégánkkal is, és az este végére már éreztem, hogy a csapat tagja vagyok. 

Januárban Franciaországban jártam az értékesítővel, az kemény volt, mert német-francia viszonylatban előtte sosem tolmácsoltam, ráadásul időnként még angol is keveredett a társalgásba, mert azt többé-kevésbé mindannyian beszéltük. Tisztában vagyok vele, hogy profi tolmács ilyet nem csinál, de ebben a helyzetben mint értékesítéstámogató voltam jelen. Azért alkalmaztak, mert tudok franciául, tehát elvárták, hogy használjam is a nyelvet. Az üzenet mindig átment, végül is ez a lényeg. Hangfelvétel nem készült, és utólag is úgy tűnik, szimpatikus voltam azoknak, akikkel találkoztam. Részemről sikeresnek tekintem az utat, bár fájt a szívem, hogy nem jutott időnk körülnézni a környéken. Svájcba is átmentünk, 10 km-re voltunk a Rajna-vízeséstől, és nem láttuk!! 

Ami a napi rutinban megterhelő, az az ingázás. Azt hittem, mivel Linz belvárosában lakunk, gyalog fogok majd munkába járni, vagy legfeljebb villamosozom egy kicsit. Ehhez képest Kronstorfban találtam munkát, ami egy falu 25-30 km-re innen. Távolsági busszal majdnem egy óra, és nagyon korán kell fölkelnem, hogy időben beérjek. Határeset volt, hogy hajlandó vagyok-e ilyen messzire be(/ki)járni minden nap. Most, hogy már nem teljes sötétségben utazom, kevésbé esik nehezemre, és tényleg nagyon szép tájakon halad át a busz (pl. Enns főtere!), de az első hetekben nagyon megszenvedtem az átállást. Szerencse viszont, hogy végállomáson szállok föl, így mindig le tudok ülni. Nagyjából zavartalanul olvashatok egész idő alatt, és pont a cég kapuja előtt szállok le, csak a parkolón kell átsétálnom az iroda bejáratáig.