2010. december 2., csütörtök

Terített asztal

Rég nem írtam új bejegyzést, pedig Judittal ellentétben én nem akarom lezárni a blogomat, csak mostanában kevés olyan dolog történik velem, amit itt szeretnék elmesélni. Viszont megérkezett a tél, ami egyrészt eszembe juttatta, hogy már egy éve Érden lakunk, és ez milyen jó, másrészt a hóesés kiváltotta belőlünk azt a "pavlovi reflexet" (Móni nevezte így, és nagyon viccesnek tartotta), hogy ki kell tenni a madáretetőket. Ez csak látszólag egyszerű feladat, ugyanis kevés a kertben az olyan macskabiztos hely, ahol egyszerűen tudjuk pótolni az elfogyott eleséget. Tavaly próbálkoztunk egy tálcával, amit az erkély korlátjára akasztottunk ki (mint a balkonládákat szokás), hogy az ablakból figyelhessük a madarakat, de egyszer sem láttunk benne egyet sem, viszont a szél kifújta belőle a magokat, a hó pedig rendszeresen betemette és eláztatta a maradékot. Idén, úgy tűnik, sikerült megtalálni a megoldást - legalábbis a cinkék szempontjából. Vettünk néhány úgynevezett cinkegombócot (faggyúgolyó magokkal, hálóban) és egy nagyobb, szintén gömb alakú fémhálót, amit napraforgómaggal töltöttünk meg. Utóbbiból kicsit potyog a szotyi, ami két okból is előnyös: a havon elég feltűnő, így könnyebben megtalálják; a földről a fekete rigók és balkáni gerlék is föl tudják csipegetni, ők egyébként nem tudnának megkapaszkodni az etetőn. Hátránya viszont, hogy Cilla is könnyedén eléri, de bízom benne, hogy cirmosként elég feltűnő jelenség a hóban, a szárnyasok meg legyenek óvatosak. Reggel ritkább madarakat is láttam a mögöttünk lévő telken (épület nem áll ott, csak néhány fa és bokor): egy harkályt és egy szajkót. A fakopáncs miatt nem aggódom, mert nagyon ügyes, de a mátyásmadarat nagyon sajnáltam, mikor átrepült a cseresznyefánkra, és egy közeli ágról igyekezett elérni a himbálódzó cinkegombócot - kevés sikerrel. Aztán ült még egy kicsit a nyírfán is, talán abban reménykedve, hogy megszánjuk egy kis eleséggel, én meg agyalni kezdtem, hogyan etessem meg anélkül, hogy őt magát kínálnám tálcán Cillának. Egyelőre a szaletli teteje tűnik alkalmasnak, aminek az az előnye is megvan, hogy végre lenne egy olyan helyszín, amire az emeletről is rá lehet látni, eddig ugyanis csak anyu gyönyörködhetett a cinkékben a hálószobája ablakából.

2010. november 12., péntek

Gombóc Artúr társai

A Loro Parque-ban ismételten megállapítottam, hogy elfogult vagyok a gömbölydedebb madarak iránt. Két, egyébként teljesen különböző faj is levett a lábamról: az első a lunda, ami mintha egy duci pingvin és egy papagáj keresztezéséből született volna. Jersey-n mesélte egy helyi férfi, akivel szóba elegyedtünk, hogy nyár elején még lehetett őket arrafelé látni, de mi már lemaradtunk róluk, így idén be kellett érnünk a tenerifei, fogságban élő példányokkal. Korábban nem tudtam róluk, hogy eszméletlenül gyorsan mozognak: úgy cikáztak ide-oda a vízben, alig győztem kapkodni a fejem, és az is pillanatok alatt kiderült, hogy azért csupa víz az üvegük kb. fél méter magasságig, mert időnként őrült tempóban csapkodják a szárnyaikat, és mindent lefröcskölnek a környezetükben. Mindezt állati mókásan csinálják, nehezemre esett elszakadni tőlük.




Másik nagy kedvencem a kea, egy zömök, zöldes színű új-zélandi papagájfaj, ami gyakran sétálgat a földön, annak ellenére, hogy tud repülni. A külseje nem annyira vicces, mint a lundáé, viszont lenyűgözően kíváncsi, és nagyon ügyes. Bármit képes szétszedni, ha a csőre eléri, az objektívem napellenzőjét is komoly erővel kellett visszahúznom tőle.


Találkoztunk egy fiatal példánnyal is, ő azzal kezdte az ismerkedést, hogy bukfencezett egyet a kedvünkért. Csak úgy, mert éppen ehhez volt kedve. Na, ki csatlakozik, ha csinálok neki Facebook rajongói oldalt? ;)

2010. november 8., hétfő

Kanárik

Mivel nem először nyaraltunk Tenerifén, egészen másképp töltöttük az időt, mint amikor új helyet fedezünk föl. Szinte minden reggel elmentünk futni (nyári időszámítás szerint 8-kor kelt a nap, és kb. 9-ig volt sportolásra alkalmasan hűvös a levegő), néztük a teraszról a pálmákat, a felhőket és a repülőket, Balázs időnként csobbant egyet a medencében, és csak néhányszor kirándultunk.
A teljes sziget vulkanikus, a legfőbb nevezetessége a Teide, ami egy inaktív tűzhányó, és egyben Spanyolország legmagasabb hegye. Felvonóval 3.555 méter magasra föl lehet menni, gyönyörű a kilátás, de már kétszer jártunk fönt, és mindig nagyon sok a turista, ezért idén alternatív megközelítést választottunk. Csak a kalderáig autóztunk, és kiélveztük a reggeli és esti fényeket. Varázslatos élmény! Éjszaka pedig hihetetlenül sok csillagot lehet látni, és alig jár arra valaki. Hajnalban is csak a galambok és a kanárik - utóbbiaknak beépített érzékelőjük van, ami tévedhetetlenül jelzi, mikor sikerült rájuk fókuszálnia a fényképezőgépnek, és a másodperc törtrésze alatt röppenek el.
Az ezeréves sárkányfánál egy szórólapról megtudtuk, hogy lehet lávabarlangot is látogatni. Teljesen fellelkesültem, mert korábban nem is hallottam róla, hogy van ilyen a szigeten. Némi keresgélés és sok meredek emelkedő után rátaláltunk az információs központra. Éppen elcsíptünk egy német turistacsoportot, amihez tudtunk csatlakozni. A vezetőnk nagyon precízen elmagyarázott mindent fontos tudnivalót, nemcsak a barlangról, hanem a környék jellegzetességeire is kitért. Kiderült, hogy a fenyőknek azért áll olyan jól az ellenfény, mert a többi tűlevelűhöz képest sokkal hosszabbak a leveleik, 30 centisek, és hármasával nőnek egy-egy csomóban. (Fotókat később töltök föl, még válogatok. Kicsit elszaladt velem a ló, ami a mennyiséget illeti.)
Amit még semmiképpen nem akartunk kihagyni, az a Loro Parque. Ugyan a neve csak a papagájokra utal, és elsősorban tényleg azokat tenyésztik és mutatják be itt, de néhány emlősnek is jutott hely. Óhatatlanul elkezdtem magamban összehasonlítani a Durrell-féle állatkerttel (ami ebben a műfajban etalonnak tekinthető), és megállapítottam, hogy Jersey ilyen szempontból utolérhetetlen, mégis nagyon pozitív dolog, hogy próbálják követni. Pluszpont jár viszont a spanyoloknak azért, hogy megújuló energiákat használnak. A sziget keleti oldalát telepakolták szélkerekekkel, és állítólag napelemfarmok is vannak valahol, bár azokat nem láttuk.

2010. október 21., csütörtök

Vakációóó!

Megszökünk a hideg idő elől. :) Holnap hajnalban indulunk Tenerifére, ma szinte egész nap pakoltam, folyton eszembe jutott még valami, amit el kéne vinni. Hatalmas poggyászunk lesz, plusz két hátizsák - még jó, hogy autóval fogunk közlekedni! Harmadszorra megyünk a Kanári-szigetekre, először nászúton jártunk ott, és abszolút kellemes emlékeket őrzök. Természetesen tervezem, hogy sok fotót készítek majd, de azt hiszem, idén lesz néhány strandon lustálkodós napunk is...

2010. október 20., szerda

Képekről

Az egyik tervem a "szabadságom" idejére az volt, hogy közelebbi kapcsolatba kerülök a vizuális művészetekkel. Elsősorban a fényképek érdekelnek, ezért nagyon örültem, hogy a Mai Manó Házban még épp elcsíptem a Ritkán látott képek című kiállítást. Nagyon komoly archívumból válogattak, egészen a fényképészet kezdeti időszakától a digitális fotókig láttunk műveket. Érdekes, hogy az a kép, amelyik a leginkább megfogott, egy egészen hétköznapi jelenetet ábrázol: két férfi létrát cipel egy magas épület tövében. Nem hangzik túl izgalmasan, ugye? :) Pedig a megvalósítás nagyon jól sikerült! A hatalmas falakat torzítja a békaperspektíva, az a benyomása az embernek, hogy óriásiak, szinte az égbe nyúlnak. Ezt az érzést erősítik az aprócska ablakaik is, és a kép alsó sarkába komponált alakok sziluettje eltörpül mellettük.
Egy kisebb, ingyenes kiállítást is megnéztünk ott, a KÉP-ességet. Ez Balla Tamás meghökkentő és mulatságos alkotásaiból áll. Többnyire szójátékokra épülnek a címek, ennek ellenére angolra is lefordították őket - több-kevesebb sikerrel.
Pár nappal a megnyitó utána Balázzsal benéztünk a Millenárisra a World Press Photo díjazottjait megcsodálni. Szerencsére a bejáratnál először a természetfotókkal találkoztunk (a lecsapó jégmadár a vízből nézve tényleg látványos, de madár témában szerintem sokkal jobb kép volt a seregélyek kavargó raja), aztán következtek a portrék, majd a felkelésekről és háborúkról készült megrázó riportok, levezetésképpen néhány sportesemény és az angolok "hétköznapjai" (valójában inkább arról szólt, hogyan lazítanak: strandon, lóversenyen). Megnéztem a honlapot is, ott sokkal több fotót bemutatnak, például a teljes sorozatokat, de kis méretben nem annyira hatásosak. A galérián, Árnyékban címmel egy kisebb, hazai kiállítást rendeztek be, a szegényekről, fogyatékosokról és kisebbségekről szól. Kellemetlen érzéseket keltett bennem, és arra az elhatározásra jutottam, hogy egyelőre inkább az olyan alkotásokat fogom keresni, amik a világ szépségeit hangsúlyozzák.

Ugyan nem fotók, de a rajongásom tárgyát képezik a szecessziós művek. A Szépművészetiben most Klimt munkásságára koncentrál az időszaki kiállítás, és egyszerűen nem tudtam betelni vele. Tervezem is, hogy visszamegyek, amikor tárlatvezetés is lesz.


Az is örömet szerzett, hogy több, számomra ismerős helyszínt mutattak be, 2006-ban ugyanis egy hónapot töltöttem Bécsben, és akkor meglátogattam például a Szecesszió Házát, ahol a Beethoven-frízt lehet látni, és a St. Leopold templomot, ami szintén ennek a stílusnak a különlegessége, és azért is ritkaságnak számít, mert egy kórház parkjában áll.



Tavaly A nő dicsérete című tárlatot is nagyon élveztem, miközben a képeket néztem, az járt a fejemben, hogy ha gazdag szingli lennék, teljesen átalakítanám a lakást ebben a hangulatban: teleaggatnám a falakat Mucha-reprodukciókkal, és ehhez illő stílusban választanék drapériákat. Az összhatás egyszerre lenne lágy, bájosan nőies, ugyanakkor csábító és néha egy csipetnyit démoni.

2010. szeptember 28., kedd

Miért?

Ez az a bejegyzés, amit többen is hetek óta várnak tőlem, és egyszer már megírtam, aztán közzététel előtt kitöröltem. Időközben meguntam a magyarázkodást. Tehát tömören annyi történt, hogy fölmondtam - anélkül, hogy előtte másik állást kerestem volna. Mert úgy éreztem, lépnem kell. Egy magazinban olvastam egyszer egy idevágó mondatot: "Ha valahol rossz helyen ülsz, akkor üres a jó helyed" - és ennek a második fele az igazán fájdalmas.
Hazudnék, ha azt mondanám, könnyű döntés volt, mert az elmúlt 2 évben sok embert megkedveltem, és sajnálom, hogy csak ritkán fogok velük találkozni (ha egyáltalán találkozunk még), de butaság lenne csak miattuk maradnom, hiszen ők is bármikor dönthetnek úgy, hogy inkább máshol folytatják - volt már rá példa.

2010. augusztus 29., vasárnap

Második otthon

Szinte ideköltöztünk a macedón fővárosba a projekt miatt, a cég már lakásokat is bérelt nekünk. Hárman lakunk egy-egy helyen, és mivel múlt héten Icával csak ketten voltunk lányok, a mi apartmanunk koedukált lett. Az út túloldalán lakó srácok nagyon irigylik Balázst emiatt (nem a férjemről van szó, csak véletlen a névegyezés), ő meg persze rá is játszik a "kivételezett" helyzetére. Nem mulasztotta el például megemlíteni, hogy az első reggelinél terített asztal várta - Ernő pedig hitetlenkedve kérdezte: "Nálatok volt reggeli???" Azóta tudom, hogy "azért jó lányokkal lakni, mert előre gondolkoznak". Szóval elég jól elvagyunk így hárman lakótársak, és szerencsére a lakáson sem látszik, hogy ez itt a Balkán:



Olyannyira sikerült berendezkednem, hogy egyik este még futni is voltam a közeli parkban. Persze nem vagyok elég fegyelmezett ahhoz, hogy egyedül nekiinduljak, de szerencsére Ernő nagyon eltökélt volt, hogy talál egy társat az edzéséhez, a bőröndömben pedig még a nyaralásról benne maradt némi sportosabb ruha.

Földi Édenkert

Vajon hány ember mondhatja el magáról, hogy még életében eljutott a Paradicsomba? Nagyon szerencsés vagyok, hogy egy lehetek közülük. Vasárnap éjjel érkeztünk éjjel Jersey szigetére, ahová egészen fiatal korom óta vágytam. Hétfőn csak bóklásztunk a turistaösvényeken, a fő vonzerőt képviselő állatkertben még nem is jártunk, de így is folyton emlékeztetnem kellett magamat, hogy ez nem lehet a Mennyország, mert még nem haltam meg. Délelőtt felmásztunk egy sziklára, ami apálykor száraz lábbal is megközelíthető, és onnan fotóztam a sirályokat és a vízen ringatózó csónakokat. Délután indultunk beljebb a szigeten, a dombok közé vezetett az út, és úgy éreztem magam, mint aki belesétált egy impresszionista festménybe: a keskeny ösvényt sűrű, alacsony bokrok és lila virágok kavalkádja szegélyezte, oldalra pedig csodaszép kilátás nyílt a türkizszínű tengerre. Körülöttünk lepkék repdestek és poszméhek zümmögtek, távolról lehetett hallani az óceán morajlását és a sirályok kiáltásait.
Néha szembejött néhány kiránduló, egytől egyig tökéletes brit kiejtéssel köszöntek ránk. (Addig nem is tudtam, hogy hiányzik ez a fajta angol, de egész nyaralás alatt füleltem, valahányszor a közelünkben a kedvenc idegen nyelvemen beszélgettek.) Bekanyarodtunk a fák közé, nagyokat szippantottam a friss, virágillatú levegőből, és azt kívántam, bárcsak megállna most az idő, és örökre ebben a nyugodt és boldog állapotban maradhatnék. Az öböl túloldalán a domboldal tarkállott a növényektől és a felhők festette árnyékoktól. Lassan szélesebb útra értünk, és rátaláltunk az első házra. Ugyanolyan mesebeli volt, mint a táj: egy igazi angol „cottage”. Kőből épült, a kertjében mezei virágok színesítették a gyepet, és szinte egyszerre mondtuk ki, hogy legszívesebben azonnal beköltöznénk.
Mivel a szigetet az óceán öleli körbe, látványos az apály és a dagály váltakozása. A sziklás tengerpartokon alacsony vízállásnál gyakorlatilag a tengerfenéken lehet sétálni, és előbukkannak a zátonyok is, rögtön érthetővé téve a rengeteg hajóroncsot, amiket még a térkép is jelöl a sziget körül. Vannak homokkal borított strandok is, puhának látszó, de valójában betonkemény talajjal, ami néhol hullámos mintával őrzi a dagály emlékét. Az itt nyaraló angolok számára remek fürdőhelynek bizonyult, mi viszont a Balatonhoz szoktunk, ezért inkább csak bokáig mártóztunk meg a hűs vízben.
Az egyik kis öbölnél szóba elegyedtünk egy helyi férfival, akitől megtudtuk, hogy a '80-as évek végén kezdtek el komolyan emelkedni az ingatlanárak, és azóta elérték a csillagos eget. Ők a feleségével együtt mélyen vallásosak, és sokáig imádkoztak a házért, amiben most élnek. Ma már ők sem engedhetnék meg maguknak, hogy megvegyék. Ennek ellenére nagyon biztatott bennünket, hogy ha tényleg erre vágyunk, vágjunk bele, keressünk állást Jersey-n, és pár év múlva lehet ott egy házunk. (Aminek a jelzáloghitelét még az unokáink is fizetni fogják - de ezt csak gondolatban tettem hozzá...)

Úton

Már nem emlékszem, miért döntöttünk úgy, hogy kocsival utazunk Jersey-re, de a repülés tényleg nem hiányzott volna, és a 2 nap autózás alatt remekül ráhangolódtam a nyaralásra. Odafelé menet megálltunk a roueni katedrálist megnézni, a szállásunk pedig Verdunben volt. Visszafelé Mont Saint Michelhez tettünk egy rövid kitérőt. Ezeket a képeket külön albumba tettem. Sok a sirályos fotó is, mert ez volt a legjobb téma, amíg vártunk a kompra. :)
Mivel Balázs vezetett, sokat olvastam a kocsiban, az odaúton egy német regényt és a Spiegel aktuális számát, amik után a francia recepcióssal elég nehezen tudtam megértetni magamat (kicsi szálloda volt, nem beszéltek más nyelvet). Az állatkertben beszereztem Durrell életrajzát (vaskos kötet, bő 600 oldal), így hazafelé nem volt kérdéses, hogy mi lesz az olvasnivalóm. Teljesen elvarázsol ez az ember, még a családja és az ismeretségi köre is elképesztő csodabogarakból állt. Az egyéb állatfajtákról nem is beszélve... :)

Bonn/Köln - a többi nap :)

Sétálgatásra remekül alkalmas a kölni Rajna-part, egészen romantikus helyszín - sajnos nem a megfelelő személlyel jártam ott. Egyszer majd visszamegyek Balázzsal, és kiülünk élőzenét hallgatni valamelyik étterem teraszára, vagy befizetünk egy sétahajózásra.
Egyetlen hét alatt remekül sikerült asszimilálódnom, vagy a Germanwings-es stewardess tudott valamit, mert mikor Ferihegyen leszálltam a gépről péntek este, tőlem úgy köszönt el, hogy "Schönen Aufenthalt!" Hát igen, az a 48 óra nem tekinthető hazatérésnek...
A második hetem rövidebb volt, mivel csak szerdáig maradtam, és ez alkalommal a cégnek sikerült Bonnban szállást foglalnia. A szobám ablaka a piactérre nézett, a fürdőszobámé pedig a Münsterre - nem is kívánhattam volna jobb helyszínt. Szívesen kóborolok régi, európai városok szívében, mert mindig tündéri kis házakat lehet látni, és lépten-nyomon remek cégérekre bukkan az ember. Ezúttal nem sok időm jutott a turistáskodásra, mert hétfőn és kedden estig tartottak a workshopok, szerdán pedig már jöttünk haza. Életem egyik legérdekesebb repülőútja volt, mivel egy kisgyerekes párral ültem egy sorban. Bevallom, meg is szeppentem kicsit, mikor megláttam őket, és komolyan aggódni kezdtem, mikor a kislány az első 5 percben már beletüsszentett a bébiételbe, beterítve az apját a péppel. Persze az én nadrágomat is elérte egy csepp, de igyekeztem jó képet vágni hozzá. Szerencsére az anyuka ügyesebb volt az etetéssel, és megúsztuk baleset nélkül az utat. Greta - akinek még a cumijára is rá volt írva a neve - nagyon érdeklődő csöppség volt, hatalmasra nyitott szemmel nézett, és időnként boldogan gőgicsélt rám. A szülei mondták, hogy nem szokott mindenkivel ilyen barátságos lenni, de úgy tűnt, én valamivel levettem a lábáról. A jó viszonyt megerősítendő még báboztam is neki a plüssállatával, amit leejtett. Teljes siker volt, és állati büszke vagyok magamra, mert leszálláskor egyik szülőnek sem sikerült elhallgattatnia a síró kislányt, én pedig kedvesen rámosolyogtam, és rögtön megnyugodott. Az apuka arckifejezése egyszerre volt döbbent és elismerő, mondta is, hogy "Sehr gut" :)
3 nappal később megint a Rajna partján találtam magam, egy egész napos autózás után, de ez már a következő bejegyzés témája lesz...

2010. augusztus 27., péntek

Életjel

Elég régen írtam utoljára, mert annyi minden történt, hogy a blogra nem maradt energiám. Hétvégén igyekszem bepótolni a lemaradást (offline már van egy-két piszkozatom is), szóval készüljetek egy Köln/Bonn-Jersey-Szkopje utazásra! :)

2010. augusztus 8., vasárnap

Bonn/Köln - Képek

Ahogy ígértem, föltöltöttem a képeket, írni róluk viszont csak később fogok. Tegnap épp elkezdtem rendezgetni a fotókat, mikor meghallottam, hogy a nagymama szól. Kiderült, hogy elesett az udvaron, szegényt mentő vitte a kórházba, combnyaktörés gyanújával. Azóta meg is műtötték, mi pedig itthon mosunk, teregetünk, pakolunk, mert este repülök vissza.

2010. augusztus 4., szerda

Bonn/Köln - 2. és 3. nap

A tegnapi városnézésből éjjel fél egykor értem vissza a szállodába. Ez egyébként a második kör volt aznap, ugyanis Laci nagyon szomjazott, és rávett minket, hogy a pályaudvarról rögtön kocsmát keresni induljunk. Hülye ötlet volt laptoppal és irodai öltözékben… 9-10 körül jöttünk vissza lepakolni és átöltözni, de már csak ketten vettük a fáradságot, hogy újra nekivágjunk a turistáskodásnak. A dóm egyébként nagyon szép kivilágítva is, a koncertről viszont épp lemaradtunk. Köln – régi, európai városhoz illően – kellemes, hangulatos főtérrel és környező (sétáló)utcákkal büszkélkedhet. Ugyanez Bonnról is elmondható, ahol ma néztem körbe. A többiek egy hosszabb ideje itt dolgozó kollégájukkal akartak találkozni, aki tulajdonképpen szimpatikus volt, csak azt éreztem időpocsékolásnak, hogy amíg még süt a nap, egy helyben ücsörögjünk több korsó sör társaságában, ráadásul ketten is dohányoztak a társaságból, és füstben fuldokolni végképp nem akartam, tehát inkább nekivágtam egyedül a városnak. Kicsit meglepődtek rajta, főleg mivel térkép nélkül indultam el, csak a megérzéseimre hallgatva. Rábukkantam néhány kisebb érdekességre, amiket valószínűleg elkerültem volna, ha együtt maradunk, pedig számomra ezek adják az utazás varázsát. Sétáltam például a Budapest utcában, találtam egy baba- és mackójavítót, és a Hegedűs lány számára is tartogatok egy apró meglepetést. (Hétvégén töltök föl képeket, ígérem.) A Telekom expresszről már eddig is tudtam, hogy létezik, de ma utaztam is vele egy rövid szakaszon. Amúgy egy átlagos villamos lenne, csak teljes egészében T-reklám borítja, és az útvonalának egy része kifejezetten a magenta színű irodákat szolgálja ki. Elég sok van belőlük errefelé. :) Kölnben pedig szezonálisan a melegek koncentrációja nőtt meg, ugyanis ezen a héten rendezik a városban a VIII. Meleg Játékokat (Gay Games). A hotel előtt is nagy plakát hirdeti az eseményt, a fiúk teljesen ki is akadtak rajta, amit csak tetézett, hogy első este négyesben, piros szívecskés gumicukros zacskóval a kezükben sikerült betévedniük egy melegbárba. Zoli azóta sem heverte ki, hogy "úgy néztek rá, ahogy ő szokott a nőkre". Mondtam neki, hogy most legalább rájöhetett, milyen kínos tud ez lenni... Szerintem egyébként túlreagálják a helyzetet, nem kéne cikibbnek érezni, mint ha egy számukra nem vonzó nő közeledne hozzájuk. Persze szokatlan, hogy azonos neműeket látunk kézenfogva sétálgatni. Én is meglepődtem, mikor néhány hónapja egy ismerős srácról megtudtam, hogy a fiúkat szereti - de ez nem befolyásolja azt, hogy kedvelem őt.

2010. augusztus 2., hétfő

Bonn/Köln - 1. nap

Megérkeztünk Bonnba - illetve Kölnbe. Korábban nem tudtam, hogy ez a két város gyakorlatilag egybenőtt, a repterük is közös. Ma még csak egy rövid időre láttam a dómot, egyébként semmi más nevezetességhez nem volt szerencsém. Borzasztóan fárasztó volt ez a nap, reggel hétkor már Ferihegyen vártam a repülőt, mert állítólag tömeg szokott lenni, és mindannyian nagyon igyekeztünk időben kiérni. Ehhez képest 5 perc alatt jutottam el a pulttól a kapuig, csak egy hostess csajszi tartott föl, aki ingyen repjegyet ajánlott, ha hitelkártyát igényelek a Citibanktól. Mondtam, hogy köszi, de azt elvből nem.
Az út eseménytelenül telt, két német pasival ültem egy sorban, akik a baseballsapkájuk alapján nagy Forma-1 rajongók lehettek, és az egyikük karja tele volt tetoválással. Annak ellenére nagyon udvariasak és segítőkészek voltak velem, hogy többször megzavartam őket az alvásban. (Később érkeztem, mint ők, és persze az ablak melletti hely volt az enyém, aztán eszembe jutott, hogy a snack vouchert a táskámban felejtettem – amatőrre vall, tudom. A bekapcsolt mobiltelefonomra inkább nem is akartam gondolni…)
Az irodában némi csalódás ért, nem sikerült találkozni a megfelelő emberrel, és a frissített doksikhoz sem jutottam hozzá. Talán holnap. (Ezt a „tomorrow maybe”-t Indiában is sokat hallgattuk, már ott sem tetszett.) Ez persze nem mentesített az alól, hogy fél hatig ott üljünk, mert úgy illik, a többiek is addig maradnak, blabla… Legalább netünk volt, ez vigasztalt. A szállásunkon súlyos összegeket kéne fizetni érte – ennyit a neves szállodákról (Marriott). Egyébként nagyon érdekes, hogy egy ilyen drága hotel és a híres dóm között az amúgy teljesen kulturált pályaudvar környéke mégis vonzza a bizarr alakokat. Sült kolbászt vacsoráztunk egy olyan helyen, amilyet otthon inkább elkerülnék. A fiúk sörözni indultak utána, mi lányok inkább visszajöttünk a szobánkba. Jó lenne kialudni magamat, most még van rá esélyem.

2010. július 31., szombat

Mozgalmas hét

A blogger élete nem könnyű: vagy a téma, vagy az idő hiánya nehezíti. :) A héten nálam az utóbbi bizonyult szűk keresztmetszetnek. Az első három napot Szkopjéban töltöttem, ahol ugyan nem jártam újabb helyeken (ugyanott szálltunk meg, dolgoztunk, és vacsoráztunk, mint tavaly), de a város egy év alatt is változott: már majdnem elkészültek a folyóparti épületek, amik a kőhídról nézve szinte teljesen eltakarják a várat...


...és szerda déltájban éppen egy újabb szoborcsoportot állítottak a helyére.

A macedónok nem várnak a köztéri dekorációkkal az építkezések befejezéséig, ami szerintem jó ötlet, mert különben évekig nélkülözniük kéne a virágok és műalkotások látványát a főtéren.

A csütörtök-péntek azzal telt, hogy megterveztük a további munkát. Ez határozottan javított a közérzetemen. Kedd este még komolyan fontolgattam, hogy nem vállalom ezt a projektet, mert egyetlen hatalmas káosznak tűnt az egész. (Volt is egy srác, aki csütörtök este visszakozott emiatt.) Most már optimista vagyok, látom ugyanis a következő lépést, és kialakult a fejemben egy kép is arról, hogyan fogom megoldani a rám bízott feladatot. Hétfőn Bonnba utazom, hogy megismerjem a csapatot, amelyik a központi tervezést végzi. (Az ő dokumentációjukat kell majd kibővítenem a lokalizációval.) Miután jól átrágtam magam az alapokon, fölteszek pár kíváncsi kérdést a macedónoknak e-mailben, majd elutazom nyaralni, hogy visszatérve frissen és kipihenten vethessem bele magam a szkopjei workshopokba. Nyilván nem lesz ennyire egyszerű a történet, mint ahogy leírtam, de legalább a minimálisan szükséges információhoz hozzájutottam, és ennek köszönhetően már nem csak lóg a levegőben a következő másfél-két hónapom.

2010. július 26., hétfő

Visszatérés

Szeretem az érzést, hogy ismerősek az utcák. Ugyan nem találtam vissza arra a helyre, ahol tavaly finom bureket ettünk (őszintén szólva nem is bíztam benne, hogy sikerülhet), de még így is föl lehetett vágni a többiek előtt azzal, hogy tudtam, merre kell menni az albán negyedbe. (Hatan indultunk el várost nézni és vacsorázni, rajtam kívül mindenki most először jár az országban. A tapasztaltabbak összeültek valamit megbeszélni - időnként nagyon megéri juniornak lenni. :) ) Úgy láttam, hogy mi ketten Icával sokkal nyitottabbak vagyunk erre az országra, talán India után másképp értékeli az ember a dolgokat. A fiúknak persze az volt az első fontos szempontjuk, hogy hol lehet olcsón megtömni a gyomrukat egy nagyobb adag hússal. Kolbászt ettek és oldalast - rossz volt nézni. Én teljesen elégedett voltam a nyárson sült csirkével és a sopszka salátával, bár nem értem, utóbbin mit keresett az olajbogyó, de szerencsére nem kellett megennem, akadt rá jelentkező.
Mára nem volt semmi kötelező programunk, holnap reggel megyünk a helyi Telekomhoz megmutatni magunkat, és remélhetőleg megtudjuk, mi lesz a dolgunk a továbbiakban. És hol - mert ezt sem tisztáztuk még, gyakorlatilag senki nem tud semmit. Nem bánnám, ha ez hamar eldőlne, mert ha huzamosabb ideig itt kint leszünk, akkor nyilván bérel a cég egy lakást, és nem kell úgy ingáznunk, mint régen a nagypapámnak Tatabányára (hétfőn oda, pénteken vissza). A külföldi munkának egyébként is az lenne a lényege (mármint az én szempontomból), hogy hétvégén elindulhatok fölfedezni az országot.

2010. július 24., szombat

A macedón projekt

Ugyan tavaly ősszel ezért jöttem át a CRM csapatba, de csak most nyílik alkalmam visszatérni Macedóniába. Jövő héten irány Szkopje, pár napot töltünk ott. Valószínűleg csak bemutatkozó látogatás lesz, de ez is valami. Ha látni akarok valamit a városból, akkor tulajdonképpen sokkal jobb, mint rögtön munkával kezdeni. Kíváncsi vagyok, mennyire pontosak az emlékeim... Erikának meséltem a városról csütörtökön, és tegnap Saci kezdte magyarázni, merre érdemes menni, ha az ember finomat szeretne enni, és nagyjából képben voltam.
Mivel a cég és a főnököm is eléggé szűkmarkúan bánik az információkkal (a héten többször morogtam amiatt, hogy a kommunikáció milyen gyenge pontja itt az összes vezetőnek főnöknek - biztos része a vállalati kultúrának, hogy csak fölöslegesen titkolózó embereket léptetnek elő...), egyelőre annyit tudok, hogy a partner menedzsment témakörrel fogok foglalkozni, és jövő héten hétfőtől szerdáig leszünk kint. Utána egyetlen fix programom van: Jersey augusztus 14-től. A többi majd menet közben kiderül. :)

2010. július 16., péntek

A susogó táj

A horoszkópom szerint tele leszek életkedvvel és vidámsággal a hétvégén. Aktív programokat javasolnak, pl. tollaslabdázást. Ami nagyon jó ötlet, az előrejelzés szerint úgyis lehűl a levegő, csak 32 fok lesz... Ja, és zápor-zivatar! :) Azt hiszem, maradok a strandolásnál és a pöttyös labdánál. Meg az olvasásnál. Utóbbira nagyon rákaptam, ugyanis pár napja vasúton járok Pestre, ma még késett is a vonat, és ilyen helyzetben egy könyvnél jobb időtöltést nem is kívánhatnék. A nyaralásra készülve természetesen Gerald Durrell műveit olvasom (újra). Tegnap fejeztem be A susogó tájat, amiben egy dél-amerikai állatgyűjtő körútját meséli el.

Nagyon élvezem, hogy egyforma lelkesedéssel és humorral tudja leírni a tájat, egy-egy állat viselkedését és az érdekes embereket, akikkel találkozik. Van egy remek bekezdés az erdőben talált gombafajtákról, egy kacagtató történet a Claudius nevű tapírról, a kedvencem mégis az az ember lett, aki egy kis argentin faluban él, a helyi fűrészmalomban dolgozik, és munka után madarakat tanulmányoz. Megfigyeli és jegyzeteli a szokásaikat, és gyönyörű rajzokat készít róluk, mivel fényképezőgépre nincs pénze. (Festékre is alig.) Mindezt úgy, hogy a falu bolondjának tartják miatta. Határtalan lelkesedéssel és tisztelettel fogadja Durrellt - az egyetlen látogatót, aki értékeli az erőfeszítéseit. Nem bírom megállni, muszáj idéznem pár sort:
"Különös élmény volt: mintha csak egy olyan embert hallgattam volna, aki hosszú évekig néma volt, s egyszerre visszanyerte a hangját. Régóta a maga kis külön világában élt, hiszen sem a felesége, sem a gyerekei, sem a légypiszkos kis faluja nem értették meg őt és szokatlan érdeklődési körét. Olyan voltam a számára, mint egy valóra vált fohász, valaki, aki hirtelen előtűnt a semmiből, valaki, aki megértette, mire gondol ő, amikor azt mondja, hogy egy madár szép, vagy egy állat érdekes, valaki, aki ugyanazt a nyelvet beszéli, amely oly sokáig volt őbeléje zárva."

2010. július 14., szerda

Istennő vaddisznóbőrben

Újabb autót teszteltünk, ezúttal komolyabb szándékkal. Fölmerült ugyanis, hogy Balázsék cégének kéne még egy kocsi. Több jelölt is volt, de a férjemben győzött a gyerek (persze a Citroen-kereskedő támogatásával), és leginkább egy DS3 felé hajlik. Épp van egy a szalonban, amit kedvezményesen és gyorsan megkaphatnánk. Balázs hétfőn már vezette is, és tegnap reggel elmentünk együtt kipróbálni. Mivel nyitás előtt 20 perccel odaértünk (a forgalom miatt nem lehet jól kiszámítani az időt, blabla), egy darabig csak kívülről nézegettük. Élőben egész más, mint képeken...


Illetve ez a konkrét példány nagyon meglepett. Balázs ugyan említette, hogy a kereskedő szerint „ez egy vaddisznó”, az én fejemben mégis a neve alapján elvárható „istennő” (déesse) imázsa volt. Az első „sokk” akkor ért, mikor közelebbről megnéztem, ugyanis feketére lakkozott felnijei vannak és dupla kipufogója. NAGYON agresszív látvány. (Balázs vagánynak mondja, de az eufemizmus.) Belül újabb meglepetés fogadott, ugyanis bőrülések vannak, a pedálok pedig ezüst színűek és pöttyösek - mintha ralira tervezték volna. (Állítólag Sébastien Loeb is hamarosan DS3-ra cseréli a C4-et.) A teljesítmény egyébként igazolta a külsőt. Már a motor hangjából tudni lehetett, hogy komoly erőt képvisel. Emelkedőn is ment, mint a golyó, és Balázs arca egész úton ragyogott, nem lehetett róla letörölni a mosolyt. (Ilyennek ritkán látom, mert elég visszafogott típus. :) ) Az én reakcióm távol állt a rajongástól, de igyekeztem más szempontokat is végiggondolni az autóvásárlással kapcsolatban:
1. Az idő 99%-ában Balázs fogja vezetni, tehát a legfontosabb, hogy ő elégedett legyen vele.
2. Jó érzés látni, hogy ilyen lelkes.
3. Mikor lehetne ilyen kocsink, ha nem most? Gyerek(ek)kel ez a modell már gyakorlatilag használhatatlan.
Részemről rámondtam az áment, most Balázson a sor, hogy eldöntse, tényleg egy játékszert akar-e magának, és ha igen, akkor ezt a cég másik tulajdonosával megbeszélje.

2010. július 6., kedd

Madárbarát kert

Ma nagyon korán indultunk, csak azért sikerült időben felkelnem, mert Balázs készített egy gyümölcsturmixot ébresztőnek. Ha a munkám miatt nem is, a reggeli látványért érdemes volt ebben az időpontban talpon lenni: a szomszéd villanypóznáján megfigyeltem két harkályt. Néhány napja már láttam, hogy a gyakran hallatszó kopácsolásuknak eredménye is van, ugyanis egy nagyobb lyukat fúrtak az oszlop oldalába. Most mindketten ott kapaszkodtak mellette, az egyik ugyan a közeledtünkre hamar elrepült, a párja viszont nem zavartatta magát. Először azt hittem, már a fiókákat eteti, mert valamit tartott a csőrében, és elég finom mozdulatokkal rendezkedett az odúban, de aztán hirtelen heves kopogtatásba kezdett, ami rögtön nyilvánvalóvá tette, hogy egyelőre csak építkezés zajlik odabent. Ez meglepett, mert kicsit későinek tűnik. A Wikipédiában nem találtam meg, mikor szoktak költeni, de annyit kiderítettem, hogy a tojásrakástól számítva kb. 5 hétre van szükségük, hogy a fiókák kirepüljenek, tehát még bőven belefér a nyárba. A szajkók is párban jártak hajnalban, ők a kiszáradt mandulafát választották, és a szokásuktól eltérően egészen csöndben voltak. Persze egymás mellett ülve minek kiabálni... :)

A madárbarát kert létrehozása nem is olyan egyszerű dolog, mint amilyennek hittem. Ugyan a mandulafa és az oszlop is nagyon kényelmesen látszik az ablakunkból, de egyik sem a mi udvarunkon áll. A terv az volt, hogy egy itatóval csalogatjuk közelebb a madarakat, de Cilla miatt már az is bonyodalmakat okozott, hová tehetnénk ki ilyet (a kis bestia már így is legalább két gerlét elkapott, semmiképpen nem akarunk könnyű prédákat adni neki). Végül Balázs a szaletli tetejére szerelt föl egy nagyobb cserépalátétet, ami elég széles ahhoz, hogy a madarak megfürödjenek benne, és elég sekély, nehogy belefulladjanak, viszont utóbbiból kifolyólag túl gyorsan elpárolog belőle a víz. Utántölteni nehézkes, mert még létrán állva is nyújtózkodni kell hozzá, ezért próbáltunk jobb megoldást találni, egyelőre kevés sikerrel. Kísérleteztünk a régi csirkeitatóval (olyasmi, mint a képen, csak alumíniumból), de nem volt túl esztétikus, és a fürdés lehetőségét is elvette, ráadásul az egyik viharban egyszerűen lerepült a tetőről.


A napokban az alátét is hasonló sorsra jutott, egyelőre gondolkozunk a szerencsésebb megoldáson. Sürgős lenne, mert a madaraknak megtetszett a helyszín, többször is meglátogatták - jó lenne, ha nem szoknának el innen.

2010. július 5., hétfő

Nyár

A CRM csapatból egyedüliként ülök itt az irodában, elfoglaltam Saci asztalát (mert mindig is irigyeltem érte :) ), fölhúztam a reluxákat, és kinyitottam az ablakot, hogy ne érezzem magam annyira "dobozba zártnak". Elvégre nyár van.
Hétvégén Lellén voltunk, jutott időm mindenfélére, egy csomó dolgon elgondolkoztam, sokat olvastam, de legfőképpen élveztem a nyarat. Péntek este megnéztük a Kék Szalag kevésbé sikeres versenyzőit, akik még csak Keszthely felé tartottak. A parton szóba elegyedtünk egy angol pasival, aki a német feleségével nyaralt éppen itt. Jellegzetes yorkshire-i tájszólással beszélt, nagyon érdekes volt. Rég nem hallottam igazi brit angolt.
Szombaton reggel voltunk futni, és nagyon jól bírtam ahhoz képest, hogy tavaly ősszel voltam utoljára. Balázs meg is lepődött rajta, és a focizásnak köszönhető izomláza miatt jól lemaradt mögöttem. :) Mondjuk azóta nekem is nehezemre esik lépcsőzni... Másik váratlan sikerélmény a rajzolásban ért. Gimi óta nem nagyon próbálkoztam vele, de most egy hirtelen ötlettől vezérelve fogtam egy sima füzetet és egy grafitceruzát, és egészen tűrhető képeket készítettem. Nyilván nem lesz belőlem sem grafikus, sem futóbajnok, de maga a tevékenység kellemes időtöltés.
Idén eddig kimaradt a strandolás a programjaink közül, de most bepótoltuk. Kora este mentünk le a tóhoz, akkor már nem égetett a nap, és nagyon kellemes volt a víz. Az jutott eszembe, hogy milyen jól jönne egy vízálló fényképezőgéptok, klassz fotókat készíthetnék például az aranyhídban úszó pöttyös labdáról vagy a fölöttünk néhány méterre elrepülő hattyúcsapatról. Egyik látványban sincs semmi rendkívüli, de számomra remekül megragadják az évszak hangulatát.

2010. július 1., csütörtök

Nyaralás

A főnököm szerint akármikor indul is a macedón projekt, egy hét szabadság augusztus közepén biztosan belefér, így rábólintottam, hogy Balázs megszervezze a nyaralásunkat. Tegnap lelkesen le is foglalta a szállást, megvette a kompjegyet, és annyira jó fej, még azt sem várja el, hogy én is vezessek a hosszú úton. :) Pedig komolyan gondoltam a felajánlást.
Egy régi álmom válik most valóra, már alig várom, hogy indulhassunk! Lehet tippelni, hová megyünk. (Nem nehéz kitalálni, ugye? :) )

2010. június 23., szerda

Étkezőasztal

Ez az a bútordarab, aminek a hiányától már hónapok óta szenvedek, de mostanáig még elméleti síkon sem jutottunk dűlőre vele. Eredetileg azt terveztük, hogy a meglévő Thonet (jellegű?) székeinkhez illő asztalt veszünk, de erről sajnos le kellett mondanunk, mivel egyáltalán nem találtunk ilyet. Hasonlót sem, még képet sem róla - csak picike, kávéházi asztalok voltak mindenhol. Lehet, hogy egyáltalán nem is gyártottak nagyobbat... Sorra jártuk a bútorboltokat is, de nem bukkantunk rá az igazira. Azóta vacilláltunk, hogy mi legyen a B terv, mert a székektől nem szeretnék megválni, azt viszont végképp nem díjaznám, ha az újonnan berendezett lakásunk szedett-vedett lenne. Hosszas tanakodás után arra jutottunk, hogy 2 Thonet széket és egy asztalkát a könyvespolc előtt helyezünk el, és a szoba másik felében egy más stílusú ebédlőt alakítunk ki. Tegnap este volt némi szabad időnk, és beugrottunk az IKEÁba. Balázst nem akartam ezzel stresszelni, ezért titokban tartottam, hogy nem áll szándékomban vásárlás nélkül kijönni onnan. :) A feladat egyébként közel sem volt egyszerű, mivel mindenképpen kerek vagy ovális asztalra vágytam. Nem is értem, miért azokból a legbőségesebb a kínálat minden üzletben, amiknek balesetveszélyesen hegyesek a sarkaik... Végül megvettük az elsőt, ami megfelelt a feltételeknek. (Megnéztünk többet is, de visszatértünk hozzá.) Bjurstának hívják (bírom a svéd bútorneveket), és kerek állapotában 4 személyes, ...
...de szét lehet húzni oválisra, hogy hatan is kényelmesen elférjenek körülötte.
A nyírfa árnyalat mellett döntöttünk, elvégre a polcaink fele is ilyen, és ez egyébként is elég semleges szín. A csíkos padló és az ősz mint motívum miatt nagyon kell vigyázni, nehogy túl tarka legyen az összhatás - gyakorlatilag pengeélen táncolunk. Eddig sikerült megoldanunk, remélem, nem rontjuk el az utolsó simításokkal. Kiválasztottuk a székeket is, de nem tudtuk megvenni, mert Budaörsön csak egy volt raktáron, Balázs ma megy a másik áruházba, ha szerencsénk van, addig nem viszi el senki az ottani 10-et. :)

A szürke kárpit miatt vannak ugyan kétségeim, viszont nagyon kényelmes rajta ülni, és egy huzatot bármikor lehet rá készíttetni.
Lámpaburákat is néztünk a jobb világítás érdekében, és nyilván néhány apróságot be kell még szereznünk, de a legfontosabb, hogy végre a lakásprojekt utolsó fázisához értünk, a legnagyobb szobát is birtokba vehetjük. Eltüntetjük a dobozokat, összerakjuk szépen az étkezőt, elkezdjük használni a konyhát, és kettesben fogunk reggelizni. Már alig várom!

2010. június 20., vasárnap

Múzeumok Éjszakája

Korábban még egyszer sem vettem részt ezen a programsorozaton, de most pont a születésnapomra szervezték, ezért úgy döntöttem, idén kihagyhatatlan. Próbáltam előre megtervezni, hogy mikor hová menjünk, és sajnos arra jutottam, hogy egy időben kellene a város 3 különböző pontján lennünk, ezért inkább a sodródást választottuk. Mivel pár napja született egy pici lány a családban, akit mindenképpen szerettünk volna meglátogatni, a Baross utcai szülészeti klinikán kezdtük a délutánt. Innen csak egy ugrás az Iparművészeti, ahol Indiát helyezték a középpontba. Megvettük a karszalagokat, bekukkantottunk egy textiles kiállításra, gyorsan körbenéztünk a kézműveseknél, és a teázóban ittunk mangó lassit. Árultak egyébként Kingfisher sört is, és a hangulat rengeteg emléket idézett föl bennem. (A héten egyébként megint eggyel kevesebben lettünk, Levi pénteken írt búcsúlevelet. A kezdeti 15-ből így már csak 7-en maradtunk a cégnél. Ki tudja, meddig...)
A következő állomásunk a Ludwig Múzeum volt. Az épület előtt éppen gyerekrajzokat állítottak ki, és nem győztünk csodálkozni, milyen gyönyörű képek kerülnek ki a 10-14 évesek keze alól. Balázst teljesen lenyűgözte például, hogy az egyikük fekete-fehérben ábrázolta a biciklitúrát.

Természetesen a színesek között is akadtak figyelemreméltó alkotások, például érdemes megnézni, milyen gondosan ábrázolta ez a lány az árnyékokat és a ruhák redőit. Nekem a hullámvonalakkal megrajzolt ég is nagyon bejön!

Miután itt kigyönyörködtük magunkat, az aulában rácsodálkoztunk a BMW autóira, amiket egy-egy híres művész festett ki a saját ízlésének megfelelően. Néhányan a sebességet akarták vele megmutatni, mások a megtett utat, de olyan is volt, aki a bámészkodó arcokat vagy a jármű belsejét használta inspirációnak. Az idei modellt az a Jeff Koons csíkozta be, akinek a bilbaoi Guggenheim előtt áll a Puppy című alkotása.
A kiállítótermek közül csak az első emeletiben jártunk. Lehet, hogy meg kellett volna várni a tárlatvezetést, amit személyesen a művész (Gerber Pál) tartott, de valahogy úgy voltam vele: ha egy festmény önmagában (vagy a címével együtt) semmit nem mond nekem, sőt érzéseket sem kelt bennem, akkor kár azzal töltenem az időt, hogy hosszas magyarázatokat hallgatok róla.
Fölkerekedtünk tehát, hogy érthetőbb művekkel találkozhassunk. Sajnos a Szépművészeti előtt hatalmas sor állt, és nem volt kedvem várakozni. Átmentünk a tér túloldalára, de a Műcsarnokba sem lehetett azonnal bejutni. A Mezőgazdasági Múzeummal is hasonlóképpen jártunk: ugyan az épületbe gond nélkül beengedtek, de az érdekesebb programokra már beteltek a helyek. Borkóstolásra mehettünk volna, ez viszont engem nem hozott lázba. A vásárt azért még körbejártuk, egy fafaragó bácsinál nagyon igényes sakkfigurákat lehetett kapni, amiről rögtön eszembe jutott a nagypapa - ettől kicsit elérzékenyültem... Balázs javasolta, hogy menjünk tovább a Közlekedési Múzeumba, de apu emléke miatt erre nem éreztem késznek magam. Hosszasan böngésztem a programfüzetet, hogy mi is legyen a következő célpont, végül arra jutottam, hogy egy kisebb, kevésbé ismert gyűjteménynél lenne érdemes szerencsét próbálni.
Irány a Bélyegmúzeum! Valóban telitalálatnak bizonyult, mert nem volt tömeg, és éppen elcsíptük a tárlatvezetés kezdetét. Nagyon lelkes és nagy szakértelmű vezetőt kaptunk, rengeteg érdekességet megmutatott. Láttunk olyan bélyegeket is, amikből az én albumomban is található egy-egy példány. Majd ellenőriznem kell, hogy van-e köztük tévnyomat vagy tartalmi hibás sorozatból származó. Nagy szerencse lenne, mert ezek a legértékesebbek. :)
Az estét ott zártuk, ahol elkezdtük: az Iparművészetiben. Nagyon kíváncsi voltam az indiai bulira, és pillanatok alatt a zene hatása alá kerültem, mert a bangalore-i Bollywood Party-ra emlékeztetett. Balázsnak persze nem kapcsolódott hozzá ilyen élménye, viszont már elég fáradt volt a sok gyaloglástól, ezért nem is erőltettem, hogy táncoljunk, inkább elindultunk hazafelé.

2010. június 17., csütörtök

Hír

Kaptam tegnap egy emailt a főnökömtől, hogy eladott a macedón projektre, ami majd valamikor a nyáron kezdődik. Megírtam SMS-ben Balázsnak, aki nagyon lelkesen gratulált hozzá, én meg azon merengtem, hogy ez a hír még csak mosolyt sem csalt az arcomra. Pedig erre várok már régóta. Tavaly emiatt kerültem a CRM csapatba, nagyon tetszett az ország is, csakhogy azóta hónapok teltek el, és a várakozás közben már egészen más terveket kezdtem szövögetni. Most vissza kell zökkennem a régi kerékvágásba, de addig nem akarom beleélni magam az utazásba, amíg a kezembe nem nyomják a repjegyet és a szállásom címét. A korábbi tapasztalataim óvatosságra intenek... Egyelőre annyit reagálok az egészre, hogy az augusztus közepére tervezett szabadságomat előre fogom hozni. (Tavaly is így jártam, fél év semmittevés után pont akkor kaptam egy hónapnyi munkát, amikor már majdnem megszerveztük a vitorlázást.)
Érdekes egyébként, hogy akiknek megemlítettem a hírt, mennyire eltérően reagáltak. Hangulatfüggően. Aki éppen el volt foglalva a saját bajával, az abszolút megértette a fenntartásaimat, sőt arra biztatott, hogy kezdjek bele valami másba, ami közelebb áll az álmaimhoz. Akinek meg remek napja volt, az elkezdte ecsetelni, milyen jó lesz nekem, és hogy mi mindent lehet még kihozni ebből a projektből a szakmai fejlődésen túl. Hajlok rá, hogy az utóbbi véleménnyel értsek egyet, mivel az életemből másfél évet szántam arra, hogy ennél a cégnél legyek alkalmazott, éppen itt az ideje, hogy komolyabban profitáljak belőle. Ami az álmaimat illeti, azok meglehetősen sokfélék, és van köztük néhány, aminek a megvalósításához kifejezetten előnyös ez a projekt. Tulajdonképpen csak azt kell helyretennem magamban, hogy borult a sorrend. :)

2010. június 11., péntek

Színfalak mögött


Kísérleti nyúlként tegnap este részt vettünk egy esti sétán az állatkertben. A tervek szerint havonta lesznek ilyenek, más-más helyszíneken. Csak támogatni tudom az ötletet, mert nagyon jól éreztük magunkat, érdekes és szórakoztató program volt. Kaptunk egy laza és jó fej zoopedagógus vezetőt (Beát), aki végigkísért minket a kertben, és időnként átadta a csapatot egy-egy állatgondozónak, aki lelkesen mesélt a gondjaira bízott lakókról. Rövid időre egy forgatócsoport is csatlakozott hozzánk, akik a Duna TV KalandoZoo című műsorához készítettek anyagot.
A sort a Szavannaház nyitotta, ahol Gergő bemutatta a zsiráfokat, és kaptunk egy vödörnyi feldarabolt almát az etetéshez. A "mezei" látogatókkal ellentétben nekünk nem kellett arra várni, hogy lehajoljanak hozzánk, ugyanis fölmehettünk egy galériára, ahol szemmagasságba kerültünk, és az összes zsiráf ott tülekedett a soron kívüli nasiért. Kinyújtották a hihetetlenül hosszú nyelvüket, és szinte belecsomagolták a falatokat. Simogatni viszont nem hagyták magukat, valahányszor a fejük felé közelített egy üres kéz, hirtelen visszahőköltek.
Innen az Akváriumba vezetett az utunk, ahol az Óriás becenévre hallgató kalauzunkba még a főszervezőnek is csak nehezen sikerült belefojtania a szót, olyan élvezettel mesélt a tengerek lakóiról. Abszolút lelkes lett attól, hogy érdeklődtünk, és még a csoport legfiatalabb tagját, egy szőke kislányt is be tudta vonni a beszélgetésbe. Szerintem ha rajta múlt volna, ott töltjük az egész éjszakát. :) Borzasztóan irigyeltem, én még a legjobb időszakaimban sem tudok ilyen derűsen sztorizgatni, ha a munkám kerül szóba.
Az utolsó állomásunk a Dél-Amerika kifutó volt. Mielőtt bementünk volna, Doma körbeadott két óriáskígyót, hogy ismerkedjünk velük. Először kicsit megijedtem, mert eljátszotta azt a poént, hogy kezet nyújtott, a tenyerében egy boabébit rejtegetve, amit csak akkor vettem észre, mikor hozzáértem. Reflexből el is rántottam a kezemet, pedig amúgy nem undorodom ezektől az állatoktól. Ez a példány kifejezetten helyesnek tűnt, és jópofán tekergőzött az ujjaim körül. A másik jóval nagyobb volt, karvastagságú, és szép hosszú. A fűben várt, míg rákerült a sor, és egy lúddal kölcsönösen éberen figyelték egymást. A háttérben a kakaduk iszonyatos lármát csaptak, nyilván figyelmeztetni akarták egymást a veszélyre. A rövid ismerkedés után a kígyók visszakerültek a dobozaikba, mi pedig bemasíroztunk az emlősökhöz. A területen egy tapírpár (Géza+Sookie) és a Miska névre hallgató alpaka osztozik a vízidisznókkal. Miska mókás külsejű jószág: kerek feje van, kíváncsi a tekintete, és égnek áll a füle. Ráadásul nagyjából egyforma magasak vagyunk, így nagyon hatásos volt, mikor körbejárkált, és mindenkit végigmért, mintha ő lenne a kiképzőtiszt. :) A pálmát mégis Géza vitte el, mert hagyta magát simogatni és vakargatni (csuromvizesen, mert fürdött előtte, viszont az ázott kutyákkal ellentétben ő egyáltalán nem volt büdös), sőt le is feküdt - állítólag ezzel a módszerrel el is tudtuk volna altatni, de most nem sokáig pihent, mert a napi ritmusának az alkonyati aktivitás felel meg. Először csak egy zöldes színű táskát kóstolgatott, aztán sorra kezdte az embereket harapdálni, Domának odébb is kellett taszigálnia őt. Komikus látványt nyújtott, ahogy a 300 kilós állat futni kezdett a negyedakkora üldözője elől. :) Persze hamar rájött, hogy nem komoly a dolog, és rendszeresen visszakocogott, ilyenkor gyorsan elugrottunk az útjából.
Szívesen maradtam volna még, jó lett volna elbeszélgetni az ott dolgozókkal, de már rég lejárt az időnk, ezért még gyorsan fölhívták a figyelmünket az örökbefogadás lehetőségére és a nyári koncertekre, aztán kedvesen elbúcsúztak tőlünk.

2010. június 10., csütörtök

Csapat

Csapatban dolgozni nagyon klassz dolog. Persze megfelelő légkörben, ami eléggé megfoghatatlan, mert mitől lesz innen-onnan összegyűjtött emberekből néha baráti társaság, máskor pedig darázsfészek? A téma sokat foglalkoztat mostanában. Nemrég beszélgettünk két volt kolléganőmmel arról, hogy egy remek csapat is szét tud hullani, és már soha többé nem lehet ugyanúgy összerakni. A helpdeskes csoportunkat még Móni építette föl. Egy darabig nagyon jó volt a hangulat, aztán ő továbbállt, és a törzsgárda nagy része (engem is beleértve) szintén lelépett. Nagyrészt azért, mert nem láttunk perspektívát. Sokáig nem követtem az eseményeket, és persze kívülről nem lehet úgy belelátni, de most Ági a vezető, és érzi, hogy a csapatszellem messze nem ugyanaz. Más emberek, "közös múlt" nélkül. Nincs meg például az a típusú kötelék, hogy "Bambergben Bea mindig azt mondta..." - mert az újakat már nem küldték Németországba betanulni. Az idegen környezetben, a hétköznapi megszokásból kizökkenve szerzett közös tapasztalatok pedig nagyon össze tudják kovácsolni az embereket! Már több alkalommal volt részem ebben az élményben, és mindig nagyon sajnáltam, mikor véget ért, mert ha megszűnik az, ami összetartott minket, akkor széthullik a csapat, bármilyen jó is volt. És persze meg lehet beszélni, hogy majd találkozunk, tartjuk a kapcsolatot, de ez általában kimerül abban, hogy bejelöljük egymást iwiwen meg Facebookon. Vagy még ennyi sem történik, például véget ért úgy a kéthetes Siebel tréning, ahol néhány emberrel elég sok időt töltöttünk együtt, hogy egy lány kivételével senkinek az elérhetőségét nem tudom, mert mindenki elrohant egy sima hellóval, mint bármelyik másik nap végén...


Az eddigi legnagyobb ilyen típusú szívfájdalmam a szombathelyi osztrák-magyar nyári egyetem, mert Stájerországtól Encsig, a bölcsésztől a villamosmérnökig nagyon sok helyről és különböző szakterületekről jöttek jó fej emberek. Ez volt az a banda, akikkel utolsó este, a búcsúvacsorán könnyesre röhögtük magunkat, és mikor a szomszéd asztaltól megkérdezték: "Balázs, te mit ittál?", teljesen őszintén jött a válasz: "2 gyömbért". Alkoholból összesen egy fél pohárnyi fehérbor fogyott (a másik felét az asztalterítő szívta be), mégis (vagy éppen ezért?) mindenki remekül érezte magát. Majd másnap hazamentünk, és pont. Ez történt a szakirány-kirándulás után is, pedig a szalonnasütés nagyon jól sikerült, mindannyian ott ültünk a tűz körül, és jót beszélgettünk.
Azt hiszem, az is segíti a csapattá válást, ha a szállás egy helyen van, például mikor egy hónapot töltöttem Bécsben (nyelvtanulás címén, persze az élménygyűjtés is legalább olyan fontos volt :) ), két másik magyar lánnyal hármasban mászkáltunk mindenfelé, de érezhető volt, hogy ők ketten kicsit jobban összebarátkoztak, mivel egy koliban laktak, én meg szobát béreltem a város egy másik részében.
Indiában viszont időnként már soknak éreztem az összezártságot. Nem is a szálláson (ott csak hármasával voltunk egy-egy apartmanban, és mindenkinek jutott külön háló- és fürdőszoba), hanem a közös programok miatt. Hétköznapokon reggel-este együtt ingáztunk az irodába, egész nap együtt voltunk, és minden hétvégén közösen utaztunk a látványosságokhoz. A 4. hét végére besokalltam, és az utolsó pár napon folyton azt mondogattam, hogy elegem van, haza akarok menni.

2010. június 9., szerda

Apám dicsősége

Marcel Pagnol könyvéről akkor hallottam először, amikor évekkel ezelőtt láttam a tévében a belőle készült filmet. Volt egy párja is, az Anyám kastélya, nagyon lelkesedtem mindkettőért. Tetszett a gondolat, hogy egy család a teljes nyári szünetre bérel vidéken egy házat, és a gyerekek egészen szabadon játszhatnak. Emlékszem, akkortájt kezdtem franciául tanulni, és jó érzés volt érteni az eredeti címeket is. :) Gondoltam rá, hogy meg kéne szerezni videón, de körülményes lett volna utánajárni, hol kapható - ha egyáltalán megjelent. Az emléket mindenesetre elraktároztam magamban, és tavaly a Könyvpalotában a kezembe akadt a könyv. Éppen valami idegen nyelvű olvasmányt kerestem magamnak, és már majdnem föladtam, mert úgy tűnt, csak angol és német klasszikusok fordítását árulják, mikor megláttam egy könyv gerincén a feliratot: La Gloire de mon père. Rögtön tudtam, hogy megtaláltam, amiért odamentem. Még nyáron el is kezdtem olvasni, aztán valamiért félretettem, és a költözéskor került elő megint. Mivel elég kicsi és könnyű kötet, egy ideje ezt hordom magammal, hogy ne unatkozzak utazás közben. Mára már csak néhány oldal maradt, és úgy döntöttem, befejezem itt, az irodában, úgysincs más dolgom. Kicsit lassabban ment, mert a technika lehetővé tette, hogy bizonyos szavak jelentésének utánanézzek, így végre megtudtam, pontosan milyen madarat kerestek a szereplők. Íme:



Ez egy szirtifogoly (bartavelle), nagyon ritka, és a szerző édesapja kezdő vadászként rögtön kettőt is lőtt belőle. Én természetesen csak fényképezőgéppel lőnék rá, de abszolút megértem a büszkeséget, amit egy ilyen értékes zsákmány elejtése tud okozni.

2010. június 8., kedd

Csapatépítés a Mátrában

A főnökeink úgy gondolják, jót tesz a csapatszellemnek egy-egy közös hétvége. Egyetértek, bár az eddigi két céges elvonulás jobban tetszett, mint ez a galyatetői, amin csak a divíziónk vett részt. Miután meghallgattuk az előadásokat (néhány vicces pillanattal tarkítva, pl. "Ezt egy ideje cégen belül oldjuk meg, így sokkal olcsóbb lett. A minőség issue-t most ne nyissuk meg...", vagy "Németországban úgy működik a CRM a katolikus egyházban, hogy ha valaki nem jár misére, az anyukája automatikusan kap erről egy levelet." Vendéget viszont nem hívtak, pedig Mérő László a múltkor remekül színesítette a délelőttöt.), és ötleteltünk arról, mitől lenne hatékonyabb a cég, mitől éreznénk jobban magunkat (én írtam a flipchartra, így nem kellett túl kreatívnak lennem), következett a kissé egysíkú játék. Összesen 6 vagy 7 állomás volt, ebből kettőnél kellett lőni (néhányszor eltaláltam a céltáblát, de messze a közepétől) és háromnál vízbe menni (szerencsére nem mindenkinek, igazán nem vágytam rá, hogy fürdőruhában legyek a kollégáim között). A csapatunk simán megnyerte a versenyt, nagyrészt nyilván a pluszpontokra váltott házi pálinkának és cigarettának köszönhetően. Kihasználtuk az emberi gyarlóságot. :) Lehet, hogy egyszer szentelek egy bejegyzést annak, én miért nem iszom és dohányzom, ugyanis sok társaságban ez rendszeresen konfliktust okoz. A bográcsozás (helyetti beszélgetés) közben egyszer csak lecsaptak rám a nem éppen szomjas kollégák, és közölték, hogy most elvisznek csapatépítésre. Bezsúfolódtunk a liftbe, és 4-5 megállással sikerült is eljutnunk a 2. emeletre (igen, a földszintről). A Jäger már elfogyott, ezért valami mézes pálinkát tukmáltak rám. Állítólag azért, hogy jó kedvem legyen, de nálam ez ellentétes hatást ért el, az első adandó alkalommal ott is hagytam a bandát. Reggeliről még maradt egy csomag mézes-mogyorós kekszem, azt gyorsan fölfaltam, és időközben a gulyásleves is elkészült, így tudtam valami komolyabbat is enni. Innentől egész éjszaka csak ásványvizet és zsíros kenyeret fogyasztottam, és nagyon jót buliztam, bár így visszagondolva egy-két táncpartnert inkább ki kellett volna hagynom. Többen is készítettek fotókat a bulin, remélem, a kínosabb jeleneteket senki nem örökítette meg. Az egyik kellemetlen pillanat okozója egyébként megígérte, hogy majd táncolunk akkor is, amikor józan. Eddigi megfigyeléseim alapján ez nem céges bulin lesz...
Az időjárással pénteken nem volt szerencsénk, ugyanis tejföl sűrűségű köd lepte el a tájat, erősítve a semmi közepén vagyunk érzést, és a tüzek füstje is bent rekedt a teraszon, amitől borzasztóan büdösek lettünk, a hajamból a második mosás sem tudta teljesen eltüntetni a szagot. Szombaton viszont szikrázó napsütésre ébredtünk, én a többséggel ellentétben nem másnaposan, de eléggé lelassultam. Még este megfájdult a térdem, és elkövettem azt a hibát, hogy reggeli után elindultam a fák közé sétálni. Mire visszaértem a kicsit süppedős, hepehupás talajról, azt hittem, többé lábra sem bírok állni. Egész nap kicsit bicegtem, aztán vasárnap egy lépésnél hangos roppanást hallottam, azóta minden rendben. Ez mégis jobb, mint mindenféle kék foltokat fölfedezni magamon, és lájkolni az "unknown drunken injuries"-t a Facebookon, nem? :)

2010. június 5., szombat

Wordle


2010. június 3., csütörtök

Milarepa

Csajos este keretében néhány kolléganőmmel moziban voltam tegnap. A leírások alapján egy tibeti buddhista szent életéről készült filmet választottunk ki. Az est.hu arra figyelmeztetett ugyan, hogy ez nem a teljes történet, lesz második rész is, de a kritikán aluli szinkronról egy árva szót sem írt! Pedig szempont lett volna a döntésemnél, ugyanis borzasztóan zavart. Annak ellenére, hogy minden szereplőnek más volt a magyar hangja, engem mégis a 20 évvel ezelőtti hangalámondásos videokazettákra emlékeztetett. Egy-két jelenetet kivéve, amikor átesett a ló másik oldalára, és ordított róla, hogy 21. századi, városban élő, európai ember beszél, nem pedig egy 1000 évvel ezelőtt élt, falusi ázsiai. Néhány sorral mögöttünk sokat nevetgéltek, hallani véltem a hangjukban a hitetlenkedést, hogy "Tényleg ezt mondta? És tényleg így?"... Eljutottunk nagyjából a film feléig, mire tudtam a mondanivalóra koncentrálni. Ami egyébként nem bonyolult: a főszereplő anyja bosszút akar állni azokon, akik elvették a vagyonát, de ő tehetetlen, ezért a fiára bízza a piszkos munkát. A szófogadó fiú elmegy varázslást tanulni, visszatérve elpusztítja a fél falut, aztán menekül, és közben rájön, hogy erőszakkal nem ér el semmit, ezért elindul megtisztulni, megvilágosodást keresni. Itt ér véget az első rész, és nem vagyok róla meggyőződve, hogy szánnék időt a másodikra. A téma érdekes, éppen ezért esett rá a választásunk, de sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle, mint néhány lebegő követ és villámlást.

2010. május 31., hétfő

Jó szelet!

Az elmúlt 5 napban ez volt a legfőbb óhajunk, többé-kevésbé teljesült is. Azt tapasztaltuk, hogy déltájban rendszerint eláll a szél. Persze úgyis a parton ebédeltünk, csak néha vergődnünk kellett még azzal is, hogy kijussunk. A kikötőben találkoztunk egy régi ismerőssel, a 42JK jelű hattyúval, aki nagyon szeret látványosan felvonulni, és valószínűleg gyakran etetik őt, mert hívásra közeledett is.

Mivel a fiúk már nagyon rutinosak, és ehhez illő önbizalmuk is van, egyik nap még arra is vállalkoztunk, hogy bevontatunk egy másik vitorlást a kikötőbe. (Nem indult be a motorjuk, és nem mertek vitorlával próbálkozni, mert úgy sokkal nehezebb irányítani a hajót. Bezzeg az éppen gyakorlatozó tanulókat másodfokú viharjelzésben vitte ki az oktatójuk! Ha ilyen körülmények között jól megy, máskor sem lehet gond.)
A kabátteszt érdekében megrendelt esőmből csak néhány cseppet kaptunk (ellentétben az ország, sőt a Balaton nagy részével), és már délelőttönként is szinte égetett a napsütés, alig bírtunk a fedélzeten maradni. Szombaton végre jutott némi felhő is az égre, ettől rögtön nagyon kellemes idő lett, képeslapra illő a látvány, és még haladni is tudtunk.


Vasárnap már egészen sportos tempóban kellett húzni a köteleket, elhajolni a bum elől (ez fővitorla vízszintes rúdja - időnként átlendül a túloldalra, pont fejmagasságban), és átülni a másik oldalra, hogy ne dőljön túlzottan a hajónk. Még így is volt néhány izgalmasabb pillanatunk, de legalább szeltük a habokat. :) A képeinket ide töltöttem föl (akciófotókra ne számítson senki, mert féltettem a gépet).
A szörfösöket ennél sokkal gyakrabban láttuk száguldozni, persze egy deszka nem két tonnát nyom, könnyebb mozgásba lendíteni. Meg is érdeklődtük a szörfsuliban, hogy mennyibe kerülne megtanulni. Nem vészes, és csak 10 órát kéne rászánni. Ha még olcsóbban akarjuk megúszni, akkor elfogadjuk Peti ajánlatát, aki vállalta, hogy az alapokat megtanítja nekünk. (Nekem is, pedig Balázs szerint kíméletlenül bántam vele és Ádámmal. Szerintem 8 napon túl gyógyuló sérüléseket nem okoztam, de tényleg megbosszultam a péntek reggeli 40 perces várakozást. Na jó, most őszintén: Ádámot ilyen külsővel lehetett volna nem cikizni??? :) )


Abszolút kényelemszerető hobbivitorlázók vagyunk egyébként, eszünkbe sem jutott a hajón aludni. Könnyű nekünk, mert nem is volt rá szükség, várt ránk a nyaralónk. Imádok itt lenni, annyira nyugodt hely! Néhány éve a ház elé ültettünk egy diófát, ami egészen szépen megnőtt, és az ablakunkból remekül lehet az odaszálló madarakat figyelni. Egyik nap egy harkályhoz volt szerencsénk, egészen nyugodtan tett-vett, nyilván fogalma sem volt róla, hogy a háta mögött, 2-3 méterről leselkedem. :)

2010. május 26., szerda

Ördögszekéren

Tökéletes vitorlázóidőnk volt ma: napsütés és élénk szél. Már délelőtt sikeresen leégtünk., mert csak 15-ös naptejet vittünk magunkkal. Egyelőre hárman vagyunk, és egy Balaton 25-ös hajót bérelünk Lellén. Ördögszekér a neve, és már az első napon elértük vele a 11,6 km/h sebességet. Talán nem hangzik soknak, de a hullámokon lovagolva, egy időnként 30 fokban dőlő vitorláson elég izgalmas élmény. Persze volt részünk nyugodt ringatózásban is, ami abszolút pihentető, de néha kell a kaland is. :) Egyszer annyira bedőlt a hajónk, hogy a pereme és az orrvitorla alja beleért a vízbe. Ettől mindannyian megijedtünk egy kicsit, szerencsére Gábornak sikerült gyorsan korrigálnia. Elvileg a tőkesúly miatt nem tudtunk volna fölborulni, de kinek van kedve ezt letesztelni?
Gyakran néztük ma az előrejelzéseket, amikből leginkább azt lehetett leszűrni, hogy nagy a bizonytalanság. Vagy elromlik holnap az idő, vagy csak hétfő reggelre (utóbbi már nem érintene minket érzékenyen). Mindenesetre reménykedünk, hogy nem a kikötőben fogunk lődörögni holnaptól. Engem nem zavarna, ha átmenetileg kicsit esne az eső, mert tegnap vettem a Decathlonban egy klassz kabátot (tengerészköpenyt, ahogy a címke nevezi), és szívesen fölavatnám. :)

Pár nap falun...

...sok a jóból. Lejöttünk szombaton Vésztőre. A házban kb. 10 éve nem lakik senki, korábban Balázs nagymamájáé volt. Borzasztóan megnőtt a fű a sok esőzés miatt, majdnem két napig tartott levágni, fárasztó munka összeszedni is. A fényképezőgépet sajnos otthon felejtettük, pedig téma lett volna bőven: a rozsdafarkú már eteti a fiókáit, az árkokban nyüzsögnek az ebihalak, mindenhonnan brekegést és madárcsicsergést hallani, a horgásztóban még egy gyönyörű vízisiklót is láttunk. Megijedt tőlem. Gondolom, nincs hozzászokva, hogy valaki odarohan hozzá, mikor éppen a part mentén úszik. :) Az erdei pintyek viszont kifejezetten bátrak voltak: alighogy összegereblyéztem a füvet, már jöttek is rovarokat keresgélni. Szeretek ilyen közel kerülni az állatokhoz, de a falusi élet nem az én világom. Mikor csendről és nyugalomról álmodozom, akkor is inkább egy kisvárosban vagy modern nyaralóban képzelem el magam.

Rengeteg a csiga a kertben, nagyon igyekeztem vigyázni rájuk, sokukat fölraktam a kerítésre, hogy ne legyenek láb alatt, mégsem sikerült mindegyiket megmenteni. Néhányra ráléptünk, de a legrosszabb az volt, hogy véletlenül fölnyársaltam egyet a vasvillával. Rögtön le is tettem a kezemből, és befejezettnek nyilvánítottam a munkát. Elég volt.

Tegnap délután teljesen megrökönyödött rajtam egy helybéli biciklis, mert a kertben, egy pokrócon hasalva olvastam. Ilyet nyilván nem szokott látni. :) Balázs szerint az itteniek egyáltalán nem is olvasnak, ami talán túlzás, de szépirodalmat nyilván ritkán vesznek a kezükbe. Ő egyébként a gyerekkori emlékei miatt nagyon kötődik Vésztőhöz, és annak ellenére, hogy már fölmerült a családban, hogy el kéne adni ezt a házat, sőt érdeklődő is lenne rá, inkább felújítani szeretné. Én meg többnyire próbálom lebeszélni, mert nem rajongok az ötletért. Ma kiderült, hogy a hátsó szomszéd a kerítés tövéhez épített új disznóólakat. Ez nekem már végképp sok volt, és úgy tűnik, végre a férjemnek is elég nyomós ellenérv, hogy trágyaszagban pihenni nem az igazi...

2010. május 21., péntek

Állatkórházban

Az elmúlt időben többször jártunk állatorvosnál, mint előtte évekig. Cilla összeverekedett Mirmivel, a sebén keresztül megfertőzte valami vírus, és belázasodott. (Mikor ezt meséltem valakinek, mindig fönnakadt azon, hogy honnan tudom én egy macskáról, hogy lázas. Nagyon egyszerű: gyanúsan nyugodt, és sokat alszik.) Mindezt vasárnap késő délutánra időzítve, de nem gond, az érdi állatkórház este 7-ig nyitva van, anyuval bepattantunk a kocsiba, és odarobogtunk. A cica kapott gyógyszert, éjszaka bent aludt, másnap bevittük Mirmit is megvizsgáltatni, hátha ő is fertőzött. Megbeszéltük az orvossal, hogy jó lenne ivartalanítani a kandúrunkat, mert elég agresszív, és saját magát is veszélyezteti a verekedésekkel. Szerintem megneszelte a tervet, mert pár nappal később eltűnt, és azóta nem is láttuk. Tartok tőle, hogy elkéstünk az óvintézkedéssel... :(

Bikfic is jól megijesztett minket, ugyanis a szokásos éves oltáskor kiderült, hogy sérve van (először daganattal riogattak, de az ultrahang ezt szerencsére megcáfolta), meg kellett műteni. Nem egyszerű szállítani egy kutyát, ha nincs hozzászokva a pórázhoz és az autóban utazáshoz! Az állatkórházba vezető kb. 10 perces úton fölkapaszkodott az ölembe, és alig tudtam megakadályozni, hogy átmásszon anyuhoz. Elég büdi is volt szegénykém, az ablakot viszont csak résnyire mertem lehúzni, nehogy kiugorjon rajta. Visszafelé már nagyon okosan viselkedett, magától beszállt (pedig a kapott műanyag gallér eléggé akadályozta), és szépen leült a lábam elé. Otthon a legnagyobb nehézséget az okozta, hogy néhány napig fűtött helyen kellett (volna) tartani őt. Egy hősugárzó társaságában bezártuk a széntárolóba, ami egészen addig jól működő megoldásnak tűnt, amíg a kis kedvencünk csak bágyadtan feküdt. Reggelre viszont nagyon virgonc lett, és mindenáron ki akart szabadulni, szét is rágta az ajtó sarkát. Kiengedtük, aztán napokig ment a játszma, hogy amikor épp rosszabbul volt, bezártuk, nehogy megfázzon, mikor jól érezte magát, kiengedtük, hogy hadd mozogjon. Az állapotával együtt a hangulatom is hullámzott a bűntudat (nem teszek eleget a kutyámért, pedig már a kis hercegnek is megmondta a róka: "felelős vagy azért, amit megszelídítettél") és a feltartóztathatatlan nevetés (ötödszörre köpi ki a gyógyszert, és tálkából nem hajlandó enni-inni, csak kézből, de onnan mohón) között. Most már egészen elemében van, jelenleg a fő probléma az, hogy nem tudja megvakarni a füle tövét a gallér miatt, de ebben szoktam segíteni, és már csak pár napot kell így kibírnia, a varratszedéssel együtt ettől a problémától is megszabadul.

Szürke hétköznapok

Mostanában van bőven munkám, nem mindig olyan, mint amire vágytam, de akadnak jobb pillanatok. A héten viszont a hajamat téptem: új funkció, egy évekkel ezelőtti fejlesztésre épül, mindenki másképp emlékszik, hogyan is működik az egész. Csapatmunkában kiderítjük, előássuk az évekkel ezelőtti leírást, értelmezzük, sikerül elmagyarázni az ügyfélnek is, hurrá. Kezdem azt hinni, hogy egyszer tényleg tanácsadó lesz belőlem. Megírom a doksit, kiküldöm elfogadásra, másfél nap múlva jön a válasz, hogy ez így nem lesz jó, ők másképp képzelik, és mi ne akarjunk logikát tenni bele, majd a társrendszer értelmezi az eredményt. Átírom a doksit, én már nem értek belőle szinte semmit, a fejlesztők és a tesztelők kérdezgetnek, elmagyarázni nem igazán tudom, az ügyfél még nem fogadta el, de ugye holnapra kész lesz a fejlesztés, és le is teszteljük... Telefonálok, hogy ezt így inkább nem vállalnánk be, legyen pár nappal később az átadás. Jó, megpróbálják átrakni, majd visszaszólnak. Másnap újabb telefon: rendben van, ha önállóan is be tudjuk mutatni, mert a többieket nem szerveznék át. Persze, képesek vagyunk rá. OK, de még G-nek is rá kell bólintania, hogy hajlandó-e így átvenni. G az Outlook szerint házon kívül van jövő keddig, de feltételezem, ezt az akadályt a rendszerintegrátor majd áthidalja valahogy.

Szerencsére jövő héten szabin leszek, egyáltalán nem kell a munkára gondolnom. Vésztőre megyünk, és vitorlázni is fogunk a Balatonon. Szeretek így kiszakadni a hétköznapokból. Azt tervezem, hogy sokat fogok olvasni, és esténként rendezgetem a fotóimat. A múltkor órákig lelkesen makróztam néhány vízcseppet a rózsáinkon, de még nem jutottam el odáig, hogy a memóriakártyáról áttöltsem a képeket...

2010. május 8., szombat

Túzoktúra

Aki jól ismer, az tudja, hogy a madarak megfigyelése boldoggá tud tenni. Múlt szombaton hódoltam ennek a szenvedélyemnek, ugyanis elmentünk Dévaványára túzokot nézni. A Madártani Egyesület rendszeresen szervez ökotúrákat, mi most először vettünk részt ilyenen. Nem tudom, általában hányan szoktak lenni, a miénk nagyon exkluzívra sikeredett, mivel csak ketten jelentkeztünk. (Nem meglepő, a dürgési szezonnak lassan vége, mi csak azért nem mentünk egy héttel korábban, mert aznap pont dolgoznom kellett.) Így viszont kényelmesen elfértünk az autóban - már amennyire egy Land Rover kényelmes lehet... :) A felázott utakon időnként raliztunk, sőt néha vissza is kellett fordulnunk, de az eredménnyel elégedett vagyok. A fényképezést nagyrészt Balázsra hagytam, aki lelkesen élt a lehetőséggel. A túra névadóját, a túzokdürgést eléggé messziről tudtuk csak megfigyelni, mert óvatos madárról van szó. Okkal bizalmatlan, nem is olyan régen még vadásztak rá. Az objektívünk ehhez a távolsághoz már kevésnek bizonyult...

A legközelebbi túzok (az előtérben egy dolmányos varjú)

...viszont a vezetőnk adott kölcsön látcsöveket, és nagyon készségesen mindig beállított egy profi teleszkópot is, hogy jól láthassunk mindent. Szerencsénk volt, a dürgést sikerült folyamatában megfigyelni. Úgy kezdődik, hogy a túzokkakas a farktollait fölcsapja a hátára, rengeteg levegővel megduzzasztja a nyakát, aztán kifordítja a szárnyait. Mivel az alsó tollai hófehérek, ettől egyetlen nagy labdának látszik, ami szinte világít a pusztán. A rituálé csúcsa az, mikor a bajusztollai is legyezőszerűen fölfelé merednek, és a madár topogva körbefordul a saját tengelye körül. Emberi szemmel nézve ez kissé mulatságos, valahogy mégis lenyűgöző látvány, a túzoktojóknak pedig remek alkalom a jelölt rátermettségének vizsgálatára. A fiatal kakasok még csak gyenge utánzatát képesek produkálni a tapasztaltabbak násztáncának - nem is jut nekik pár.
A főszereplőkön kívül még sok más állat került az utunkba, rengeteg mezei nyúl például. Ez a jószág rendkívül népszerű a családunkban, ezért mindketten készítettünk róla portrét:

Az én fotóm

Balázs fotója (érdemes figyelni a nyuszi szájából kilógó fűszálakat)

Találkoztunk továbbá őzekkel, cigánycsukkal (éppen egy lepkét próbált szállítani), szürke, pajzsos és parti cankókkal, nádi rigóval (amit végre sikerült lencsevégre kapni), sárga és barázdabillegetővel, füstifecskével, tövisszúró gébiccsel, barna rétihéjával, kakukkal, sordéllyal, mezei verébbel, sirállyal, gulipánnal, böjti és barátrécével, kis vöcsökkel, nyári lúddal, szürke gémmel... és beleszerettem a bíbicbe:

Hát nem gyönyörű?!

Egészen estig maradtunk a környéken, a naplemente a Hortobágy és a Berettyó összefolyásánál ért minket, ahol a szakértő segítségével igyekeztünk hang alapján felismerni a madarakat, és láthattuk a foltos nádiposzáta nászrepülését, ami egy gyors, függőleges hurok, a vége szinte zuhanás vissza a nádasba, valamint beszereztük az év első (tucat) szúnyogcsípését.

[Még több kép ebben az albumban]

2010. május 5., szerda

A ritmus mesterei

Az én szemszögemből ez a Müpa-beli koncert az ellentétekről szólt. A dánok elvont, furcsa dallamokat játszottak: volt, hogy erdőre, patakcsobogásra és madárcsicsergésre asszociáltam, néha meg egyszerűen csak zajnak érzékeltem, amit hallottam. A legérdekesebb hangzást a megpörgetett, búgó cintányér nyújtotta. A másik együttes latinos temperamentuma ezzel szemben éles kontrasztot jelentett, de még azon belül a két dobos is nagyon különbözött. Mégis képesek voltak tökéletes harmóniában zenélni: szédítő tempójú dobpergés után többször is pontosan ugyanabban a pillanatban némultak el. Dobverőt csak az egyikük használt, ő tűnt egyébként összeszedettebbnek, az öltözéke is több komolyságot sejtetett (szemüveget, fekete nadrágot és inget viselt). A társa olyan szangvinikus személyiségtípus, aki néha pusztán azért magához húzta a mikrofont, hogy belenevessen. Az külseje tükrözte bohémságát: a bő, fehér ing felett nagy mintás mellényt hordott, és rendszeresen igazgatta a félhosszú haját. Sikeresen vonta be egyébként a közönséget, jelzésre az előre megbeszélt szót kellett hozzátennünk a produkcióhoz.
Nem volt telt ház, és bár úgy tűnt, a többségnek nagyon is tetszett a műsor, elég sokan döntöttek úgy, hogy nem várják ki a végét, és kiosontak. Számomra ez érthetetlen. Ha már megvették a jegyet, és eljöttek, igazán tanúsíthattak volna annyi tiszteletet az előadók és a többi néző iránt, hogy végigülik a koncertet. Volt szünet, akkor feltűnés nélkül haza lehetett volna menni.

2010. április 14., szerda

PowerGames - Hatalmi játszmák

Ha már a Ludwig Múzeumban jártunk, megnéztük a másik kiállítást is. Az utóbbi években Magyarországon ciki lett politizálni, pedig a politika szó eredetileg a közügyek intézését jelentette, ami elkerülhetetlenül hatással van a hétköznapjainkra. Nem tudom, más országokban az emberek mennyire beszélgetnek nyitottan egymással, de most néhány dán művész a Budapesti Tavaszi Fesztivál kapcsán földobott pár érdekes témát. A kiállítás azzal a képpel nyit, milyen is, "Amikor egy ország szerelembe esik önmagával" (Michael Elmgreen és Ingar Dragset):


Aztán Katya Sander kisfilmjében nekiszegezi a kérdést néhány kirándulónak: "Mi a kapitalizmus?" Mindenki mást mond, az egymással szembeállított tükrök végtelennek láttatják a teret, az emberek nagyon aprók a mező közepén, és talán a látogató is elgondolkozik azon, az ő számára mit jelent a kapitalizmus és a demokrácia. (Pártjelszavak és indulatok nélkül.)


Ha kicsit kézzelfoghatóbb dolgokra vágyunk, fogjunk meg egy táblát, és jelöljük ki, a közvetlen környezetünkben, a saját városunkban hol szeretnénk helyet biztostani a táncnak, a hangoskodásnak, hol vágyunk nyugalomra, zöldre, hová engednénk be az autókat, honnan tiltanánk ki a dohányfüstöt és a kutyapiszkot, hol szeretnénk egymással találkozni, kanapét kirakni az utcára, parkban grillezni... (Bosch & Fjord: Free Zone Budapest)


És ha már mindent jól megterveztünk, lazításként megtudhatjuk, hogy a dán bulvárlapokban (egészen pontosan az Ekstra Bladet 9. oldalán) pózoló amatőr aktmodellek mit tartanak magukon a legszebbnek. A többség az arcát, a szemét vagy a mosolyát emelte ki - bennem csak az a kérdés merült föl, hogy akkor miért nem arra terelik a képet nézők figyelmét? :)

2010. április 12., hétfő

Glenn Brown a Ludwig Múzeumban

Pestre kellett mennünk szavazni (még oda vagyunk bejelentkezve), és hazafelé útba ejtettük a Müpát. Vettünk két jegyet egy előadásra, amikkel egyébként a Ludwig Múzeumba ingyen beengednek. Épp a Glenn Brown kiállítás zárónapját csíptük el. Erről a festőről semmit nem tudtam korábban, csak a plakátjaival találkoztam a városban. Mostanában egyébként a plágiummal kapcsolatos vitákban is előkerül a neve, elég aktuális téma a határvonal az ihletmerítés és a másolás között. Sok képe tényleg könnyen felismerhető előd alapján készült, ennek ellenére éreztem bennük valami egyedit. Például a kacskaringós vonalakat, amikből összeáll a téma. Maga a technika emlékeztet Van Gogh-éra, de a megvalósítás egyedi, és a szinte homogén hátterek miatt mégis letisztult hatást kelt. A címek néha nagyon furcsák, gyakran nagyon hosszúak, és valamikor köszönőviszonyban sincsenek a képpel (ezt a tárlatvezetést tartó művészettörténész is elismerte, tehát nem csak az én laikus véleményem), például A nagy maszturbáló még kissé morbid is, viszont maga a kép az erőteljes színeivel kétségtelenül hatásos, a zöld fej miatt egy bohóc volt az első asszociációm:

Az első teremben még nem találtam olyan festményt, amit szívesen kiakasztanék otthon a falra, mert aminek kellemes színei voltak, az témájában inkább bizarr vagy nyugtalanító, negatív érzéseket sugallt. Az első pillantásra csendéletnek tűnő virágcsokor öngyilkosságra biztat (Öld meg magad):


Később viszont futurisztikus tájképeket is láttunk, a prospektus valami olyasmit írt, hogy Dali ilyeneket festett volna, ha olvasta volna Isaac Asimov műveit (akinek én rajongója vagyok, valósággal faltam a vaskos köteteket, mikor megjelent a Teljes Alapítvány-Birodalom-Robot Univerzum). Íme Böcklin sírja (újabb zavarbaejtő cím):


Nem tartom magam a kortárs művészetek feltétlen hívének, szakértő meg végképp nem vagyok, de úgy gondolom, része a nem szakbarbár értelmiségi létnek, hogy az ember időnként körülnézzen, mi zajlik körülötte kulturális síkon. Mi igyekszünk, bár nyilván lehetne gyakrabban is ilyen programokat csinálni. Szeretem őket, és tegnap megszületett egy álmom ezzel kapcsolatban, de erről részletesebben a másik blogomban írok.

2010. április 10., szombat

Vendégszemmel Prágáról

Mostanában nem történik velem túl sok érdekes dolog: két hete szerződéseket rögzítek SAP-ban (UNCSI!), tegnap voltam fodrásznál (már ideje volt), és ma délelőtt kiválasztottuk a függönyt a nappalinkba. Balázs viszont két kollégájával együtt tett egy körutazást szlovák, cseh és lengyel fürdőkben, és amikor hazajött, olyan lelkesen mesélt Prágáról, hogy megkértem, írja le. (Nála már az is meglepő, hogy látványosan lelkesedik, de az végképp lenyűgözött, hogy ezt hajlandó megosztani a blogom olvasóival! :) ) Íme:

"Üzleti utunk egyik fő célpontja a kicsit esős Prága volt, de mivel sok időnk nem volt két éjszakára kellett koncentrálnunk minden látható és ízlelhető helyi érdekességet. Útközben, Zakopanéban egy holland srác már felhívta figyelmünket, hogy Prága a legjobb hely és mindenképp keressük meg az 5 emeletes disco-t. Igazából mindannyian szerettük volna kipróbálni a híres cseh sört egy füstös, hangulatos kocsmában...és láss csodát, sikerült. Mivel Low Cost úton voltunk és késő délután értünk a városba (ott is vannak dugók, de még milyenek...), elsőként egy hostelt kerestünk. Érkeztünk egy listával, amelyet Csaba töltött le a netről, hogy hova is érdemes menni. Jóindulatból a vendégek visszajelzéseit is bekopizta, de azt csak az autóban vettük észre, hogy a mondatok második fele rendre lemaradt. Főleg ott értek véget a mondatok, hogy "very good, but (...)" meg " only recommended for you if (...)". Szóval igazából csak tippeltünk. De mivel a Zakopánei olyan jól bejött, hátha itt is bejön! Pont a város közepén szeretnénk lakni! (Zakopánéban 3500Ft reggelivel egy IBIS minőségű hostel! Erkély a főutcára, Plazma TV és teljes konyha a klubszobában: Flamingo)
Megtaláltuk a címet, parkolni turistaként lehetetlen. Lefoglalva a szoba nem volt (inkább beszélhetünk egy lakásról), a csengőt hiába nyomtuk. Felhívtuk, örömmel jön és fogad minket, csak kért 40 percet. Megvártuk. Csodálkozott is, hogy hogyan tudtunk parkolni!? Mondtuk neki, hogy pestiek vagyunk. :) Kulturált polgári lakás a háborús évekből, kicsengettük érte a 4000Ft/főt neki. Olyan gyorsan távozott a pénz 90%-ával, hogy csak annyit tudott nekünk ajánlani, hogy nézzük meg a ház aljában lévő kocsmát, ha már keresünk valami hasonlót.
Kicsit szkeptikusan, de lecammogtunk. Fura volt hogy az egész utca kihalt és csöndes volt, valami mégis morajlott a pince felől. Ahogy betoppantunk azonnal áthatott minket a prágai érzés. Dugig tele fiatalokkal és külföldi kozmopolitákkal. Angol, holland és cseh szó mindenütt. Óriási hangulat, talán 150 ember, mindenkinek korsó a kezében, harapható füst. Összenéztünk és egyszerre mondtuk: "Basszus, ezt kerestük!".
Az utolsó asztalok egyikét kaptuk, a pincérnő már hozta is a három sört. Az igényemet a búzasörre ignorálta, szóval maradt a Slatopramen. Nem vagyok egy sörözős, de ez tényleg iható volt. Rajtam kívül persze mindenki istenítette. Hamar megkaptuk az étlapról a cseh (!) specialitást: tócsni pörkölttel nyakonöntve. Persze az étlapon nem így hívták, de hamar túljártunk a szakács eszén. Valami helyi kaját kerestünk. Nyammm.
Szomszéd asztalnál sört kóstolnak! Nem értettük minek neki 10 kicsi pohár.
Körbejártuk még a város közepét, az utcán drogot, nőket, kolbászt árulnak, óriási néger gyerekek pedig a vendégeket csalogatják különféle bárokba... Ellenálltunk (főleg én), és másnapra tartogattuk magunkat.
Másnap a kötelező munkát és vacsit letudva belevetettük magunkat a kultúrába. Jelszó: le a beugrókkal! Menjünk a először is a tegnap kiszemelt Music Bar-ba! Hosszú fa lépcső vezet le egy akkora terembe, mint a nappalink. Itt kapott helyet a minden igényt kielégítő bárpult, a DJ pult, néhány hatalmas hangszóró, 2 hosszú padsor, 5-6 bárasztal székekkel, a maradék hely pedig a tánctér. Ez utóbbi tehát 1,5 négyzetméter volt. A boltíves pincében már dübörgött a zene, ment a stroboszkóp,a 16 év körüli főként lányokból álló közönség már jelen volt, így nekünk is hamar megjött a jókedvünk: söröztünk, nézelődtünk és az I've got a Feeling-re még mi is csápoltunk. A tinik már az asztalokon, a székeken és a padokon tomboltak... nini, az egyikük hasonlít a Csabára! El is hittük a szöveget: "that tonight's gonna be a good night".
Pontban 11kor az idáig őrülten, magukból kivetkőzve tomboló fiúk-lányok vették a kabátjukat és a hátizsákjaikat(!) és odébbálltak. Mi csak kerestük a hozzájuk tartozó tanárnőt, hátha ő marad...valószínűleg pizsiosztás volt. Mivel nem láttuk értelmét tovább farkasszemet nézni a helyi fiúkkal(egyetlen nő sem maradt), fölandalogtunk mi is. Jó döntés volt. Épphogy kiléptünk az ajtón, egy hatalmas srác félrelökött minket és a bejárat előtt sorakozó cca 100 italos állapotban lévő embernek ordított egy hatalmasat: "Freeeeee Jegermaister for everyone!!!!!!!!". Más se kellett a tombolni vágyó brit népnek! "YYYYYYYYYEEEEEEEEEEEEEAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA", szólt a válasz, és elkezdtek özönleni lefelé! Alig bírtunk kilépni az áradatból. Peti itt jegyezte meg, hogy ő max 20 darab poharat látott a tálcán, úgyhogy valószínűleg esélyünk sem lett volna. :)
Innen is tovább álltunk és visszaindultunk a tegnap fölfedezett árkádsor felé. Ott 3 klub volt egymás mellett, abból 2 egész jól nézett ki. Nyilvánvaló melyiket választottuk. A hatalmas sötét rozsdás vasajtó bejárat, a piszkos fekete falak, a fojtogató füst nem vonzott túlságosan... dehát kiderült... itt nincs beugró. Hát jó, nézzünk le.
Furán kellemes elektronikus zene hangja sejlett fölfelé, mintha egy pihenőklubba közeledtünk volna. De egyvalami nem stimmelt, kb 4 emelettel a felszín alatt jártunk, a falakon néhol megmaradt a 40-50 éve fölrakott márvány, kosz és piszok mindenütt, kifestett fiúk és bőrszerkóba öltözött lányok kerülgettek minket... mi meg zakóban meg ingben, félcipőben....
Mikor beléptünk a hatalmas légópincébe, megszólalt a csontig hatoló kőkemény metál! Mindenki ordított, a színpadon jellegzetes hosszú hajú srácok körbe-körbe forgatják a fejüket, izzadságszag, a sarokban fiúk szívnak, lányok félmeztelenül csókolóznak. A három jól szituált srác zakóban és ingben ott állt 20 percig leesett állal... ezt egyszer látni kell!
A kulturális sokkból fölébredve arra volt erőnk, hogy aludni térjünk, és meglessük hőn áhított 8 svéd masszőrlány lakótársunkat, de be kellett érnünk két láthatatlan német diákkal (előbbi Csabi dezinformációja volt), akiket a házinéni valamiért el is nevezett Günternek és Günternének (de tényleg). Reggel se láttuk őket, nem mertek kijönni, míg mi ott voltunk.
Irány Pest!"