2015. június 30., kedd

Búcsú Birminghamtől

Mikor novemberben megérkeztem, nem gondoltam volna, hogy alig több mint fél évet fogok a városban (sőt az országban) tölteni. Nem terveztem, de így alakult. Még nem tudtam eldönteni, hogy a költözés vagy a pakolás lesz-e az év szava az életemben, de az biztos, hogy a kettő közül az egyik. Új hazám ezúttal Ausztria, határozatlan ideig. 

Mivel néhány hétre nem lett volna értelme új munkát keresni, többek között turistáskodással töltöttem a napjaimat, ez ugyanis korábban kimaradt, merthogy hidegben dolgoztam, és utána örültem, ha a meleg szobában maradhatok. Két helyi látványosság volt, amit mindenképpen meg akartam még nézni: a csatornahálózat és a művészeti múzeum. Mindkettőért érdemes volt kimozdulni a lakásból, és nem is bánom, hogy későbbre maradtak. A szabadtéri program nyáron sokkal élvezetesebb, bár így is elég hűvös szél fújt néha. Tipikus angol nyár, széldzsekiben és napszemüveggel. A látvány pedig igazán nekem való: vízparti házak, hidak, sok-sok hajó, és az elmaradhatatlan madarak.




















A kiállítások pedig tele voltak inspirációval, amit sokkal inkább ki tudok használni, ha ráérek alkotni. 





 Maga a múzeum épülete is gyönyörű, és még hangulatos kávézója is van!



Akinek ennyi nem elég, az Birminghamről, Smethwickről és a múzeumról is találhat még több képet.

2015. június 17., szerda

Black Country Living Museum

Egy hely, ahol megelevenedik a múlt. A világ első iparvidékét élesztették föl (vagy talán tartották életben) Tiptonban, vonattal csupán néhány megállónyira Smethwicktől. A szentendrei skanzenre annyiban emlékeztet a koncepció, hogy ide is régi házakat gyűjtöttek össze, amik aztán korhű berendezést kaptak, viszont továbbvitték az elképzelést, a személyzet is korhű ruhát visel, így mintha az egykori lakókkal beszélgethetne a látogató. Itt töltöttem az egész napot, és egyszerűen imádtam!



Rég elfeledett tárgyak (sokuk emlékeztetett a nagypapa műhelyére, például ez a köszörűkő is), 



játékgyűjteménybe illő járművek (ezekkel oldották meg a közlekedést a helyszínek között, elég nagy területen fekszik a kiállítás),


hajók (a csatornákon ez a hosszú, lapos az ideális forma), 


boltok, egyszervolt foglalkozások, szívesen mesélő szereplők... 



 






A kertek is lenyűgözőek, pont az én ízlésemnek való ez az összevisszaságnak látszó, de valójában nagyon is átgondolt elrendezés.



És végre megint igazi brit kiejtéssel hallottam az angolt, ez tényleg hiányzott már az utóbbi időben!

2015. június 11., csütörtök

Pöstlingberg

Legutóbb említettem, hogy az ablakból a Pöstlingberget lehet látni, ami kellemes látvány napközben is, de igazán naplementekor lelkesedem érte.


Nyilván hajt a kíváncsiság is, ezért örültem, hogy Gergő meg akarta mutatni a hegyet. Olyan rekkenő hőség volt hétvégén, hogy címlapsztori lett belőle a helyi sajtóban, ezért késő délután indultunk. A főtérről lehet megközelíteni a helyszínt, külön nosztalgiavillamos közlekedik arrafelé, a turistákon kívül valószínűleg senki sem használja. 



Odafelé és visszafelé is találkoztunk magyarokkal, utóbbi kicsit kínos volt, mert gyanútlanul beszélgettünk, mellettünk felsőosztrákul folyt a társalgás, aztán teljesen váratlanul az egyik nő odafordult hozzánk, és szólt, hogy négyük közül hárman mindent értenek. Pff! A közös nyelv szerintem arra nem jogosít föl senkit, hogy letegezzen minket. Tudom, hogy szemtelenül fiatalnak látszunk, de egyikünk sem gyerek, rég elmúltunk már 18 évesek...

A Pöstlingbergnek a mi szempontunkból legfőbb érdekessége a kilátás a városra, ami tényleg pompás. Sajnos Ausztriában a nyitva tartás nem igazodik az igényeinkhez, a kávézó például este hétkor(!) bezárt, és az étteremben is csak nyolcig maradhattunk volna, annak meg nem lett volna sok értelme, így végül be sem mentünk. Mindez egy olyan héten, mikor a csütörtök ünnepnap...


Természetesen a hegytetőn álló bazilikát (nagyképű elnevezés!) sem hagyhattuk ki. Gergő kifejtette a nagyon határozott elképzeléseit arról, milyen jó életük van a papoknak (a cölibátus ugye csak álca a külvilág felé...) és hogy miért van olyan sok gyóntatószék a linzi templomokban. Maga a tény is vicces, hogy tényleg telezsúfolják velük a teret, engem mégis a tetejükre szerelt lámpa nevettetett meg:

Németül nem értők kedvéért: "Kérjük, várjon" és "Kérjük, lépjen be"

A képek ezúttal Gergő telefonjával készültek, mert nekem nem volt zsebem, és nem akartam táskát vinni magammal.

2015. június 1., hétfő

Séta a magasban

"...ahol senki sem jár, csak a madarak, a szél, na meg a kéményseprők"

Hirtelen felindulásból (na jó, fáradtságból: két hét alatt egy Birmingham-Linz-Budapest-Gödöllő-Érd-Balatonlelle-Budapest-Ács-Linz-Birmingham kört jártam volna be, de a végére elfogyott a lendület) átfoglaltam a visszaútra szóló repjegyemet két héttel későbbre, és most Linzben élvezem az életet. Éppen ülök az ötödik emeleti szobában, kilátással a Pöstlingbergre (bal oldali kis tornyok a hegytetőn):



Ez itt annyira menő, hogy szép időben külön villamos jár oda, és a lakásárakon is dob, ha lehet látni az ablakból. Még jobb, hogy innen nemcsak a hegyre nézhetek, hanem a parkra is, ami tele van madarakkal, egész nap hallani az éneküket. Az egyik rozsdafarkú mintha megneszelte volna, hogy róluk tervezek írni, ideröppent a párkányhoz egy pillanatra. Talán jó lenne itt lakni, de egyelőre csak visszatérő vendég vagyok, és igyekszem felfedezni a várost.

Szombaton Gergő is ráért, így együtt tudtunk menni a város egyik kulturális nevezetességéhez, ami a Höhenrausch (~magassági mámor) névre hallgat. Már februárban is láttam, de csak messziről, mert bármilyen érdekesnek tűnt is, nem akartam odafagyni. A koncepció nagyon ötletes: a kiállítótérből lépcsőkön és állványokon lehet továbbmenni a tetők közé, egészen egy templom két tornyáig, de ácsoltak hozzá saját kilátót is.



Remek a kilátás a belvárosra, igazán izgalmassá mégis az teszi, hogy minden évben más témájú kiállítást rendeznek be benne. Idén a madarak körül forog minden - talán mondanom sem kell, nálam már látatlanban nyert, de a kivitelezés is meggyőző. A honlap szerint nagyjából másfél órát érdemes rászánni, nekünk nem sikerült ennyi idő alatt bejárni, de szerencsére csak pár napja nyílt, őszig még lesz alkalmunk visszamenni és bepótolni, amiről lemaradtunk. 

A nyitás elég meglepő volt, madársziluettet formázó post-it cetliket lehetett a terem falára ragasztani.



Kicsit aggódtam is, hogy inkább gyerekeknek szóló kiállításra vettünk jegyet, a következő installáció meg első látásra túl modernnek tűnt: néhány nagy, lapos monitort állítottak körbe, és mindegyiken egy-egy embert lehetett látni különböző helyzetekben (szállodai szobában, autóban ülve, újságot olvasva...), amint idegesen gyorsan mozog a fejük, és közben mindenféle madárhangot hallhattunk. Olyan volt, mintha ők csiripelnének.


És pont ez volt az elképzelés! A werkfilmből kiderült, hogy egy adott területen előforduló fajok énekét gyűjtötték össze, mindet hússzoros lassításban lejátszva megtanították egy-egy énekesnek, aki vállalta a filmszerepet, majd a felvételt újra a hang eredeti sebességére gyorsították. A szereplőket aztán úgy rendezték el a térben, hogy az összhangzás a természetben tapasztalhatóra hasonlítson. Ketten a "madarak" közül beszéltek a tapasztalataikról is, engem igazán az a nézet fogott meg, hogy ha belelátnánk a madarak fejébe, talán az derülne ki, hogy a dal ösztönösen árad, megelőz minden érzést és gondolatot. Ha ez még nem sodort volna magával, következett az újabb lassítás, ezúttal egy seregélyraj leszállásáról készült néhány másodperces videót lassítottak le. A mozgásból szalagok, százlábúak, szögesdrótok formálódtak, némelyik madáron megfigyelhetővé váltak a szárnytollak, egészen lenyűgözött. Ez miért nem nekem jutott eszembe??

Mielőtt kiértünk volna a szabadtéri kiállításrészbe, baromfifajtákkal ismerkedhettünk meg.



A világ minden tájáról származókat kereszteztek biológiai-művészeti kísérletképpen, még keltetőt is szimuláltak hozzá ventilátorokkal és infralámpákkal, a háttérben felállított kivetítőn pedig egy tyúk szemét nézhettük. Különös hangulata volt...



A magasban épített sétány korlátján madárodúkat/-etetőket sorakoztattak föl.



Ezek ugyan többet elmondanak a felső-ausztriai emberek fantáziájáról és ízléséről, mint a madarakról, de a kiállítás egy másik része fent a toronyban bemutatta a Linzben élő madárfajokat is, így nem maradt hiányérzetem.



Hogy ne legyen annyira steril az egész, két nagyobb röpdében papagájok hallgatták a nekik komponált zenét, amihez hozzá is tehettek a saját kreativitásukból. Mikor ott jártunk, néhány kiáltástól eltekintve nem voltak túlzottan együttműködőek, de talán később ráéreznek az alkotás ízére. A fényképezőgépnek pózolás mindenesetre elég jól megy nekik.


A körhintára és a bungee jumpingra már nem jutott időnk, mert fél kilenckor zárják a létesítményt, de a lemenő nap fényét és néhány kakukkos óra hangját még sikerült elcsípnünk.



Mikor már azt hittük, csak a kijárat felé tartunk az épületen belül, jött még egy-két meglepetés. A lépcsőházban papírból hajtogatott darvak lógtak, a mennyezetet pedig a témának megfelelő festményekkel díszítették.



A teljes fotóalbumot a már jól bevált helyre töltöttem föl.