"...ahol senki sem jár, csak a madarak, a szél, na meg a kéményseprők"
Hirtelen felindulásból (na jó, fáradtságból: két hét alatt egy Birmingham-Linz-Budapest-Gödöllő-Érd-Balatonlelle-Budapest-Ács-Linz-Birmingham kört jártam volna be, de a végére elfogyott a lendület) átfoglaltam a visszaútra szóló repjegyemet két héttel későbbre, és most Linzben élvezem az életet. Éppen ülök az ötödik emeleti szobában, kilátással a Pöstlingbergre (bal oldali kis tornyok a hegytetőn):
Ez itt annyira menő, hogy szép időben külön villamos jár oda, és a lakásárakon is dob, ha lehet látni az ablakból. Még jobb, hogy innen nemcsak a hegyre nézhetek, hanem a parkra is, ami tele van madarakkal, egész nap hallani az éneküket. Az egyik rozsdafarkú mintha megneszelte volna, hogy róluk tervezek írni, ideröppent a párkányhoz egy pillanatra. Talán jó lenne itt lakni, de egyelőre csak visszatérő vendég vagyok, és igyekszem felfedezni
a várost.
Szombaton Gergő is ráért, így együtt tudtunk menni a város egyik kulturális nevezetességéhez, ami a Höhenrausch (~magassági mámor) névre hallgat. Már februárban is láttam, de csak messziről, mert bármilyen érdekesnek tűnt is, nem akartam odafagyni. A koncepció nagyon ötletes: a kiállítótérből lépcsőkön és állványokon lehet továbbmenni a tetők közé, egészen egy templom két tornyáig, de ácsoltak hozzá saját kilátót is.
Remek a kilátás a belvárosra, igazán izgalmassá mégis az teszi, hogy minden évben más témájú kiállítást rendeznek be benne. Idén a madarak körül forog minden - talán mondanom sem kell, nálam már látatlanban nyert, de a kivitelezés is meggyőző. A honlap szerint nagyjából másfél órát érdemes rászánni, nekünk nem sikerült ennyi idő alatt bejárni, de szerencsére csak pár napja nyílt, őszig még lesz alkalmunk visszamenni és bepótolni, amiről lemaradtunk.
A nyitás elég meglepő volt, madársziluettet formázó post-it cetliket lehetett a terem falára ragasztani.
Kicsit aggódtam is, hogy inkább gyerekeknek szóló kiállításra vettünk jegyet, a következő installáció meg első látásra túl modernnek tűnt: néhány nagy, lapos monitort állítottak körbe, és mindegyiken egy-egy embert lehetett látni különböző helyzetekben (szállodai szobában, autóban ülve, újságot olvasva...), amint idegesen gyorsan mozog a fejük, és közben mindenféle madárhangot hallhattunk. Olyan volt, mintha ők csiripelnének.
És pont ez volt az elképzelés! A werkfilmből kiderült, hogy egy adott területen előforduló fajok énekét gyűjtötték össze, mindet hússzoros lassításban lejátszva megtanították egy-egy énekesnek, aki vállalta a filmszerepet, majd a felvételt újra a hang eredeti sebességére gyorsították. A szereplőket aztán úgy rendezték el a térben, hogy az összhangzás a természetben tapasztalhatóra hasonlítson. Ketten a "madarak" közül beszéltek a tapasztalataikról is, engem igazán az a nézet fogott meg, hogy ha belelátnánk a madarak fejébe, talán az derülne ki, hogy a dal ösztönösen árad, megelőz minden érzést és gondolatot. Ha ez még nem sodort volna magával, következett az újabb lassítás, ezúttal egy seregélyraj leszállásáról készült néhány másodperces videót lassítottak le. A mozgásból szalagok, százlábúak, szögesdrótok formálódtak, némelyik madáron megfigyelhetővé váltak a szárnytollak, egészen lenyűgözött. Ez miért nem nekem jutott eszembe??
Mielőtt kiértünk volna a szabadtéri kiállításrészbe, baromfifajtákkal ismerkedhettünk meg.
A világ minden tájáról származókat kereszteztek biológiai-művészeti kísérletképpen, még keltetőt is szimuláltak hozzá ventilátorokkal és infralámpákkal, a háttérben felállított kivetítőn pedig egy tyúk szemét nézhettük. Különös hangulata volt...
A magasban épített sétány korlátján madárodúkat/-etetőket sorakoztattak föl.
Ezek ugyan többet elmondanak a felső-ausztriai emberek fantáziájáról és ízléséről, mint a madarakról, de a kiállítás egy másik része fent a toronyban bemutatta a Linzben élő madárfajokat is, így nem maradt hiányérzetem.
Hogy ne legyen annyira steril az egész, két nagyobb röpdében papagájok hallgatták a nekik komponált zenét, amihez hozzá is tehettek a saját kreativitásukból. Mikor ott jártunk, néhány kiáltástól eltekintve nem voltak túlzottan együttműködőek, de talán később ráéreznek az alkotás ízére. A fényképezőgépnek pózolás mindenesetre elég jól megy nekik.
A körhintára és a bungee jumpingra már nem jutott időnk, mert fél kilenckor zárják a létesítményt, de a lemenő nap fényét és néhány kakukkos óra hangját még sikerült elcsípnünk.
Mikor már azt hittük, csak a kijárat felé tartunk az épületen belül, jött még egy-két meglepetés. A lépcsőházban papírból hajtogatott darvak lógtak, a mennyezetet pedig a témának megfelelő festményekkel díszítették.
A teljes fotóalbumot
a már jól bevált helyre töltöttem föl.
