2015. április 21., kedd

Vidéki báj

Pont ilyen helyekről szoktam régen álmodozni, mikor Angliába vágytam, és most végre jártam is az álmaimban. Vagy inkább egy mesében, ahogy Gergő fogalmazott. Éppen hozzá utaztam, Birminghamből persze nincsen közvetlen járat Linzbe (Budapestre sincsen, nem éppen optimális várost választottam, de nem is volt igazán tudatos a döntés, majd korrigálom), de a Stanstedről induló Ryanair még a hosszabb vonatozással és a repülés előtti éjszakára foglalt szállással együtt is olcsóbb, mint a Lufthansa németországi átszállással, így kerültem Great Hallingbury-be szerda este. A táj klasszikusan angol: zöld mezők, girbegurba fák, Tudor-házikó...



Ha örökre ott kellett volna maradnom, azt sem bántam volna! Eljutni odáig viszont elég kalandos volt, ugyanis busz arrafelé nem jár, gyalog közelítettem meg a panziót. Ragyogó napsütésben, lehetett volna akár kellemes kirándulás is, ha nem húzok magam után egy gurulós bőröndöt az országút szélén (járda nem volt). Még ez sem akadályozott meg abban, hogy fotózzak a navigáció miatt amúgy is a kezemben tartott telefonommal, és végül épségben odaértem. Láttam közben sok szép legelőt és házat, két kis nyuszit, és hallgattam a madarak koncertjét. Lepakolás után pedig első dolgom volt visszasétálni a közeli templomhoz, hogy meglegyen az érzés: most turista vagyok.



Ennél sokkal többet is kaptam abban az esti órában, igazi "most vagyok a helyemen"-élményt. Kedvem támadt újra futni, festeni, kertészkedni... Talán nem is most kezdődött ez a felszabadultság, hanem akkor, mikor visszajöttem Érdről. Már többször voltam a parkban, ami csak néhány buszmegállónyira van a jelenlegi otthonomtól, és jó időben gyönyörű.



Szeretném, ha az életem újra kerek egész lenne, tele hobbikkal és olyan pillanatokkal, amikor elvesztem az időérzékemet.

Változások

Novemberben meglepően hamar találtam állást, aminek akkor nagyon örültem, mert megnyugtatott, hogy nem a tartalékaimat kell felélnem (bár be volt tervezve, hogy erre használom föl), viszont így nem volt alkalmam igazán élvezni, hogy új országba érkeztem. De majd most! A munkámból nagyon elegem lett, és egyébként is másik városba tervezek költözni, ezért felmondtam. Most tehát újra keresek, ezúttal nem csak gyorsan valamit, amiből meg tudok élni, hanem olyat, amiben jövőképem is van. Nemrég olvastam egy cikket arról, hogy az utált állás rosszabb az ember lelki egészsége szempontjából, mint a munkanélküliség. Azt hiszem, bennem is kezdett elindulni egy negatív folyamat, aminek az lett a vége, hogy kimondtam magamnak: nem éri meg folytatnom ezt a munkát, mert minden időmet és energiámat elveszi. Mondanám, hogy nincs az a pénz, amiért megérte volna tovább maradnom, de nem is kerestem olyan jól, szóval ebben nem lehetek biztos...

A döntésemhez hozzájárult az is, hogy sikerült bérlőket találnunk Érdre, májusban költöznek, tehát kissé hirtelen ki kellett üríteni a házat, ahol a családom évtizedek óta halmozta föl a lomokat. Kiléptem tehát a cégtől, és az eredetileg is tervezett linzi látogatás végén nem a reptér, hanem a vasútállomás felé indultam. Irány Kelenföld! Sikerült rávennem egy kedves rokont, hogy onnan kocsival vigyen haza, és hamarosan egy másik világba csöppentem. Azt hittem, majd a gardrób és a konyhaszekrény kipakolása fog sokáig tartani, de ami végül lelassított, az a kisebb fiókok tartalma volt. Találtam ott mindent, a gimis órai levelezéseimtől a gyerekrajzokon és számítógép-alkatrészeken át a régi fényképekig. Ezt mind-mind egyesével kellett átnéznem, válogattam, mit tartok meg, mit dobok ki, mit viszek majd Angliába, mi kerül Lellére, mi mehet a garázsvásárra szánt kupacba. Míg én az emeleten foglalatoskodtam ezzel, anyu ugyanezt a feladatot végezte a földszinten. Jöttek rokonok is segíteni dobozokba rakodni, lépcsőn cipekedni, értéket menteni... Gergő is szánt egy napot arra, hogy a könyvespolcomról lekerüljön a rengeteg kötet. Feszültségektől sem volt mentes az akció, egy nagyobb példánynál kicsit össze is vesztünk azon, melyik kategóriába soroljuk (a brit négyzetméterárak...), és többször úgy éreztem, SOSEM LESZEK KÉSZEN, végül nem is 100%-os eredménnyel hagytam ott a terepet anyunak, de azt mondta, ne aggódjak, a többivel már boldogul. Amen.

Érden nem jutott időm (meg főleg energiám) ilyesmire, de most gyakorlatilag teljes munkaidőben állásra vadászom, ami nálam több okból sem egyszerű. Egyrészt nagyon kacskaringós az eddigi "karrierutam", másrészt gyűlölök motivációs levelet írni, mert nagyon nehezen élem bele magam, hogy tényleg szeretnék valahol alkalmazott lenni. Az sem segít, hogy közben megint Linzbe röppentem, és fel kellett készülnöm egy háromnapos képzésre is, amire még az életem felborulása előtt jelentkeztem be. Ennek ellenére tegnap pozitív visszajelzést kaptam egy olyan cégtől, ami elég szimpatikus volt, mert az álláshirdetés alapján úgy tűnt, emberi lényeket keresnek, nem droidokat, ennek most határozottan örülök. Amint sikerül megtalálnom az új munkahelyet, csomagolok és költözöm. Remélem, a lakáskeresés ott sem tart sokkal tovább, mint Birminghamben, ahol öt napom volt új otthonra lelni, és sikerült is.