2015. április 21., kedd

Vidéki báj

Pont ilyen helyekről szoktam régen álmodozni, mikor Angliába vágytam, és most végre jártam is az álmaimban. Vagy inkább egy mesében, ahogy Gergő fogalmazott. Éppen hozzá utaztam, Birminghamből persze nincsen közvetlen járat Linzbe (Budapestre sincsen, nem éppen optimális várost választottam, de nem is volt igazán tudatos a döntés, majd korrigálom), de a Stanstedről induló Ryanair még a hosszabb vonatozással és a repülés előtti éjszakára foglalt szállással együtt is olcsóbb, mint a Lufthansa németországi átszállással, így kerültem Great Hallingbury-be szerda este. A táj klasszikusan angol: zöld mezők, girbegurba fák, Tudor-házikó...



Ha örökre ott kellett volna maradnom, azt sem bántam volna! Eljutni odáig viszont elég kalandos volt, ugyanis busz arrafelé nem jár, gyalog közelítettem meg a panziót. Ragyogó napsütésben, lehetett volna akár kellemes kirándulás is, ha nem húzok magam után egy gurulós bőröndöt az országút szélén (járda nem volt). Még ez sem akadályozott meg abban, hogy fotózzak a navigáció miatt amúgy is a kezemben tartott telefonommal, és végül épségben odaértem. Láttam közben sok szép legelőt és házat, két kis nyuszit, és hallgattam a madarak koncertjét. Lepakolás után pedig első dolgom volt visszasétálni a közeli templomhoz, hogy meglegyen az érzés: most turista vagyok.



Ennél sokkal többet is kaptam abban az esti órában, igazi "most vagyok a helyemen"-élményt. Kedvem támadt újra futni, festeni, kertészkedni... Talán nem is most kezdődött ez a felszabadultság, hanem akkor, mikor visszajöttem Érdről. Már többször voltam a parkban, ami csak néhány buszmegállónyira van a jelenlegi otthonomtól, és jó időben gyönyörű.



Szeretném, ha az életem újra kerek egész lenne, tele hobbikkal és olyan pillanatokkal, amikor elvesztem az időérzékemet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése