Étkezőasztal

Ez az a bútordarab, aminek a hiányától már hónapok óta szenvedek, de mostanáig még elméleti síkon sem jutottunk dűlőre vele. Eredetileg azt terveztük, hogy a meglévő Thonet (jellegű?) székeinkhez illő asztalt veszünk, de erről sajnos le kellett mondanunk, mivel egyáltalán nem találtunk ilyet. Hasonlót sem, még képet sem róla - csak picike, kávéházi asztalok voltak mindenhol. Lehet, hogy egyáltalán nem is gyártottak nagyobbat... Sorra jártuk a bútorboltokat is, de nem bukkantunk rá az igazira. Azóta vacilláltunk, hogy mi legyen a B terv, mert a székektől nem szeretnék megválni, azt viszont végképp nem díjaznám, ha az újonnan berendezett lakásunk szedett-vedett lenne. Hosszas tanakodás után arra jutottunk, hogy 2 Thonet széket és egy asztalkát a könyvespolc előtt helyezünk el, és a szoba másik felében egy más stílusú ebédlőt alakítunk ki. Tegnap este volt némi szabad időnk, és beugrottunk az IKEÁba. Balázst nem akartam ezzel stresszelni, ezért titokban tartottam, hogy nem áll szándékomban vásárlás nélkül kijönni onnan. :) A feladat egyébként közel sem volt egyszerű, mivel mindenképpen kerek vagy ovális asztalra vágytam. Nem is értem, miért azokból a legbőségesebb a kínálat minden üzletben, amiknek balesetveszélyesen hegyesek a sarkaik... Végül megvettük az elsőt, ami megfelelt a feltételeknek. (Megnéztünk többet is, de visszatértünk hozzá.) Bjurstának hívják (bírom a svéd bútorneveket), és kerek állapotában 4 személyes, ...

...de szét lehet húzni oválisra, hogy hatan is kényelmesen elférjenek körülötte.

A nyírfa árnyalat mellett döntöttünk, elvégre a polcaink fele is ilyen, és ez egyébként is elég semleges szín. A csíkos padló és az ősz mint motívum miatt nagyon kell vigyázni, nehogy túl tarka legyen az összhatás - gyakorlatilag pengeélen táncolunk. Eddig sikerült megoldanunk, remélem, nem rontjuk el az utolsó simításokkal. Kiválasztottuk a székeket is, de nem tudtuk megvenni, mert Budaörsön csak egy volt raktáron, Balázs ma megy a másik áruházba, ha szerencsénk van, addig nem viszi el senki az ottani 10-et. :)

A szürke kárpit miatt vannak ugyan kétségeim, viszont nagyon kényelmes rajta ülni, és egy huzatot bármikor lehet rá készíttetni.

Lámpaburákat is néztünk a jobb világítás érdekében, és nyilván néhány apróságot be kell még szereznünk, de a legfontosabb, hogy végre a lakásprojekt utolsó fázisához értünk, a legnagyobb szobát is birtokba vehetjük. Eltüntetjük a dobozokat, összerakjuk szépen az étkezőt, elkezdjük használni a konyhát, és kettesben fogunk reggelizni. Már alig várom!

Múzeumok Éjszakája

Korábban még egyszer sem vettem részt ezen a programsorozaton, de most pont a születésnapomra szervezték, ezért úgy döntöttem, idén kihagyhatatlan. Próbáltam előre megtervezni, hogy mikor hová menjünk, és sajnos arra jutottam, hogy egy időben kellene a város 3 különböző pontján lennünk, ezért inkább a sodródást választottuk. Mivel pár napja született egy pici lány a családban, akit mindenképpen szerettünk volna meglátogatni, a Baross utcai szülészeti klinikán kezdtük a délutánt. Innen csak egy ugrás az Iparművészeti, ahol Indiát helyezték a középpontba. Megvettük a karszalagokat, bekukkantottunk egy textiles kiállításra, gyorsan körbenéztünk a kézműveseknél, és a teázóban ittunk mangó lassit. Árultak egyébként Kingfisher sört is, és a hangulat rengeteg emléket idézett föl bennem. (A héten egyébként megint eggyel kevesebben lettünk, Levi pénteken írt búcsúlevelet. A kezdeti 15-ből így már csak 7-en maradtunk a cégnél. Ki tudja, meddig...)
A következő állomásunk a Ludwig Múzeum volt. Az épület előtt éppen gyerekrajzokat állítottak ki, és nem győztünk csodálkozni, milyen gyönyörű képek kerülnek ki a 10-14 évesek keze alól. Balázst teljesen lenyűgözte például, hogy az egyikük fekete-fehérben ábrázolta a biciklitúrát.

Természetesen a színesek között is akadtak figyelemreméltó alkotások, például érdemes megnézni, milyen gondosan ábrázolta ez a lány az árnyékokat és a ruhák redőit. Nekem a hullámvonalakkal megrajzolt ég is nagyon bejön!

Miután itt kigyönyörködtük magunkat, az aulában rácsodálkoztunk a BMW autóira, amiket egy-egy híres művész festett ki a saját ízlésének megfelelően. Néhányan a sebességet akarták vele megmutatni, mások a megtett utat, de olyan is volt, aki a bámészkodó arcokat vagy a jármű belsejét használta inspirációnak. Az idei modellt az a Jeff Koons csíkozta be, akinek a bilbaoi Guggenheim előtt áll a Puppy című alkotása.
A kiállítótermek közül csak az első emeletiben jártunk. Lehet, hogy meg kellett volna várni a tárlatvezetést, amit személyesen a művész (Gerber Pál) tartott, de valahogy úgy voltam vele: ha egy festmény önmagában (vagy a címével együtt) semmit nem mond nekem, sőt érzéseket sem kelt bennem, akkor kár azzal töltenem az időt, hogy hosszas magyarázatokat hallgatok róla.
Fölkerekedtünk tehát, hogy érthetőbb művekkel találkozhassunk. Sajnos a Szépművészeti előtt hatalmas sor állt, és nem volt kedvem várakozni. Átmentünk a tér túloldalára, de a Műcsarnokba sem lehetett azonnal bejutni. A Mezőgazdasági Múzeummal is hasonlóképpen jártunk: ugyan az épületbe gond nélkül beengedtek, de az érdekesebb programokra már beteltek a helyek. Borkóstolásra mehettünk volna, ez viszont engem nem hozott lázba. A vásárt azért még körbejártuk, egy fafaragó bácsinál nagyon igényes sakkfigurákat lehetett kapni, amiről rögtön eszembe jutott a nagypapa - ettől kicsit elérzékenyültem... Balázs javasolta, hogy menjünk tovább a Közlekedési Múzeumba, de apu emléke miatt erre nem éreztem késznek magam. Hosszasan böngésztem a programfüzetet, hogy mi is legyen a következő célpont, végül arra jutottam, hogy egy kisebb, kevésbé ismert gyűjteménynél lenne érdemes szerencsét próbálni.
Irány a Bélyegmúzeum! Valóban telitalálatnak bizonyult, mert nem volt tömeg, és éppen elcsíptük a tárlatvezetés kezdetét. Nagyon lelkes és nagy szakértelmű vezetőt kaptunk, rengeteg érdekességet megmutatott. Láttunk olyan bélyegeket is, amikből az én albumomban is található egy-egy példány. Majd ellenőriznem kell, hogy van-e köztük tévnyomat vagy tartalmi hibás sorozatból származó. Nagy szerencse lenne, mert ezek a legértékesebbek. :)
Az estét ott zártuk, ahol elkezdtük: az Iparművészetiben. Nagyon kíváncsi voltam az indiai bulira, és pillanatok alatt a zene hatása alá kerültem, mert a bangalore-i Bollywood Party-ra emlékeztetett. Balázsnak persze nem kapcsolódott hozzá ilyen élménye, viszont már elég fáradt volt a sok gyaloglástól, ezért nem is erőltettem, hogy táncoljunk, inkább elindultunk hazafelé.

Hír

Kaptam tegnap egy emailt a főnökömtől, hogy eladott a macedón projektre, ami majd valamikor a nyáron kezdődik. Megírtam SMS-ben Balázsnak, aki nagyon lelkesen gratulált hozzá, én meg azon merengtem, hogy ez a hír még csak mosolyt sem csalt az arcomra. Pedig erre várok már régóta. Tavaly emiatt kerültem a CRM csapatba, nagyon tetszett az ország is, csakhogy azóta hónapok teltek el, és a várakozás közben már egészen más terveket kezdtem szövögetni. Most vissza kell zökkennem a régi kerékvágásba, de addig nem akarom beleélni magam az utazásba, amíg a kezembe nem nyomják a repjegyet és a szállásom címét. A korábbi tapasztalataim óvatosságra intenek... Egyelőre annyit reagálok az egészre, hogy az augusztus közepére tervezett szabadságomat előre fogom hozni. (Tavaly is így jártam, fél év semmittevés után pont akkor kaptam egy hónapnyi munkát, amikor már majdnem megszerveztük a vitorlázást.)
Érdekes egyébként, hogy akiknek megemlítettem a hírt, mennyire eltérően reagáltak. Hangulatfüggően. Aki éppen el volt foglalva a saját bajával, az abszolút megértette a fenntartásaimat, sőt arra biztatott, hogy kezdjek bele valami másba, ami közelebb áll az álmaimhoz. Akinek meg remek napja volt, az elkezdte ecsetelni, milyen jó lesz nekem, és hogy mi mindent lehet még kihozni ebből a projektből a szakmai fejlődésen túl. Hajlok rá, hogy az utóbbi véleménnyel értsek egyet, mivel az életemből másfél évet szántam arra, hogy ennél a cégnél legyek alkalmazott, éppen itt az ideje, hogy komolyabban profitáljak belőle. Ami az álmaimat illeti, azok meglehetősen sokfélék, és van köztük néhány, aminek a megvalósításához kifejezetten előnyös ez a projekt. Tulajdonképpen csak azt kell helyretennem magamban, hogy borult a sorrend. :)

Színfalak mögött

Kísérleti nyúlként tegnap este részt vettünk egy esti sétán az állatkertben. A tervek szerint havonta lesznek ilyenek, más-más helyszíneken. Csak támogatni tudom az ötletet, mert nagyon jól éreztük magunkat, érdekes és szórakoztató program volt. Kaptunk egy laza és jó fej zoopedagógus vezetőt (Beát), aki végigkísért minket a kertben, és időnként átadta a csapatot egy-egy állatgondozónak, aki lelkesen mesélt a gondjaira bízott lakókról. Rövid időre egy forgatócsoport is csatlakozott hozzánk, akik a Duna TV KalandoZoo című műsorához készítettek anyagot.
A sort a Szavannaház nyitotta, ahol Gergő bemutatta a zsiráfokat, és kaptunk egy vödörnyi feldarabolt almát az etetéshez. A "mezei" látogatókkal ellentétben nekünk nem kellett arra várni, hogy lehajoljanak hozzánk, ugyanis fölmehettünk egy galériára, ahol szemmagasságba kerültünk, és az összes zsiráf ott tülekedett a soron kívüli nasiért. Kinyújtották a hihetetlenül hosszú nyelvüket, és szinte belecsomagolták a falatokat. Simogatni viszont nem hagyták magukat, valahányszor a fejük felé közelített egy üres kéz, hirtelen visszahőköltek.
Innen az Akváriumba vezetett az utunk, ahol az Óriás becenévre hallgató kalauzunkba még a főszervezőnek is csak nehezen sikerült belefojtania a szót, olyan élvezettel mesélt a tengerek lakóiról. Abszolút lelkes lett attól, hogy érdeklődtünk, és még a csoport legfiatalabb tagját, egy szőke kislányt is be tudta vonni a beszélgetésbe. Szerintem ha rajta múlt volna, ott töltjük az egész éjszakát. :) Borzasztóan irigyeltem, én még a legjobb időszakaimban sem tudok ilyen derűsen sztorizgatni, ha a munkám kerül szóba.
Az utolsó állomásunk a Dél-Amerika kifutó volt. Mielőtt bementünk volna, Doma körbeadott két óriáskígyót, hogy ismerkedjünk velük. Először kicsit megijedtem, mert eljátszotta azt a poént, hogy kezet nyújtott, a tenyerében egy boabébit rejtegetve, amit csak akkor vettem észre, mikor hozzáértem. Reflexből el is rántottam a kezemet, pedig amúgy nem undorodom ezektől az állatoktól. Ez a példány kifejezetten helyesnek tűnt, és jópofán tekergőzött az ujjaim körül. A másik jóval nagyobb volt, karvastagságú, és szép hosszú. A fűben várt, míg rákerült a sor, és egy lúddal kölcsönösen éberen figyelték egymást. A háttérben a kakaduk iszonyatos lármát csaptak, nyilván figyelmeztetni akarták egymást a veszélyre. A rövid ismerkedés után a kígyók visszakerültek a dobozaikba, mi pedig bemasíroztunk az emlősökhöz. A területen egy tapírpár (Géza+Sookie) és a Miska névre hallgató alpaka osztozik a vízidisznókkal. Miska mókás külsejű jószág: kerek feje van, kíváncsi a tekintete, és égnek áll a füle. Ráadásul nagyjából egyforma magasak vagyunk, így nagyon hatásos volt, mikor körbejárkált, és mindenkit végigmért, mintha ő lenne a kiképzőtiszt. :) A pálmát mégis Géza vitte el, mert hagyta magát simogatni és vakargatni (csuromvizesen, mert fürdött előtte, viszont az ázott kutyákkal ellentétben ő egyáltalán nem volt büdös), sőt le is feküdt - állítólag ezzel a módszerrel el is tudtuk volna altatni, de most nem sokáig pihent, mert a napi ritmusának az alkonyati aktivitás felel meg. Először csak egy zöldes színű táskát kóstolgatott, aztán sorra kezdte az embereket harapdálni, Domának odébb is kellett taszigálnia őt. Komikus látványt nyújtott, ahogy a 300 kilós állat futni kezdett a negyedakkora üldözője elől. :) Persze hamar rájött, hogy nem komoly a dolog, és rendszeresen visszakocogott, ilyenkor gyorsan elugrottunk az útjából.
Szívesen maradtam volna még, jó lett volna elbeszélgetni az ott dolgozókkal, de már rég lejárt az időnk, ezért még gyorsan fölhívták a figyelmünket az örökbefogadás lehetőségére és a nyári koncertekre, aztán kedvesen elbúcsúztak tőlünk.

Csapat

Csapatban dolgozni nagyon klassz dolog. Persze megfelelő légkörben, ami eléggé megfoghatatlan, mert mitől lesz innen-onnan összegyűjtött emberekből néha baráti társaság, máskor pedig darázsfészek? A téma sokat foglalkoztat mostanában. Nemrég beszélgettünk két volt kolléganőmmel arról, hogy egy remek csapat is szét tud hullani, és már soha többé nem lehet ugyanúgy összerakni. A helpdeskes csoportunkat még Móni építette föl. Egy darabig nagyon jó volt a hangulat, aztán ő továbbállt, és a törzsgárda nagy része (engem is beleértve) szintén lelépett. Nagyrészt azért, mert nem láttunk perspektívát. Sokáig nem követtem az eseményeket, és persze kívülről nem lehet úgy belelátni, de most Ági a vezető, és érzi, hogy a csapatszellem messze nem ugyanaz. Más emberek, "közös múlt" nélkül. Nincs meg például az a típusú kötelék, hogy "Bambergben Bea mindig azt mondta..." - mert az újakat már nem küldték Németországba betanulni. Az idegen környezetben, a hétköznapi megszokásból kizökkenve szerzett közös tapasztalatok pedig nagyon össze tudják kovácsolni az embereket! Már több alkalommal volt részem ebben az élményben, és mindig nagyon sajnáltam, mikor véget ért, mert ha megszűnik az, ami összetartott minket, akkor széthullik a csapat, bármilyen jó is volt. És persze meg lehet beszélni, hogy majd találkozunk, tartjuk a kapcsolatot, de ez általában kimerül abban, hogy bejelöljük egymást iwiwen meg Facebookon. Vagy még ennyi sem történik, például véget ért úgy a kéthetes Siebel tréning, ahol néhány emberrel elég sok időt töltöttünk együtt, hogy egy lány kivételével senkinek az elérhetőségét nem tudom, mert mindenki elrohant egy sima hellóval, mint bármelyik másik nap végén...


Az eddigi legnagyobb ilyen típusú szívfájdalmam a szombathelyi osztrák-magyar nyári egyetem, mert Stájerországtól Encsig, a bölcsésztől a villamosmérnökig nagyon sok helyről és különböző szakterületekről jöttek jó fej emberek. Ez volt az a banda, akikkel utolsó este, a búcsúvacsorán könnyesre röhögtük magunkat, és mikor a szomszéd asztaltól megkérdezték: "Balázs, te mit ittál?", teljesen őszintén jött a válasz: "2 gyömbért". Alkoholból összesen egy fél pohárnyi fehérbor fogyott (a másik felét az asztalterítő szívta be), mégis (vagy éppen ezért?) mindenki remekül érezte magát. Majd másnap hazamentünk, és pont. Ez történt a szakirány-kirándulás után is, pedig a szalonnasütés nagyon jól sikerült, mindannyian ott ültünk a tűz körül, és jót beszélgettünk.
Azt hiszem, az is segíti a csapattá válást, ha a szállás egy helyen van, például mikor egy hónapot töltöttem Bécsben (nyelvtanulás címén, persze az élménygyűjtés is legalább olyan fontos volt :) ), két másik magyar lánnyal hármasban mászkáltunk mindenfelé, de érezhető volt, hogy ők ketten kicsit jobban összebarátkoztak, mivel egy koliban laktak, én meg szobát béreltem a város egy másik részében.

Indiában viszont időnként már soknak éreztem az összezártságot. Nem is a szálláson (ott csak hármasával voltunk egy-egy apartmanban, és mindenkinek jutott külön háló- és fürdőszoba), hanem a közös programok miatt. Hétköznapokon reggel-este együtt ingáztunk az irodába, egész nap együtt voltunk, és minden hétvégén közösen utaztunk a látványosságokhoz. A 4. hét végére besokalltam, és az utolsó pár napon folyton azt mondogattam, hogy elegem van, haza akarok menni.

Apám dicsősége

Marcel Pagnol könyvéről akkor hallottam először, amikor évekkel ezelőtt láttam a tévében a belőle készült filmet. Volt egy párja is, az Anyám kastélya, nagyon lelkesedtem mindkettőért. Tetszett a gondolat, hogy egy család a teljes nyári szünetre bérel vidéken egy házat, és a gyerekek egészen szabadon játszhatnak. Emlékszem, akkortájt kezdtem franciául tanulni, és jó érzés volt érteni az eredeti címeket is. :) Gondoltam rá, hogy meg kéne szerezni videón, de körülményes lett volna utánajárni, hol kapható - ha egyáltalán megjelent. Az emléket mindenesetre elraktároztam magamban, és tavaly a Könyvpalotában a kezembe akadt a könyv. Éppen valami idegen nyelvű olvasmányt kerestem magamnak, és már majdnem föladtam, mert úgy tűnt, csak angol és német klasszikusok fordítását árulják, mikor megláttam egy könyv gerincén a feliratot: La Gloire de mon père. Rögtön tudtam, hogy megtaláltam, amiért odamentem. Még nyáron el is kezdtem olvasni, aztán valamiért félretettem, és a költözéskor került elő megint. Mivel elég kicsi és könnyű kötet, egy ideje ezt hordom magammal, hogy ne unatkozzak utazás közben. Mára már csak néhány oldal maradt, és úgy döntöttem, befejezem itt, az irodában, úgysincs más dolgom. Kicsit lassabban ment, mert a technika lehetővé tette, hogy bizonyos szavak jelentésének utánanézzek, így végre megtudtam, pontosan milyen madarat kerestek a szereplők. Íme:

Ez egy szirtifogoly (bartavelle), nagyon ritka, és a szerző édesapja kezdő vadászként rögtön kettőt is lőtt belőle. Én természetesen csak fényképezőgéppel lőnék rá, de abszolút megértem a büszkeséget, amit egy ilyen értékes zsákmány elejtése tud okozni.

Csapatépítés a Mátrában

A főnökeink úgy gondolják, jót tesz a csapatszellemnek egy-egy közös hétvége. Egyetértek, bár az eddigi két céges elvonulás jobban tetszett, mint ez a galyatetői, amin csak a divíziónk vett részt. Miután meghallgattuk az előadásokat (néhány vicces pillanattal tarkítva, pl. "Ezt egy ideje cégen belül oldjuk meg, így sokkal olcsóbb lett. A minőség issue-t most ne nyissuk meg...", vagy "Németországban úgy működik a CRM a katolikus egyházban, hogy ha valaki nem jár misére, az anyukája automatikusan kap erről egy levelet." Vendéget viszont nem hívtak, pedig Mérő László a múltkor remekül színesítette a délelőttöt.), és ötleteltünk arról, mitől lenne hatékonyabb a cég, mitől éreznénk jobban magunkat (én írtam a flipchartra, így nem kellett túl kreatívnak lennem), következett a kissé egysíkú játék. Összesen 6 vagy 7 állomás volt, ebből kettőnél kellett lőni (néhányszor eltaláltam a céltáblát, de messze a közepétől) és háromnál vízbe menni (szerencsére nem mindenkinek, igazán nem vágytam rá, hogy fürdőruhában legyek a kollégáim között). A csapatunk simán megnyerte a versenyt, nagyrészt nyilván a pluszpontokra váltott házi pálinkának és cigarettának köszönhetően. Kihasználtuk az emberi gyarlóságot. :) Lehet, hogy egyszer szentelek egy bejegyzést annak, én miért nem iszom és dohányzom, ugyanis sok társaságban ez rendszeresen konfliktust okoz. A bográcsozás (helyetti beszélgetés) közben egyszer csak lecsaptak rám a nem éppen szomjas kollégák, és közölték, hogy most elvisznek csapatépítésre. Bezsúfolódtunk a liftbe, és 4-5 megállással sikerült is eljutnunk a 2. emeletre (igen, a földszintről). A Jäger már elfogyott, ezért valami mézes pálinkát tukmáltak rám. Állítólag azért, hogy jó kedvem legyen, de nálam ez ellentétes hatást ért el, az első adandó alkalommal ott is hagytam a bandát. Reggeliről még maradt egy csomag mézes-mogyorós kekszem, azt gyorsan fölfaltam, és időközben a gulyásleves is elkészült, így tudtam valami komolyabbat is enni. Innentől egész éjszaka csak ásványvizet és zsíros kenyeret fogyasztottam, és nagyon jót buliztam, bár így visszagondolva egy-két táncpartnert inkább ki kellett volna hagynom. Többen is készítettek fotókat a bulin, remélem, a kínosabb jeleneteket senki nem örökítette meg. Az egyik kellemetlen pillanat okozója egyébként megígérte, hogy majd táncolunk akkor is, amikor józan. Eddigi megfigyeléseim alapján ez nem céges bulin lesz...
Az időjárással pénteken nem volt szerencsénk, ugyanis tejföl sűrűségű köd lepte el a tájat, erősítve a semmi közepén vagyunk érzést, és a tüzek füstje is bent rekedt a teraszon, amitől borzasztóan büdösek lettünk, a hajamból a második mosás sem tudta teljesen eltüntetni a szagot. Szombaton viszont szikrázó napsütésre ébredtünk, én a többséggel ellentétben nem másnaposan, de eléggé lelassultam. Még este megfájdult a térdem, és elkövettem azt a hibát, hogy reggeli után elindultam a fák közé sétálni. Mire visszaértem a kicsit süppedős, hepehupás talajról, azt hittem, többé lábra sem bírok állni. Egész nap kicsit bicegtem, aztán vasárnap egy lépésnél hangos roppanást hallottam, azóta minden rendben. Ez mégis jobb, mint mindenféle kék foltokat fölfedezni magamon, és lájkolni az "unknown drunken injuries"-t a Facebookon, nem? :)

Wordle

Milarepa

Csajos este keretében néhány kolléganőmmel moziban voltam tegnap. A leírások alapján egy tibeti buddhista szent életéről készült filmet választottunk ki. Az est.hu arra figyelmeztetett ugyan, hogy ez nem a teljes történet, lesz második rész is, de a kritikán aluli szinkronról egy árva szót sem írt! Pedig szempont lett volna a döntésemnél, ugyanis borzasztóan zavart. Annak ellenére, hogy minden szereplőnek más volt a magyar hangja, engem mégis a 20 évvel ezelőtti hangalámondásos videokazettákra emlékeztetett. Egy-két jelenetet kivéve, amikor átesett a ló másik oldalára, és ordított róla, hogy 21. századi, városban élő, európai ember beszél, nem pedig egy 1000 évvel ezelőtt élt, falusi ázsiai. Néhány sorral mögöttünk sokat nevetgéltek, hallani véltem a hangjukban a hitetlenkedést, hogy "Tényleg ezt mondta? És tényleg így?"... Eljutottunk nagyjából a film feléig, mire tudtam a mondanivalóra koncentrálni. Ami egyébként nem bonyolult: a főszereplő anyja bosszút akar állni azokon, akik elvették a vagyonát, de ő tehetetlen, ezért a fiára bízza a piszkos munkát. A szófogadó fiú elmegy varázslást tanulni, visszatérve elpusztítja a fél falut, aztán menekül, és közben rájön, hogy erőszakkal nem ér el semmit, ezért elindul megtisztulni, megvilágosodást keresni. Itt ér véget az első rész, és nem vagyok róla meggyőződve, hogy szánnék időt a másodikra. A téma érdekes, éppen ezért esett rá a választásunk, de sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle, mint néhány lebegő követ és villámlást.