Csapat

Csapatban dolgozni nagyon klassz dolog. Persze megfelelő légkörben, ami eléggé megfoghatatlan, mert mitől lesz innen-onnan összegyűjtött emberekből néha baráti társaság, máskor pedig darázsfészek? A téma sokat foglalkoztat mostanában. Nemrég beszélgettünk két volt kolléganőmmel arról, hogy egy remek csapat is szét tud hullani, és már soha többé nem lehet ugyanúgy összerakni. A helpdeskes csoportunkat még Móni építette föl. Egy darabig nagyon jó volt a hangulat, aztán ő továbbállt, és a törzsgárda nagy része (engem is beleértve) szintén lelépett. Nagyrészt azért, mert nem láttunk perspektívát. Sokáig nem követtem az eseményeket, és persze kívülről nem lehet úgy belelátni, de most Ági a vezető, és érzi, hogy a csapatszellem messze nem ugyanaz. Más emberek, "közös múlt" nélkül. Nincs meg például az a típusú kötelék, hogy "Bambergben Bea mindig azt mondta..." - mert az újakat már nem küldték Németországba betanulni. Az idegen környezetben, a hétköznapi megszokásból kizökkenve szerzett közös tapasztalatok pedig nagyon össze tudják kovácsolni az embereket! Már több alkalommal volt részem ebben az élményben, és mindig nagyon sajnáltam, mikor véget ért, mert ha megszűnik az, ami összetartott minket, akkor széthullik a csapat, bármilyen jó is volt. És persze meg lehet beszélni, hogy majd találkozunk, tartjuk a kapcsolatot, de ez általában kimerül abban, hogy bejelöljük egymást iwiwen meg Facebookon. Vagy még ennyi sem történik, például véget ért úgy a kéthetes Siebel tréning, ahol néhány emberrel elég sok időt töltöttünk együtt, hogy egy lány kivételével senkinek az elérhetőségét nem tudom, mert mindenki elrohant egy sima hellóval, mint bármelyik másik nap végén...


Az eddigi legnagyobb ilyen típusú szívfájdalmam a szombathelyi osztrák-magyar nyári egyetem, mert Stájerországtól Encsig, a bölcsésztől a villamosmérnökig nagyon sok helyről és különböző szakterületekről jöttek jó fej emberek. Ez volt az a banda, akikkel utolsó este, a búcsúvacsorán könnyesre röhögtük magunkat, és mikor a szomszéd asztaltól megkérdezték: "Balázs, te mit ittál?", teljesen őszintén jött a válasz: "2 gyömbért". Alkoholból összesen egy fél pohárnyi fehérbor fogyott (a másik felét az asztalterítő szívta be), mégis (vagy éppen ezért?) mindenki remekül érezte magát. Majd másnap hazamentünk, és pont. Ez történt a szakirány-kirándulás után is, pedig a szalonnasütés nagyon jól sikerült, mindannyian ott ültünk a tűz körül, és jót beszélgettünk.
Azt hiszem, az is segíti a csapattá válást, ha a szállás egy helyen van, például mikor egy hónapot töltöttem Bécsben (nyelvtanulás címén, persze az élménygyűjtés is legalább olyan fontos volt :) ), két másik magyar lánnyal hármasban mászkáltunk mindenfelé, de érezhető volt, hogy ők ketten kicsit jobban összebarátkoztak, mivel egy koliban laktak, én meg szobát béreltem a város egy másik részében.

Indiában viszont időnként már soknak éreztem az összezártságot. Nem is a szálláson (ott csak hármasával voltunk egy-egy apartmanban, és mindenkinek jutott külön háló- és fürdőszoba), hanem a közös programok miatt. Hétköznapokon reggel-este együtt ingáztunk az irodába, egész nap együtt voltunk, és minden hétvégén közösen utaztunk a látványosságokhoz. A 4. hét végére besokalltam, és az utolsó pár napon folyton azt mondogattam, hogy elegem van, haza akarok menni.