2011. június 28., kedd

Miskolctapolca, Lillafüred

Hétfőn a Miskolci Egyetemen akadt dolgom, és mivel úgyis a városban kellett töltenem a vasárnap éjszakát, úgy döntöttem, érdemes eljönni ide egy egész hétvégére. Az Egyetemvároshoz legközelebb a miskolctapolcai panziók vannak, ezek közül választottunk ki egyet. Szombaton meg is jártuk a Barlangfürdőt. Az időjárás nem volt éppen kegyes hozzánk, ezért a külső medencékben nem sok időt töltöttünk, és a bentiek közül is a legmelegebb vizű lett a kedvencem. Ritkán járok gyógyfürdőben, de most nagyon élveztem a kialakított örvényt és a hátat-nyakat masszírozó vízsugarakat.

Vacsorázni bementünk Miskolc belvárosába, ami kellemes meglepetést szerzett: a Szinva terasz nagyon hangulatos hely, bár néhány épület falán még látszik a tavalyi csapadékos nyár miatt kiáradt patak nyoma. A Kortyolda nevű éttermet választottuk (ez volt az első, ami színvonalasabbnak tűnt, mint a sarki kocsmák), elképesztően gyors volt a kiszolgálás, és nagyon finom pisztrángot ettem. Amikor kijöttünk, a túlparton több kis összeverődött társaságot láttunk, az egyik csapatból valaki gitározott, a többiek énekeltek. Kicsit irigyeltem őket...

Vasárnapra lillafüredi kirándulást terveztünk programnak. Külön-külön már mindketten jártunk itt, de nagyon régen, én alig emlékeztem valamire. A kisvasút miskolci (diósgyőri) végállomásánál hársfasor szegélyezi az utat. A virágok illata bódító, és a körülöttük repdeső poszméhek szabályosan megrészegedtek a nektártól, rengeteg leszállt a járdára pihenni, és sokuk balesetet is szenvedett ott, mert nagyon nehezen voltak mozgásra bírhatók. Balázs az ujja hegyével megpiszkálta az egyiket, hogy lássuk, él-e még, és a rovar először megpróbált fölkapaszkodni a körmén, aztán kelletlenül fölszállt, visszarepült a fára.

A vonaton mi voltunk az egyetlen pár, akikkel nem jött sem gyerek, sem kutya. Ebből következett, hogy míg mi csöndben ültünk, hatalmas nyüzsgés vett minket körül. Mikor beértünk az alagútba, az apróságok óriási visítozást rendeztek, csak úgy visszhangzott tőlük a környék. Egyikünk sem bánta, hogy hamarosan megváltunk a társaságuktól, és elindultunk a tó irányába. Csónakot nem béreltünk, inkább elsétáltunk a vízesésekig, közben főleg virágokat és rovarokat fotóztam. Megint pisztrángot ebédeltem, mert ez a kedvenc halam, és mert helyi specialitás. Újabb vonatozás helyett visszagyalogoltunk Miskolcra, pulóver híján kihagytuk a barlangokat, a nap végére így is éppen eléggé elfáradtam. Lépten-nyomon találkoztunk egyébként táblákkal, amik különböző EU-s támogatásokat hirdettek, sok-sok milliót belefektettek ebbe a környékbe a turisták kedvéért. A kisvasút "ökoturisztikai fejlesztése", a szálláshelyek bővítése, a barlangok kiépítése, a tanösvények kialakítása mind-mind nyeli a pénzt. Nem tudom, mindezt mennyire gondolták át, de a kiállítás forgókapus bejárata helyett talán kicsit javítgathatták volna a vasúti kocsikat, mert amiben mi utaztunk, már elvesztette a régi pompáját...

2011. június 22., szerda

Arany János és Karl Jenkins: A walesi bárdok

Világpremier volt tegnap este a Müpában. Kedvenc költőmtől az egyik kedvenc versem megzenésítve - ezt nem hagyhattam ki, annak ellenére sem, hogy ma délelőtt felvételiztem. Ugyan minket nem az exkluzivitás vonzott, de így is megkaptuk a sznobok szokásos büntetését: elég sok beszédet végig kellett hallgatnunk a műsor előtt. Az egyik védnök az MTA elnöke volt, a másik a walesi herceg. Utóbbi elküldött jókívánságait három nyelven is fölolvasták. Ugyan egy kukkot nem értettem belőle, mégis az volt az érzésem, hogy a walesi nyelv szerkezetében hasonlít az angolra. Az egyik páholyban ott ült a köztársasági elnök és a nemzeti erőforrás miniszter, de szerencsére ők nem osztották meg velünk a gondolataikat. A kezdés iskolai ünnepély jellegétől („énekeljük el a magyar és a walesi himnuszt”) felállt a hátamon a szőr, és azt sem igazán értettem, milyen okból került a bemutató elé a Psalmus Hungaricus. Kodály szerzeményét én el is intéztem magamban azzal, hogy "szép, szép, de nem ezért vagyok itt". Balázs viszont a hazaúton áradozott róla, hogy ez a zene fantasztikus, mert mesél az embernek.

A szünet után a ballada angol nyelvű előadását már feszült figyelemmel hallgattam. "King Edwards scales the hills of Wales / Upon his stallion…" Elismerem, nagyon elfogult vagyok, szinte megrészegít a hamisítatlan brit kiejtés. Az opera korrepetitora kitett magáért, látszott rajta az őszinte lelkesedés, és csak egy-két helyen hangsúlyozott kicsit másképp, mint ahogy én tettem volna. Magát a műfordítást is nagyra értékeltem. Állítólag többen nekifutottak már, de ez a verzió a "legihletettebb". Egy ’56-ban Angliába költözött magyar készítette, ő is eljött a premierre. Egy szerény, ősz hajú bácsi benyomását keltette, emberileg is kifejezetten szimpatikus volt.
Az eredeti szöveget Mécs Károly előadásában hallhattuk, nagyon érzékletesen kezdte a szavalást, meggyőzően alakította a királyt és a talpnyalóját is. Aztán egyre jobban beleélte magát, és a végét szerintem erősen túljátszotta. (Ezen a ponton megint eltér a véleményünk Balázzsal, szerinte az est fénypontja ez volt.)

Végül elérkeztünk a várva-várt kantátához, amit személyesen Karl Jenkins (a walesi zeneszerző) vezényelt. A mű remekül visszaadta a vers hangulatát, és a szereplők énekhangja is telitalálat volt. Ezzel szemben az eredeti ritmus, amit pedig annyira szeretek ebben a balladában, hogy napokig képes zakatolni a fejemben, és nem unom meg, sajnos elveszett. Bár ezt előre sejtettem, mert a szavalás tempójában legfeljebb egy popsláger terjedelmét érte volna el, egy hosszabb lélegzetű komolyzenei műhöz nyilván le kellett lassulnia.
Ötletesnek tartottam a hátteret a kivetítőkön, a gyönyörű walesi tájakat, majd később a lobogó tüzet. A mi helyünkről nézve éppen az aktuális bárd feje körül égett, és a megvilágítás az orgona sípjait is bevonta a máglya imitálásába. Minden zenész és énekes kitett magáért, a közönség nagy része (engem is beleértve) percekig állva tapsolt. Kaptunk egy kis ráadást, és készült felvétel, a hírek szerint valamikor augusztusban adja le az mtv. Remélem, hamarosan meg is jelenik CD-n, mert szívesen megvenném.

2011. június 13., hétfő

Giselle, Örvényben

Az opera mint műfaj anyu és több tanárom igyekezete ellenére sem lopta be magát a szívembe, viszont az Operaházba szívesen megyek. A táncért mindig is rajongtam, így a balettelőadások különösen vonzanak. Az elmúlt két hétben kétszer is jártam ilyenen, hasonló társaságban, mégis teljesen különböző élménynek bizonyult. Ami nem csoda, hiszen nem is egészen ugyanaz a műfaj volt!

A Giselle gyönyörű, a klasszikus balett minden kelléke megvan benne: díszes jelmezek (persze tüllszoknyák is), sok spicc, jól követhető történet. Anyu nagyon lelkes lett attól, hogy Popova Aleszja a címszereplő. Ennek azért örültem, mert anya-lánya programnak szántam ezt a matiné előadást, Az én kedvencem egyébként a villik tánca, amikor tele a színpad ezekkel a fehér ruhás kísértetekkel, és kékes megvilágítás jelzi az éjszakát.

Az Örvényben címet viselő est viszont a modern balett terepe volt. 5 részből állt, mindegyik más-más szerző darabjára és egy-egy pár köré épült. A mozdulatokon kívül a ruhák színe is jelezte a téma hangulatát. A halál és a lányka feketéje nyitotta a sort, itt a mellékszereplőket fakó barnába és szürkébe öltöztették. A szerelem és a lány természetesen piros színt kapott, a nyitó jelentben az egyébként sötét színpadon szinte világított a nő ruhája, miközben faleveleket fújt a szél. A Még meddig? a másik elvesztéséről szól, a bánatot a kék szín érzékeltette, az énekesnő pedig a színpad sarkában ült egy széken, onnan dalolta németül, hogy "nem tudok nélküled élni" és "összetörtél". A szövegből több nem maradt meg bennem, mert elsősorban nem arra figyeltem, viszont a mozdulatot, amivel a nő az eltűnő kedvese után nyúl, még mindig tisztán látom magam előtt. A napfény természete valahogy "kiesett", tudom, hogy krémszínű ruhákban táncoltak, és az erősebben megvilágított színpad is a derűt tükrözte, de egyetlen mozdulatot sem tudok belőle felidézni. A névadó Örvény megint sötét tónusokat hozott, a nagy tánckarral és a szürkés háttérrel egy zavaros vízű folyóra emlékeztetett, és éreztem, ahogy engem is szinte elsodor. A fénypontja mégis az eső volt, amiről először azt hittem, vékony láncokat lógattak le a színpad elejére, azok zörögnek, de nem: igazi vízfüggönyt hoztak létre, a cseppek kopogása tökéletesen illett a zene dallamához, és mögötte a táncosok mintha szakadó esőben mozogtak volna. Nemcsak a koreográfia szerinti forgások és körök voltak vadak, hanem a szigorú kontyokból kibontott hajzuhatagok is a fékezhetetlen erőt jelképezték. A zene az Órák című filmből lehet ismerős, ez az aláfestése annak, ahogy Virginia Woolf begyalogol a folyóba.