Matthew Bourne: Hattyúk tava (3D)

Az Uránia gyakran színesíti programját a Met operaelőadásainak közvetítésével, hétfő este azonban - a tánc világnapja apropóján - egy londoni balettelőadás felvételét tűzte műsorra. Csajkovszkij ismert művét teljesen átértelmezte a koreográfus, kezdve azzal a változtatással, hogy a hattyúkat férfiak táncolják. Én ugyan tisztában voltam ezzel, mikor megvettem a jegyeket, de a közönség soraiban többeket meglepetésként ért, sőt egyesekre szinte sokkolóan hatott. A szünetben a mellettem ülő idős néni méltatlankodott a férjének, hogy "a koreográfus homokos" (mintha ez a művészt minősítené, és nem azt, akinek ez a legfontosabb közlendője róla...), és "nincs is benne nő, csak az anya, az is milyen...". Kedvem lett volna kijavítani, hogy van még egy Barátnő is a történetben, persze az a szerep sem testesítette meg a nőideált. A hercegnek valóban nincs szerencséje velük: az anyja (a Királynő) rideg és távolságtartó, még csak át sem öleli a fiát,  más férfiakkal viszont nagyon is közvetlen; a barátnője pedig egy üresfejű Barbie baba, aki ráakaszkodott ugyan a Hercegre, de a neveletlensége miatt nem tud beilleszkedni a királyi családba. Mindennek a felszínes, ceremoniális protokollprogramok adnak keretet. A siralmas helyzet odáig fajul, hogy a Herceg véget akar vetni az életének. Ekkor jelennek meg a hattyúk, pontosabban a Hattyú, és az iránta érzett rajongás új reményt ad a Hercegnek. A bálon azonban, ahol a Hattyú Idegenként jelenik meg, a Herceg borzasztóan féltékeny lesz - nem egyértelmű, hogy az anyja ölelését irigyli az Idegentől, vagy fordítva, de láthatóan nagyon szenved. A két férfi kettősei nagyon hirtelen és váratlanul érnek véget, mintha nem is a valóságban történnének meg, csak a Herceg képzeletében.  

Bozsik Yvette Társulat: Bolero / Tavaszi áldozat

Idén sokak számára még mindig téma a későn érkezett tavasz, de nem ezért, hanem a Táncfesztiválnak köszönhetően szereztem tudomást a Bozsik Yvette Társulat előadásáról (videós ízelítő itt). A Bolero, amivel párosították Sztravinszkij művét, régi nagy kedvencem, az egyre fokozódó dinamizmusa nyűgöz le. Talán akkor találkoztam vele először, amikor Markó Iván koreográfiájával néztük meg a Csörsz utcában, de ma este, egyetlen táncos előadásában is rabul ejtett. A Tavaszi áldozat viszont csak nemrégiben keltette föl a figyelmemet, a Bartók Rádió egyik műsorában ismertették. Nagyon vad, mondhatni barbár zene, hozzá illő koreográfiával. A száz évvel ezelőtti bemutatón még botrány volt, a mai (felújított) verzió zajos sikert aratott - nálam is. Benne volt a hosszú tél után a jó idő utáni sóvárgás, az egymásra utaltság, a tehetetlenség a nagyobb erőkkel szemben, a babonás emberek kegyetlensége... és a végén maga az áldozati rítus feltette az i-re a pontot.

Két napig még tart a fesztivál, de hogy utána se maradjak tánc nélkül, már kinéztem egy olyan programot, aminek az előadóit ismerem, hozzájuk jártam tangót tanulni. Még Balázzsal, ami hiba volt, mert most nincs partnerem, ezért abba is hagytam a kurzust, de persze ha nagyon akarom, biztos találok valakit, akivel folytathatom.

Szabad program

Pont úgy töltöm itt az időmet, ahogy külföldön mindig is a legjobban szerettem (volna): általában nincs fix programom, jövök-megyek, amikor kedvem tartja, saját kulcsom van a lakáshoz, sokat gyalogolok, de ott lapul a táskámban a villamosbérletem (ha esetleg elfáradnék vagy messzebbre kéne eljutnom), és még egy irodába is szabad bejárásom van, ahol itt dolgozókkal reggelizem (a főnöknő eredetileg brit, de már nagyon régóta itt él, övé a lakás is, amit használhatok a héten). Ez sokkal jobb, mint ahogy többnyire utazni szoktam, mert kicsit belekóstolhatok a helyi életmódba. Ahhoz, hogy igazán megismerjem, persze több időt kéne itt töltenem, de térképet így sem használok, és már tudom, hol lehet sokféle zöldséget vásárolni. Kezdetnek ideális. Még az is belefér, hogy napközben a vízvezetéket szerelik az utcában, ilyenkor nagy a zaj, és nincs hideg víz, csak a háztetőn lévő melegítőtartályból folyik, amíg ki nem ürül az is.

Ma sem a klasszikus turistáskodást választottam, mert a fő cél az, hogy föltöltődjek D-vitaminnal és kellemes élményekkel, mielőtt visszarepülök a tél végi időbe az utolsó mesterszakos félévemet befejezni. Lesétáltam a kikötőbe (gondosan kikerülve az éttermet, ahol a túl kedves pincér dolgozik, meg persze mindenkit, aki hajóutakat szervez), és egy könyvvel a kezemben kiültem a kövekre, ahová a helyiek is előszeretettel járnak. Fantasztikusan nyugodt időtöltés volt elmerülni Márquez regényében, miközben hallgattam a hullámok egyenletes morajlását. Csak akkor indultam tovább, mikor megjelent néhány felhő az égen. Már a pénteki városnézés közben kiszemeltem magamnak egy piros kendőt, és reméltem, hogy sikerül visszatalálnom ahhoz a bolthoz, ahol láttam. Ehhez át kellett vágnom azon a városrészen, ahol egymást érik a boltok (a kikötő és az egyik főút között, szerintem itt mindenki a turistákból él), így végül mire odaértem az óratorony tövébe, már megvettem egy másik sálat. Egyáltalán nem bánom, nagyon szép a színe, és mivel csak anyagában mintás, talán jobban kihasználható, több kabátomhoz illik. (Arra már Indiában rájöttem, hogy melegebb anyagokban, téli ruhatárban kell gondolkozni, nyáron úgysem hordok kendőket. Az ottani legjobb vételem egyébként egy vékony, mustársárga gyapjústóla volt, el is hoztam magammal, mert utazáskor nagyon praktikus.) Közben rengeteg helyre betértem nézelődni, mindenhová nagyon lelkesen invitáltak, kaptam gránátalma ízű teát, sőt reggelivel is megkínáltak, de éhes nem voltam. 

Kicsit zavarba ejtő az a rajongás, amivel egész idő alatt körülvettek, az egyik helyen például a boltos szinte azonnal kötötte a csuklómra az ajándék karkötőt, amint beléptem az üzletbe, mondván, hogy én vagyok álmai asszonya. Máshol is próbáltak rábeszélni közös kávézásra / sétára / az üzlet mögötti kert megnézésére. Mindegyikükkel közöltem, hogy foglalt vagyok, és ezzel többnyire le is zártuk a témát (régen a "férj" szó említése még ennél is hatékonyabban működött, de azok az idők már elmúltak), akadt viszont olyan is, akinél külön hangsúlyozni kellett, hogy "a barátom itt dolgozik a közelben". 

A főútra kiérve szándékosan nem az ismert irányban folytattam az utamat, mert bíztam benne, hogy nem fogok nagyon eltévedni - ha mégis, legfeljebb visszamegyek arrafelé, amerről érkeztem. Körbejártam két mecsetet, és amelyiknél nem volt túl nagy a nyüzsgés, és precízen kiírták, mire kell figyelnie a látogatónak, oda benéztem. 

Cipő a táskában (nem mertem kint hagyni a polcon), kendő a fejemen (olyan előírást szerencsére nem láttam, hogy a karomat is el kéne takarnom, ahhoz kevés lett volna egy sál), benyitottam, de nem volt egyértelmű, hogy a bent lévők éppen egy szertartáson vesznek részt, vagy pusztán magukban elmélkednek, ezért csak pár óvatos és halk lépést tettem, hogy nagyjából lássam, milyen az épület belseje. Nem volt kifejezetten érdekes, a fényképezőgépet elő sem vettem, és hamar kiosontam, hogy ne zavarjak senkit. Őszintén szólva európai nőként mindig tartok tőle egy kicsit, hogy vétek valami helyi vallási vagy kulturális szabály ellen, amit nem is ismerek. A másik mecsetnél már attól is furán éreztem magam, hogy egyedül, nyugati stílusú ruhában bementem a kertjébe, ahol többnyire férfiak tartózkodtak. Gyülekeztek a bejáratnál,  mosakodtak egy kútnál, én meg szerettem volna észrevétlen maradni... Függetlenül attól, mennyire idegen tőlem az iszlám vallás, nem akarok senkit megsérteni, aki ezt a hitet gyakorolja.

Perge

Április elsejével itt beköszöntött a nyár. Tegnap ragyogó idő volt, árnyékban is kb. 25 fok, de mi úgy döntöttünk, hogy napra megyünk. Buszra szálltunk, és ellátogattunk Pergébe, ami a környéken található legnagyobb romváros. Az épületekből főleg oszlopok maradtak meg, és a földön szanaszét hevernek a díszesen faragott kövek.

A feltárás még most is zajlik, a talált leleteket az antalyai múzeumban állítják ki, aminek a kertjében pár nappal ezelőtt jártunk.

Általában nem szeretem a hőséget, de mivel múlt szerdán még hólapátolással kezdtem a napot, most nagyon jóleső érzéssel töltött el, hogy egy réteg ruha elég. A szomjunkat pedig frissen facsart narancslével csillapítottuk, igazi nyaralós hangulatot teremtett. Ami még fontos volt nekem, az az, hogy első pillantásra is gazdag az állatvilág, percek alatt észrevettem a kövek között egy teknőst, ami meglepően gyors tempóban igyekezett elmenekülni a fényképezés elől.

Később találkoztunk egy sokkal kisebbel is, nagyon helyes volt, és kevesebb rejtekhelyet talált, bőven nyílt alkalmunk lefotózni.

Nehezebb dolgunk volt a nagyon fürge gyíkokkal, amik pillanatok alatt eltűntek a falmaradványok repedéseiben. Nekik egy romváros eszményi lakóhely.

Pergét eredetileg kettévágta egy csatorna, ami most majdnem teljesen ki volt száradva, de a megmaradt vízben még láttunk rengeteg kisebb-nagyobb ebihalat. Kifejlett békát sajnos nem, pedig szeretem őket. :)

A kijáratnál természetesen nemcsak a hivatalos múzeumi bolt várja a vásárlókat, hanem számos, az út mellé kitelepült árus is. Többnyire kendőket, terítőket, kis szobrocskákat és ékszereket kínálnak.

A többi képet ide töltöttem föl.