2014. január 14., kedd

Művészetterápia

Az idei szakdogámat egy művészetterápiás konferenciáról írom, ahol tolmácsként önkénteskedtem, most mégsem erről lesz szó (bár nagyon érdekes volt :) ), hanem egy olyan képről, ami szimbolikus jelentőségű lett az életemben. 

A történet akkor kezdődött, amikor pár évvel ezelőtt rávettem Balázst, hogy menjünk el egy profi fotózásra. Nem volt túl lelkes, de én annál inkább, mert láttam, milyen remek képek születtek egy kolléganőmről és a lányáról. Nem tartom magam fotogénnek, és gyakran van az az érzésem, hogy "én nem is ilyen vagyok, mint ahogy itt látszik". Általában igyekszem is elkerülni, hogy lefényképezzenek, de reménykedtem, hogy hozzáértő kézben azt a Rékát örökíti meg a gép, akit a tükörben szoktam látni. Legnagyobb örömömre így is lett, és még az is láthatóvá vált, mennyire szeretjük egymást a férjemmel. (Gondoltam én - mellesleg a fotós is...) Ki is akasztottuk a nappali falára a vászonra nyomtatott képeket, szerettem fölnézni rájuk az íróasztalomtól: balra az én portrém, jobbra Balázsé, középen a közös. Aztán jött a szakítás és a válás, rengeteg fájdalommal. Balázs portréja nem élte túl (nagy konyhakéssel aprítottam föl elkeseredésemben), a közöset pedig egy fekete zsákban egy szekrénybe tettem. Azóta is ott rejtőzködött, és amikor néhány napja rendrakás közben rábukkantam, úgy döntöttem, valamit kezdenem kell vele. Kidobni vagy felhasználni, mindegy, de ebben az állapotában csak zavaró, nem maradhat. Mivel úgy gondoltam, az együtt töltött 14 évet sem tudom (nem is akarom) szemétbe dobni, az átalakítás mellett döntöttem.

Még karácsony előtt rákaptam a festésre, megihletett egy vers meg az ünnepi hangulat, arany-ezüst bronz színeket is beszereztem, és időnként belemerülök az alkotásba. Most annyi volt a feladat, hogy megtartsam azt, ami jó és még mindig értékes számomra a képben, és eltüntessem, ami idejétmúlt (konkrétan a volt férjem arcát). Nem akartam semmi fölismerhetőt helyette, inkább csak az érzést kifejezni, hogy a világ színes, csillogó, és én továbbra is képes vagyok önfeledten örülni neki. 


Köszönet az inspirációért :)