2015. január 17., szombat

Dilemmák

Kissé tanácstalan vagyok. Ahogy az előző bejegyzésben írtam, két út áll előttem: vagy jobbá válok abban, amit most csinálok, vagy keresek valami mást. Már azt sem könnyű eldönteni, melyik lenne a jobb megoldás, a megvalósítás meg egyik esetben sem egyszerű. Több szempont alapján mérlegelek, és nehéz őket súlyozni...

A maradás mellett szól, hogy már képes voltam jó eredményt elérni, tehát nem vagyok reménytelen eset, és elég sok energiát igényel egy új helyen beilleszkedni, megint valami újat megtanulni. (Vannak egyébként tanulós terveim, csak kicsit más formában, és azok közül is választanom kellene, de egyszerre ennyi változó kicsit sok... :) ) Már éppen kezdek jobban megismerni néhány rokonszenves kollégát, és ha jól belegondolok, otthon is a legtöbb barátságom munkahelyen vagy iskolában kezdődött... Az is tetszik, hogy több csapatvezetőtől hallottam, hogy nem csak szórják a pénzt, mikor magas bónuszt kapnak, hanem rendszeresen félretesznek belőle, befektetik, már egészen fiatalon is nagyon tudatosan tervezik az életüket, és tudnak küzdeni a céljaikért. Mindezt jókedvűen és lelkesedéssel, ami nagyon inspiráló környezetet teremt. Persze csak kicsiben, és nem mindegyik vezetőre igaz ez. Itt érkeztünk meg az ellenérvekhez. A csapatvezetők és kollégák között sajnos bőven vannak olyanok is, akik csak azt várják, hogy leteljen a munkaidő, egész este a telefonjukkal babrálnak, igyekeznek minél hosszabb szünetet tartani, később kezdeni vagy hamarabb befejezni a munkát, vagy ostoba "viccekkel" múlatni az időt. Ez engem eléggé zavar abban, hogy a munkámra koncentráljak*. A menedzserekkel pedig az a bajom, hogy nyomásgyakorlással igyekeznek jobb teljesítményre ösztönözni minket ahelyett, hogy hagynának nyugodt körülmények között végezni a munkánkat.** 

Tegyük fel tehát, hogy a negatívumok kerülnek túlsúlyba (vagy a cég úgy dönt, nem éri meg tovább foglalkoztatni engem :) ), és váltok. Megint kétféle lehetőségem van: vagy valami újba kezdek (ami azt jelenti, hogy megint a nulláról, és ezt a pályakezdő állapotot kezdem kicsit unni), vagy valami olyasmit csinálok, amiben tapasztalatom van. Utóbbiakat viszont alapos okkal hagytam ott annak idején, tehát miért is mennék vissza egy olyan pozícióba, ahol nem éreztem jól magam... A tolmácsolás ebből a szempontból kivétel, mert elememben vagyok, mikor nyelvek között közvetítek, de magyaros konferenciákra ugye nem számíthatok itt, az orvosi rendelőkben, kórházakban pedig csak egy-egy óra munka adódik, ami a megélhetéshez kevés. Alapvetően nem hiszek a biztos munkahelyben, és azt hiszem, nem az a típus vagyok, aki hosszú távon képes alkalmazottként dolgozni, de ez most új helyzet, hogy albérletet fizetek, és egyedül élek, kicsit kisebb lett tőle a kockázatvállalási hajlandóságom. Valójában arra lenne szükségem, hogy legyen valamilyen forrásból passzív jövedelmem***, és egyébként az időm nagy részét olyan tevékenységgel tölthessem, amit szívesen csinálok, a bevétele meg nem számít, de ez nem megy egyik napról a másikra...



*Utálok például minden sövénynél körbenézni, hogy vajon Luke ott rejtőzik-e mögötte, hogy előugorjon, és megijesszen. Múlt csütörtökön többször rászóltam, hogy hagyja abba (és nem ez volt az első eset, hogy jeleztem, ez nekem nem tetszik), aztán elfogyott a türelmem, és azon az óvodás szinten reagáltam, ahogy ő viselkedett. Először elvettem a sapkáját, akkor bocsánatot kért, és megígérte, hogy békén fog hagyni. Persze nem bírta megállni, ezért második alkalommal már a haját húztam (a sapka volt a cél, csak véletlenül a hajával együtt fogtam meg, röhejes helyzet volt), harmadszorra pedig ütöttem. Másnap azon szórakozott a fél iroda, hogy "Luke pofont kapott". Mondom, tiszta óvoda.
Azt sem díjazom, mikor Jamie azzal nyúz, hogy tanítsak neki káromkodásokat magyarul, vagy olyanokat kérdez, hiszek-e a házasság előtti szexben, mikor vesztettem el a szüzességemet... Meg is mondtam neki, hogy nem kedvelem őt, de persze nem érti, miért.
Michael sem könnyű eset, az ún. "jóindulatú szexista"***, aki azt hiszi, azzal tiszteletet tanúsít a nők felé, hogy a külsejüket dicséri, meg flörtölget. Az valahogy még nem jutott eszébe, mekkora tapintatlanság a gyerekei anyjával szemben, hogy poénból más nőket hív randira. Ha az esetem lenne, akkor meg velem szemben is tisztességtelen, hogy úgy tesz, mintha komoly szándékai lennének. Akkor lesz bajban, ha egyszer valaki belemegy a játékba...
Van még egy Aaron nevű srác, aki nem túl okos, hiába hiszi azt magáról (nagyobb az aktív szókincsem, mint az övé, pedig neki anyanyelve), és puszta jóindulatból, segítő szándékkal avatkozik bele a dolgaimba (beszélgetés közepén, még én sem tudom, kell-e segítség, de ő már jön), és megbántódik, mikor közlöm vele, hogy egy csapatvezető éppen elég...

**Például amíg nem kéri valaki, addig nem véglegesítik akkor sem, ha az eredményei elég jók hozzá. Maradjon csak próbaidőn, mert akkor majd biztos jobban igyekszik... Amin teljesen kiakadtam legutóbb, az az, hogy arra hivatkoznak: ha nem teljesítjük a kitűzött célt, akkor a jótékony szervezet pénzt veszít rajtunk. Ez egész egyszerűen nem igaz, mert a cég ügyfelei az új támogatók száma alapján fizetnek, nekik aztán mindegy, ezt hány munkaóra alatt érjük el. A cég profitja az, ami csökken, de ez ugye nem kelt elég nagy bűntudatot az alkalmazottakban... 
Az meg egyszerűen nevetséges, mikor ülünk az irodában arra várva, hogy kiderüljön, kinek a csapatában leszünk, majd bedobnak valakit egy másik kampányról, hogy ugorjon be a szabadságon lévő (ezt miért nem tudták??) csapatvezető helyett, és akkor még gyorsan kitalálják, hová is menjünk dolgozni, és persze senki nem ismeri a környéket, az útvonalat megtervezni nincs idő, vakrepülésszerű az egész.

***Majd lesz egy külön bejegyzés az értékrendemet alakító olvasmányaimról, már így is elég szerteágazó lett ez az írás...

Állás

Egy régi kedves ismerős emlékeztetett rá, hogy már régóta nem írtam blogot. Igaza van, és terveztem is, hogy majd lesz új bejegyzés, csak ahogy elkezdtem fogalmazni magamban a témát, mindig arra jutottam, hogy olyan sok benne a túl személyes elem, hogy ha mindet kihagyom, a végén nem fog szólni semmiről, akkor meg minek fárasszam vele magam. Jobban belegondolva viszont ma már egészen másképp funkcionál ez a blog, mint amikor létrehoztam. Kezdetben nagyon óvatosan írtam, mert az akkori kollégáim (sőt a főnökeim is) mind tudták, hol olvashatják az élménybeszámolómat a közös indiai utazásunkról. Azóta eltelt több év, a jelenlegi munkatársaim nem tudnak magyarul, és a lakótársaim közül is csak egy, de neki sosem említettem, hogy bármit is közzétennék a neten. Aki továbbra is hűséges olvasóm, az meg valószínűleg nem fog ítélkezni fölöttem egy-egy rendhagyóbb bejegyzés miatt - de ha mégis, legfeljebb nem írok neki vissza :)

Valahol ott hagytam abba legutóbb, hogy bonyolult bankszámlát nyitni, pontosabban igazolni hozzá a címemet. Ez azóta megoldódott, a munkahelyem harmadik nekifutásra képes volt egy fejléces levelet produkálni, amiben benne van a címem, és helyesen írták a nevemet is. Egy bő hónapja tehát boldog számlatulajdonos vagyok az HSBC-nél. Nagyon kedves horvát ügyintézőnőnél nyitottam, aranyos volt, hogy szabadkozott, amiért csak alapszámlát tudnak nekem ajánlani, mivel még nem vagyok elég régóta az országban ahhoz, hogy a hitelképességemet vizsgálják. Az "alap" egyébként abban különbözik a "normál" folyószámlától, hogy nincs hozzá hitelkeret. Internetbank és VISA kártya ugyanúgy jár hozzá, számlákat lehet róla fizetni. Na ezen nem fakadok sírva! Tudom, persze, hogy az angolszász kultúrában teljesen hétköznapi eseménynek számít a hitelfelvétel, de én nem igénylem, hogy több pénz költhessek, mint amennyit keresek, sőt...* Az már inkább csalódást jelentett, mikor apránként gyűlni kezdett a pénzem, és kiderült, hogy a megtakarítási számlák között nincs olyan, amelyik ilyen újonnan érkezetteknek, mint én vagyok, elérhető lenne. Hogy mi a bánatos nyavalyáért kell nekik hitelképességi vizsgálat ahhoz, hogy lekötött pénzre kamatot adjanak, az azóta is rejtély számomra... Sebaj, idővel ez is menni fog.

Az anyagi tényező az egyik oka annak, hogy még nem mondtam föl a munkahelyemen, pedig már többször is felmerült bennem. Elég gyorsan zajlik az élet körülöttem, két hét alatt találtam munkát, és két hónapon belül elegem is lett belőle. Eleve átmenetinek szántam, csak gyorsan akartam valamit, hogy ne kelljen aggódnom a számlák miatt, és ez megfelelőnek tűnt. Jótékony szervezeteknek gyűjtünk adományt, naponta több órát levegőn vagyok és sétálok (fogytam is pár kilót), rengeteg emberrel beszélek, és olyan, mintha városnézésért fizetnének. Mégsem mosogatás vagy takarítás, azt az első perctől kezdve gyűlöltem volna. Órabért kapunk, ami valamivel több, mint a minimálbér, de csak heti 25 órás a munka, mindig délután kezdünk. Eredménytől függően lehet kapni bónuszt is, a legjobbak nagyon jól keresnek vele, sajnos nem tartozom közéjük. A bosszantó az, hogy jól indult a pályafutásom a cégnél: az első munkanapomon kb. az ötödik ajtónál már meg is nyertem rendszeres támogatónak egy középkorú indiai nőt, aki ráadásul rögtön behívott a jó meleg házba a szakadó esőből, és úgy alakult, hogy a hazaérkező lánya is adományozó lett. Másnap nagyon hideg idő volt, de akkor egy újabb kedves ember otthonában melegedhettem egy darabig, ő meg olyannyira lelkes lett, hogy kikapta a kezemből a tollat, és magától írt be az egyéb rovatba egy magasabb összeget, mint amit kérni szoktunk. Ezek után úgy éreztem, remekül fog menni nekem ez a munka, hiszen várhatóan fejlődni fogok, és akkor még jobb eredményeim lesznek. Nem pont így történt... A harmadik napon Michael csapatába kerültem, és onnantól négy napig semmi eredményem nem volt, már kezdtem kétségbe esni, aztán két hétig sikerült egyenletesen teljesítenem, amitől remekül éreztem magam a bőrömben. Amikor a kitöltött papírt lobogtatva sietek a csapatvezetőhöz, nem érzem sem a hideget, sem a fáradtságot, sem az éhséget, sem a fájdalmat (a talpam és a vállam szokott sajogni, a hátizsákos gyalogláshoz nem vagyok hozzászokva), elképesztő tudatállapot! Mintha be lennék drogozva, csak mellékhatás és másnaposság nélkül. Nagyon élveztem azt a képet, ami kialakult rólam: "Rékára mindig lehet számítani". Yasmin csapatában remek volt a hangulat is, csakhogy ő felmondott, vagy másik kampányon dolgozik (biztosat nem tudok, csak pletykák vannak, de a cégkultúráról majd később). Újra Michael irányítása alá kerültem, és mint valami átok, újabb négy eredménytelen nap következett. Azóta sem sikerült kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtanom, és nem tudom, mit csinálok másképp, mint akkor, mikor rendben mentek a dolgok. Ha nem jövök rá, nem tudok javítani rajta, és hamarosan más munka után kell néznem...

*Ezt legjobban egy évekkel ezelőtti történet illusztrálja. Családi síelésre mentünk, és a pályán eszembe jutott, hogy Balázsnál van minden készpénz. Kértem, hogy adjon belőle, de nem megfelezte velem, ahogy vártam volna, hanem megkaptam a legkisebb címletet. Föl is háborodtam, hogy mit képzel rólam, hogy felelőtlenül elszórnám, ha több lenne nálam? "Nem, attól félek, hogy két fenyő között találsz egy bankot, és lekötöd 10 évre" - hangzott a válasz.