2009. december 27., vasárnap

Ünnepi hangulatban

"Ha az ünnep elérkezik az életedben, akkor ünnepelj egészen. (...) Tisztálkodjál belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás."
(Márai Sándor)

Évek óta nem tudtam igazán ráhangolódni a karácsonyra, mert előtte egy-két nappal még vizsgáztam vagy dolgoztam, és a budapesti Rákóczi út sem éppen olyan környezet, ami feledtetné a szürke hétköznapokat. Idén ez végre megváltozott, bár most is 23-án volt az utolsó munkanapom az évben, viszont tettem azért, hogy lélekben is fölkészüljek az ünnepre. Ilyenkor nagyon szeretem újra gyereknek érezni magamat, ezért vettem jegyeket A diótörőre. Nagyon szeretem a táncot, balettelőadást nézni pedig minden alkalommal különleges élmény. Mindig odaképzelem magam a színpadra, a balerina helyébe. Ezúttal legjobban a keleties tánc tetszett, mert abszolút nőies volt.

Az arany hétvégén azt hittem, gondoskodtunk róla, hogy fehér karácsonyunk legyen. A szombati hóvihar után hatalmas kupacba hordtuk a havat a ház elől. Több köbméternyi lett, egyszerűen kizártnak tűnt, hogy néhány nap alatt elolvadjon. Lapátolás közben karácsonyi dalokat dúdoltam magamban, és arra gondoltam, mennyire gyönyörű az este. Nálam jobban talán csak Bikfic és Cilla élvezték a havazást. A cicánknak ez volt az első élménye a hóval, először nagyon óvatosan lépkedett, de optimista lévén hamar dorombolni kezdett, és pár perc múlva már őrült tempóban kergetőztek a kutyával, míg Cilla egy hirtelen irányváltás következtében el nem tűnt a mély hóban. Bikfic teljesen kétségbeesett, megpróbálta kikaparni őt a mancsával, én pedig alig bírtam abbahagyni a nevetést.

A fát szokás szerint utolsó pillanatban vettük meg, 23-án késő délután indultunk el érte. Mivel már egy ideje nosztalgikus hangulatban vagyok, Balázs bánatára nem bólintottam rá az első ezüstfenyőre, ami az utunkba került, mert az a fajta szép ugyan, de hiába szagolgatja az ember. Tulajdonképpen szerencsénk volt, mert a második helyen találtunk megfelelőt. Összesen 3 lucfenyő várta még ott a gazdáját, és nem is kellett közel hajolnom ahhoz, hogy megcsapja az orromat az ismerős illat. Az árus elkezdte magyarázni, hogy citromillatú nordmann csak jövőre lesz, de rögtön közbevágtam, hogy nekem fenyőillatú fenyő kell. És plafonig érő, ez sem volt alku tárgya. (Persze a tetőtérben nem 3,30 a belmagasság, mint a pesti lakásunkban.) Kiválasztottuk tehát a legnagyobbat, és nyugodtan kijelenthetem, hogy gyönyörű karácsonyfa lett belőle.

Az volt a terv, hogy karácsonyra ideköltözünk Érdre, és valóban itt is töltjük most az időnk nagy részét, de még rengeteg holmink van a Nagy Diófa utcában, ezért kissé "tudathasadásos" állapotban vagyunk. Időnként elhangzik olyan mondat, hogy mit kéne még "hazahozni otthonról". Például nincs még itt a matracunk, ezért a kanapén alszunk, a fürdőszobát viszont birtokba vettük. És IMÁDOM! Reggel sütött rám a nap, míg fogat mostam. Még sosem volt ilyen világos fürdőszobám, pedig mindig erről álmodtam.

2009. december 22., kedd

Körte fahéjjal és csokoládés-jázminos selyem krémmel

Nem, nem kezdtem őrült kísérletezésbe a konyhában, legalábbis nem a desszertek terén, csak a lakberendezésnek köszönhetően tobzódunk a színekben. Az utóbbi hónapokban olyan kérdéseken töprengtünk, hogy jó-e a "silk" és "timber" csempénkhez a "jázmin" illetve "csokoládé" élvédő, harmonizál-e a "fahéj tölgy" szekrényajtóval a "világos vadkörte" bútorlap és a "woodline cream" munkalap, milyen szegélyléc illik az "artwood" padlóhoz... Ez a sok-sok fantázianév a faerezetes barna és a krémszín megannyi árnyalatát takarja, és tényleg nem egyszerű megtalálni mindenből a megfelelőt. A bőség zavara! És tényleg ahány gyártó, annyi minta, szín és elnevezés. A memóriánkra hagyatkozni több mint veszélyes. (A képen a lépcsőnk - egy kis ízelítő a kavalkádból.)
Vasárnap járt nálunk a bútorasztalos, aki szerencsére hozott magával kis kártyákat, sorra oda is próbálgattunk őket a csempékhez és egymáshoz, míg végül megtaláltuk a (remélhetőleg) ideális kombinációt. Ugyan kész konyhánk csak januárra lesz, de ez nem gátja a költözésnek. Van másik a házban, lesz hol főzni. (Nem sűrűn szoktam... :) )


2009. december 15., kedd

Hóesés és advent

Hétvégén végre megérkezett az első hó! Érden hatalmas pelyhekben hullott, én reggel csak álltam a konyhában, szinte megigézve bámultam kifelé az ablakon, nem tudtam betelni a látvánnyal. Gyerekként mindig hittem benne, hogy gyógyító hatása van, mert telente rendszeresen megfáztam, de a vágy, hogy kimehessek játszani ebbe a fehér csodába, mindig erősebb volt, mint a betegség, és egyetlen nap alatt újra egészséges lettem. Ma Erikával egész nap felváltva nézegettük az előrejelzést és a felhőket, hogy jön-e már a beígért havazás. Egyelőre nem érkezett meg, de bízom benne, hogy ami késik, az nem múlik…

Minden évben szurkolok, hogy fehér legyen a karácsony, ennek a jele a hóváró doboz is a bejegyzések fölött. Tavaly ezt úgy sikerült megvalósítani, hogy síelni mentünk az osztrák-olasz határhoz. :) Ebben az évben nem tervezünk ilyesmit, viszont az idei adventi időszak más okból különleges számomra. Bizsergető érzés örömteli várakozással tölteni az időt! (Feledteti a macedón projektet is, amire valószínűleg amúgy is hiába várnék.) Tulajdonképpen ez lenne az advent lényege, hogy ráhangolódjunk valami különlegesre, ami teljesen más, mint a szürke hétköznapok. Utoljára 18 éves koromban karácsonyoztam Érden, de örömmel jelentem, hogy a lakásunk már használható állapotban van, szombaton megvettük a kiszemelt hálószobabútort, és hősies erőfeszítések árán sikerült össze is szerelnünk, gyakorlatilag nincs már akadálya a költözésnek. Tennivaló maradt még bőven, de nem akarom a végtelenségig húzni-halasztani, hogy birtokba vegyük az új otthonunkat.


2009. december 4., péntek

Új otthon

Végre elérhető közelségbe került a költözés. A szakmunkák közül már csak a laminált padló lerakása van hátra (ez elvileg szombat estére készen lesz), utána megkezdhetjük a berendezést és a költözést. Tegnap jártunk az IKEA-ban, eredetileg indukciós tűzhelyet akartuk venni, de elment az idő a svéd húsgolyókkal (barna szósszal és áfonyalekvárral nagyon finomak!) és a hálószobabútorokkal. Utóbbiból a jelek szerint megtaláltuk a tökéleteset. Mindkettőnknek tetszik az ágykeret, kapható hozzá praktikus támla és tárolódoboz, sőt még fésülködőasztal is van a sorozatban, ékszertartó fiókkal. Egész egyszerűen ránk vár. :)

Egyébként nem könnyű összeegyeztetni az elképzeléseinket, általában egészen más stílusban képzelünk el egy-egy helyiséget, de eddig még mindig sikerült mindkettőnk részéről vállalható kompromisszumot kötni. Ez többnyire úgy zajlik, hogy egyikünk bedob valami teljesen agyament ötletet, amitől a másik hátán futkosni kezd a hideg, kerek perec nemet mond, majd kicsit később közösen átrágjuk, szelídítjük, végül elemeiben fölhasználjuk az eredeti elképzelést.

Ezúttal én vagyok az, akinek túlzottan beindult a fantáziája, hogy milyen színekkel és mintákkal kellene élénkebbé tenni az alapvetően barnákat fölvonultató burkolatokat és bútorokat. Nagyon szeretnék rózsaszíneket a hálószobába, de ez Balázst sokkolta, ezért finomítottam a terven, és tavaszias hatást szeretnék elérni. Ehhez sok üde zöld kell, de belefér némi utalás a virágszirmok rózsaszínjeire is. Továbbgondolva a témát a másik két szobát a télnek (kék-fehér, ez már adott) illetve az ősznek (sárga-vörös-barna, itt eredetileg is sárga a függöny) szentelhetnénk, a nyarat pedig a terasz és az erkély képviselheti.

2009. november 30., hétfő

Párizsi mozaik

Mikor 10 évvel ezelőtt Párizsban jártam, a bohém helyek ragadták meg a figyelmemet: a Défense és a Centre Pompidou a rengeteg élénk színnel, a Montmartre-i füstös kis palacsintázó, aminek a falán fekete-fehér képek lógtak, a Place du Tertre, ahol M Damier megrajzolta a portrémat...

2 hete lehetőségem nyílt pár napra visszatérni (Balázs egy kollégájával szakmai kiállításra ment ki, és csatlakoztam hozzájuk), és megint ilyesmi érzéseket kerestem. Arra úgysem volt esélyem, hogy minden „kötelező” programot belezsúfoljak ilyen rövid időbe, a legtöbb nevezetességet csak kívülről láttuk, de úgy gondolom, nem is azok voltak a lényegesek most. Képeket ennek ellenére készítettem róluk, az út során gyakorlatilag beleszerettem a halszem objektívbe – egyszerűen ideális, ha monumentális épületeket akar az ember közelről fotózni! És sikerült jónéhány kellemes emléket is begyűjtenem.

Első nap délelőtt egyedül jártam az utcákat, csak rá akartam hangolódni a városra, nem volt konkrét "célpontom". Először a szállásunk környékén kószáltam a csatorna partján, aztán elmetróztam a Bastille-ig, és ott néztem körül. Az aluljáróban egészen feltűnő jelenséggel találkoztam. 8 éve lakom Pesten, a kéregető hajléktalanok látványát már megszoktam, még akkor sem lepődöm meg, ha kutyájuk is van. De ahogy ez a pasi ott ült a lépcsőn, mellette egy kis ketrec, aminek a kihajtott tetején egy nyúl rágta a zöldségeket, azt nem lehetett nem észrevenni! Talán le kellett volna fotóznom ezt a furcsa párt, de embereket nem szoktam, mindig az jut eszembe, hogy én mennyire utálom, ha fényképeznek, és inkább nem zaklatok vele másokat. Ugyanezért nincs képem a könyvesbolti eladóról, aki kis pöttyös ruhában (emlékeztetőül: november volt, és szemerkélt az eső!) pakolta ki a képeslapos állványokat a boltja elé. Egyébként láttam a kirakatban Márai egyik kötetét, örültem neki. Arra gondoltam séta közben, hogy ez a városrész nem tipikusan párizsi vagy francia, de határozottan európai, és én szeretek európai lenni.

Sok embertől hallottam, hogy a franciák barátságtalanok, ezt nem tapasztaltam, valószínűleg csak előítélet. Párizsban egyébként nagyon sok más nemzetiségű ember él. A repülőtérről RER-rel (~HÉV) jöttünk be a városba, és rajtunk kívül nem sok fehér ember utazott rajta. A szállásunk környékén is inkább bevándorlók laktak, ez akkor vált különösen szembetűnővé, mikor Algéria csapata megnyert egy fontos focimeccset, és a környék utcáit ellepték az ünneplő szurkolók. Itthon esküvőkkor lehet hasonló autókaravánokkal találkozni, csak itt virágok és léggömbök helyett zászlók díszítették őket, és hangosan szólt bennük az afrikai zene. A VB-selejtezők miatt sok írrel is találkoztunk, vicces kalapokban pózoltak az Eiffel-torony előtt és a Champs Elysées-n.

Kétszer is vacsoráztunk egy apró szicíliai étteremben, ahol olasz volt mindkét pincér, és a fiatalabb nagyon közvetlen volt a vendégekkel. A fiúk kértek desszertet is, én már nem akartam többet enni aznap. A pincér persze azt hitte, csak az alakomra akarok vigyázni, és rögtön úgy érezte, meg kell kóstoltatnia velem valami édességet. Hozott is egy plusz kanalat Balázs csokihabjához, és amikor tiltakoztam, visszament, és kicserélte egy kisebbre.

A Musée d'Orsay kávézójában, ahol egyedül ettem, egy pincérnő volt jópofa. A következő párbeszéd zajlott le köztünk:
- Bonjour, Madame!
- Bonjour!
- Oh, plutot Mademoiselle... (Nem javítottam ki. ;) )
Egyébként ez a múzeum volt az egyetlen, ahová be is mentem. Készültem a Louvre-ba is, de pont aznap zárva volt, és tudtam, hogy a fiúkat nem lehet majd berángatni, így kimaradt. Majd legközelebb. Amúgy is az impresszionisták a kedvenceim. Szerencsére nem volt tömeg, viszont több csoporttal is találkoztam, és időnként belefüleltem a művészettörténészek magyarázataiba. Azt már Bécsben fölfedeztem, hogy az idegenvezetők mindig nagyon figyelnek az érthető beszédre, ez francia nyelvterületen különösen fontosnak tűnt - kedvencem az óvodás vagy kisiskolás csoportnak magyarázó néni lett. :)

Gimisként a Concorde téren belefutottunk egy tüntetésbe, így nagy bánatomra csak végigrohantunk a Champs Elysées-n, de most bepótoltam a bámészkodós sétát. Az útikönyvből kiderítettem, hogy az igazán neves divatházak üzletei nem is ezen a sugárúton vannak, hanem egy keresztutcájában (Avenue Montaigne), ahol viszont nincs is más, mint tömény luxus. A méregdrága ruhaboltok sorát néha megszakítja egy-egy nagyon előkelő szálloda, és az utcán végig presztízsautók parkolnak. A legtöbb helyen átnéztek rajtunk, mint láthatóan kispénzű turistákon (többnyire japán családokat láttunk szatyrokkal fölpakolva kilibbenni), egyedül a Diornál invitált szívélyesen az ajtónyitogató, hogy menjünk be, nézzünk körül, az nem kerül semmibe.

Párizsban az ingatlanárak is az egekbe szöktek, a mi pesti másfél szobásunkhoz hasonló méretű lakásokat 300-500 ezer euróért kínálták a közvetítőirodák hirdetéseiben. Gondolom, bérelni sem olcsó mulatság, pedig szívesen eltöltenék eltöltenék itt hosszabb időt is.

2009. november 22., vasárnap

Hortobágyi hétvége

Mostanában néha úgy tűnik, mintha a lakásunk fenntartása fölösleges luxus volna, hiszen alig vagyunk itthon. Nem megyünk feltétlenül messzire, gyakran csak Érdre ellenőrizni, hogy halad a felújítás (a csempénk már tökéletes), de időről időre késztetést érzünk, hogy kiránduljunk egyet. Az októberi hosszú hétvégén például a Tisza-tavi Madárfesztiválon jártunk. Szombat este a Hortobágyon figyeltük, ahogy a darvak sorra érkeztek vissza az éjszakázóhelyükre. Kis csapatokban jöttek, családonként. Jellegzetes kiáltást hallattak, mikor észrevették a rájuk váró embereket. A nádason túl gyülekeztek, és ahogy ment le a nap, betöltötte a pusztát a hangjuk. Több ezer madár hallatta ugyanazt a "krú-krú"-t - lenyűgöző élmény volt!



A másnap reggel már a Tisza-tónál, a gáton talált minket. Láttuk ébredni a tájat. Lassan világosodott, kezdett oszlani a köd, és a tavon éjszakázó madarak sorra elindultak élelmet keresni. Egészen különleges érzés volt csöndben és nyugalomban élvezni a tó látványát. Mikor húsvétkor, napközben jártunk itt, ugyanez a környék tele volt horgászokkal és piknikezőkkel. Többségük bömböltette a kedvenc zenéit a kocsiban. Mennyi minden múlik az időzítésen! :)



2009. október 11., vasárnap

Városkép

Végre rászántam az időt, és föltöltöttem a szkopjei képeket. Szerdán nem kellett meetingre mennem, és egy hasonlóan szerencsés kollégával bejártuk a várost. Ez most nagyképűen hangzik, egy nap alatt "letudni" egy fővárost, de tényleg megfordultunk a legtöbb helyen, ami a turisták számára érdekes lehet. Szkopjét kettészeli egy kis folyó - aránylag keskeny, és meglehetősen sekély is. Az egyik parton lakik az albán kisebbség, itt megmaradt egy régi török negyed alacsony házakkal, mecsetekkel és fürdőkkel. A helyiek állítólag nem kifejezetten értékelik, pedig nagyon hangulatos és emberléptékű az egész. Ezen a parton áll a vár is, persze nem kell semmi hatalmasra gondolni. A dombtetőről érdekes kilátás nyílik az újabb városrészekre: a szocialista építészet remekei mindenütt. Elsőre megdöbbentő volt, lehet egyszerűen csúnyának is nevezni, mindenesetre jellegzetes. Sok helyen láttunk egyébként építkezést, valószínűleg sokat változik majd a város arculata. Egy csupaüveg plazát már kapott is, egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy ezt pozitívumként vagy negatívumként értékeljem.

2009. október 6., kedd

Impressziók

Abszolút nem készültem erre az utazásra, úgy jöttem el, hogy csak az időjárás-előrejelzést néztem meg a neten. Nem akartam úgy járni, hogy betervezek mindenféle programot, aztán csalódott leszek, mert nem tudom őket megvalósítani. Inkább örültem, hogy aránylag korán végeztünk, és egyedül, térkép nélkül bóklásztam a városban. Szerencsére az iroda és a szállás is a központban van, jó ki sétálóutcás környék. Az ablakom alatt nagy a nyüzsgés, mert jó az idő, és tele vannak a kiülős helyek. Szól valami zene is. Az utca túloldalán áll Teréz anya jókora szobra és múzeuma, nagyon modern épület, állítólag tavaly még nem is volt itt. Egyik kollégám szerint bárkit megkérdezek a helyiek közül, biztosan kiderül róla, hogy Nagy Sándor volt az apja, és Teréz anya az anyja. Persze könnyű ezen poénkodni, ha mi nem is tudunk több híres embert kötni az országhoz...

Szabad időmben tehát spontán gyűjtögettem a benyomásokat, és eddig nagyon tetszik a város. A héten eszembe jutott, hogy pár évvel ezelőtt nagyon lelkesedtem Macedóniáért, mert egy diákszervezet rendezvényén kaptam róla prospektust gyönyörű képekkel és egy térképpel. Egy olyan ország, ami majdnem kör alakú, szépek a tájai, és napsugaras a zászlója - csak kellemes lehet, nem?



2009. október 4., vasárnap

Újabb város

Este Szkopjéba(!) utazom munkaügyben(!!). Tudom, erre minden ismerős fölkapja a fejét, hogy miről maradt le, hogyan lett Athén és Algír helyett Szkopje a célállomás. Jogos kérdés, pedig arról eddig nem is írtam, hogy nemrég bő egy hónapig Pesten dolgoztam. Nagyon élveztem, sokat tanultam közben, szerettem a légkört, de véget ért a projekt, és a bank egyelőre nem tervez újabbat, amihez kellenék. Más területen viszont hirtelen szükség lett a munkámra, és tényleg hálás vagyok a lehetőségért, mert a pörgés után visszajönni semmittenni annyira fájdalmas volt, hogy nem is bírtam sokáig: egyre később érkeztem az irodába, és egyre hamarabb léptem le. Tehát múlt pénteken lecsaptam a kínálkozó alkalomra, és hétfőn kiderült, hogy csatlakoznom kell a Macedóniába tartó csapathoz. Még nem tudom, lesz-e időm ebben a 3 napban várost nézni, vagy csak az irodákat fogom látni, de néhány "Skopje by night" fotót csak sikerül készítenem. :-)

A bestia


Már régen megígértem, hogy képet is töltök föl Cilláról, most törlesztem az adósságomat. Kedvenc cicánk már 2 hónapja lakik nálunk, és ennyi idő alatt a mancsa köré csavarta az egész családot. Ellenállhatatlanul bájos, és úgy tűnik, ezt tudja is magáról. Fölmászik, bekukucskál mindenhová (az autó alváza nagy kedvence), beleeszik Mirmi és Bikfic tányérjába is, sőt felugrik a székre, hogy onnan pofozhassa a kutya orrát vagy a farka végét. Tényleg pofátlan kis bestia, de mikor épp nem harapdálja vagy karmolja a kezünket, akkor olyan odaadóan tud dorombolni és törleszkedni, hogy az ember rögtön el is felejti a rosszalkodásait. Elég sok macskánk volt már, mind különböző jellem, de ekkora bizalmat korábban egyiküktől sem kaptam: Cilla boldogan tűri, hogy derékmagasságig felemeljem, miközben a tenyeremen áll, és meg sem próbál leugrani.
Posted by Picasa

2009. augusztus 3., hétfő

Cilla és én

Az elmúlt hónapokban már én untam a mondókámat, mikor arra a kérdésre kellett válaszolnom, hogy mi van a külföldi utammal. Ezért nem írtam a blogba sem, mert nem volt mit. Munkaügyben a helyzet változatlan, viszont családilag belevágtunk egy nagyobb projektbe. Mikor érettségi után Pestre jöttem, úgy éreztem, még látogatóba sem akarok Érdre menni (persze rendszeresen jártam ott), most pedig visszaköltözöm a szülői házba. Nem azonnal, mert előbb át kell alakítani, hogy megfeleljen a mi igényeinknek, de az első lépést már megtettük: szombaton odavittünk egy kiscicát.

Egy kedves ismerősünk nemrég örökbe fogadott egy anyamacskát 5 kölyökkel (le a kalappal előtte), és tőle hoztuk el az egyik picit. Cillának neveztem el egy régi kedvenc svéd gyerekvers nyomán (Ami a szívedet nyomja c. kötet). Úgy választottuk ki éppen ezt a kis jószágot, hogy ő volt a legvagányabb, ami t azért tartottunk fontosnak, mert egy idősebb kandúr és egy kutya mellé került most. Először kicsit bizalmatlan volt velünk, és eléggé kétségbeesett, mikor beleraktuk egy kartondobozba, és elindultunk vele az autó felé. Hogy oldjam a feszültséget, a hátsó ülésre ültem vele együtt, és kihajtottam a doboz tetejét. Cilla abba is hagyta a nyávogást, és szépen elaludt, míg én simogattam.

Hazaérve beköltöztettük az új lakót a széntárolóba (már 20 éve nincs ott szén, csak lomok, de a lomtár szó sok más helyet is jelölhetne :-) ), ahol elég hamar találkozott a régiekkel. A két macska összeérintette az orrát, körbeszagolgatták egymást, majd hirtelen nagyon hangost fújást lehetett hallani (az eseményt a lomok miatt nem láttam), és Cilla fölborzolt szőrrel kirohant. Azóta akárhányszor meglátja Mirmit, morog rá. Még nem mertem összeengedni őket, inkább közbeavatkoztam, ha túl közel kerültek egymáshoz.

Bikficcel sokkal jobban mentek a dolgok, bár lehet, hogy ő másképp élte meg. :-) Cilla szombat este fújt rá egy nagyot, vasárnap délelőtt viszont dorombolt neki, sőt oda is törleszkedett, amitől szegény kutya annyira megdöbbent, hogy moccanni sem mert, csak pislogott rám bánatosan. Azóta úgy kerüli a cicát, mint a vizet szokta: inkább felé sem néz.

Cilla tehát kezd szépen beilleszkedni, felfedezi a kertet, meglepően nagyokat ugrik, hagyja magát fölvenni és simogatni, ölben alszik... és amire a legbüszkébb vagyok: jön, ha hívom. Egy tündér! (Fényképeztük is őt, a héten rakok föl pár fotót.)

2009. június 8., hétfő

Várakozás...

A Balatonon ragyogó idő van, én meg itt penészedem Pesten az irodában. Pedig milyen jó volt a múltkor lepkéket és mókust fotózni a strandra menet... Amúgy ezt a semmittevést lehetne távmunkában is végezni, mondjuk a tópartról.


Most elképzeltem magam egy padon ülve, laptoppal az ölemben. Körülöttem csend van, csak madárcsicsergést és a víz csobogását lehet hallani. Persze lehetnék egy vitorláson is, csak azt nem tudom, a Balaton közepén mennyire működik a mobilnet. Talán a nem létező feladataimhoz elég lenne az is, hogy telefonon felhívhatnak, ha épp eszébe jutok valakinek. (Nem jutok. Mióta jött az e-mail, hogy talán végre mehetek projektre, de pár hétig még nem lesz konkrétum, azóta úgy kezelnek, mintha nekem már lenne munkám. Érdekes hozzáállás...)


Hogy ne szenvedjek annyira, vettem bérletet az állatkertbe, és néha munka után sétálok bent egy órát. Legutóbb fotóztam (telefonnal, tehát rossz minőségben) egy sivatagi rókát. Összegömbölyödve aludt, de valahogy felébresztettem, és fintorogva (nem vicc, tényleg úgy látszott!) nyújtózkodni kezdett.




Szerintem nagyon helyes kis jószág! Mikor nem zárják ketrecbe, Észak-Afrikában él, és pont azért nagy a füle, amiért a nagymamát felfaló farkasnak. Tehát nem a hőleadás céljából. (Ezt én is a kirakott táblán olvastam, gondoltam, megosztom másokkal is a tudást.)

2009. június 4., csütörtök

Algír?

Athén helyett Algír... Ez persze még annyira sem biztos, mint amennyire a görög főváros annak tűnt. Két hete tudtuk meg, hogy Észak-Afrikában esetleg szükség lehet ránk. Hurrá. Olyan "erőforrásokat" (hivatalosan így emlegetnek minket) kerestek, akik beszélnek franciául vagy arabul. Volt egy telefonos interjú, nagyjából megfeleltem az elvárásoknak - nagyon óvatosan fogalmaztak a visszajelzéskor, kínosan kerülve az elkötelezettségnek még a látszatát is.

2009. április 9., csütörtök

Tavasz

Szeretem a tavaszt, ilyenkor együtt ébredek és "virágzom" a természettel. Érdekes, hogy a szinte kimaradt tél után is ugyanúgy élem meg, mint szoktam. Ahogy egyre jobb idő lesz, én is egyre jobban érzem magam. Ilyenkor kezdek kevesebb húst és több zöldséget, gyümölcsöt enni, gyalogolni buszozás helyett, kultúrprogramokat keresni. A tavaszi fesztivál egyelőre kimaradt, de a Könyvfesztivál rendszeres látogatója vagyok, és a Francia filmnapokon sem idén fordulok meg először.

A jelenlegi információ alapján (ami egyébként nem változik olyan sűrűn, mint az én helyzetértékelésem) a jövő hét végéig még biztosan itthon leszek. Utána rejtély, mi vár rám. Kicsit olyan ez, mint amikor az ember felteszi magának a "Hogyan élnél, ha csak 6 hónap lenne hátra az életedből?" kérdést. A válasz természetesen: Carpe diem! Tehát igyekszem a rendelkezésemre álló időbe belezsúfolni mindent, amit csak lehet. A héten kaptuk meg a kultúrautalványokat, így van miből. :)

2009. április 2., csütörtök

Városok - Róma

Róma volt az első, ahol meg sem próbáltam elképzelni az életemet helyi lakosként. Visszanézve a fényképeket nem pontosan értem, miért nem fogott meg a város. Talán kevés volt egy hétvége arra, hogy átéljem a hangulatát. Kellemes volt a februári napsütésben kószálni a Forum Romanumon, tetszett az emberléptékű folyó a rengeteg kis hídjával ("Roma aeterna ad Tiberim", hogy az ókornál maradjunk), lelkesen próbáltam megfejteni a latin feliratokat - valahogy ezek az apró részletek mégsem álltak össze kerek egésszé. "Egyszer majd" visszamegyek hosszabb időre, hátha megváltozik a véleményem.



Egyszer majd...

Egyszer majd kijutok külföldi projektre. Talán Athénba, de már semmi sem biztos. Kolerikusként ezt nehezen viselem, túl sok az "egyszer majd" és a "talán". Közben figyelem a kollégákat, akik ujjonganak, hogy mennek, vagy szomorkodnak, hogy mégsem mennek, vagy nem oda, nem annyi időre, mint amiről szó volt. Egyelőre senki nem indult még el. Ma kiderült, hogy a megvásárolt repülőjegy és a lefoglalt szállás sem garancia az utazásra, legkevésbé az időpontra.

Azt hiszem, nyugodtan tervezhetem úgy az életemet, hogy még hosszú ideig itthon leszek. Tegnap lecseréltem az előszobai dekorációnkat tavaszira. Vettem színes papírt, és virágokat hajtogattam belőle. Nehezen kezdtem el, mert régen foglalkoztam már origamival, és újra fel kellett idéznem az alapokat is. Volt egy pont, ahol majdnem föladtam (szerencsére a papírnak nem árt, ha földhöz vágom :-) ), mert az ábrák alapján nekem nem volt egyértelmű a hajtogatás, de végül sikerült egy olyan videót találnom a YouTube-on, ahol jól láthatóan bemutatták, és onnantól egyszerűen ment. ("Minden nehéz volt egyszer, mielőtt könnyű lett volna." - N.D.) Többféle virággal is kísérleteztem, változó eredménnyel. A bordó liliomra különösen büszke vagyok, nagyon szépre sikerült. Legközelebb viszont másfajta papírt fogok használni, mert valósághűbb lenne valami kevésbé homogén, és ez amúgy is egy kicsit kemény volt, ami a sokadik hajtásnál már elég nehezen kezelhető (bár kétségtelenül tartósabb).

2009. március 31., kedd

Városok - London

Londonban olyan régen jártam, hogy már a fényképeim is elkallódtak, de azóta is visszavágyom. A várossal kapcsolatban inkább érzéseket tudok felidézni, kevés konkrét helyet vagy eseményt. A szállásunk a közeli Hertfordban volt, onnan jártunk be vonattal szinte minden nap. Emlékszem, nyolcévesen milyen büszke voltam magamra, hogy kiigazodom a metrótérképen (ez anyunak nem igazán ment). Ezen kívül rajongtam a parkokért, eszegettem bagettet a patakparton, néha megkergettem a ludakat, és egyszer majdnem sikerült megérintenem egy barátságos mókust, csak az utolsó pillanatban megijedt.

A vendéglátóinknak köszönhetően eljutottunk az Open Air Theatre két Shakespeare-előadására. Játszott ott egy nagy orrú színésznő, aki a Szentivánéji álomban és az Ahogy tetszikben is emlékezeteset alakított. Mikor a szerepe szerint el kellett ájulnia, először körbefordult a sarkán, aztán úgy terült el, mintha az egész teste egyetlen deszka lenne. Eddig nem nagy kunszt, de ő utána föl is tudott kelni. :-)

Kisgyerekként a múzeumok egy részéhez még túl kevés türelmem volt, az egyik képtárban folyamatosan nyafogtam anyunak, hogy menjünk már. A Tate Gallery-ben viszont én is maradtam volna még, de már zárni akartak, és kitessékeltek minket. A British Museumban teljesen lázba hoztak az ókori egyiptomiak, a Natural History Museumban pedig a dinócsontvázak. A Bank of England kiállításáról egy kis kitűzővel gazdagabban jöttünk haza. Elméletileg egy kvízkérdés helyes válaszáért járt volna az ajándék, mi meg a kérdést sem értettük (csak akkoriban kezdtem angolt tanulni), de a teremőr bácsi megsúgta, mit írjunk a papírra. A helyiek egyébként nagyon barátságosak és segítőkészek voltak velünk, és egyszer sem sütötték el az ostoba hungry - Hungary poént.

Azt hiszem, heteket tudnék eltölteni Londonban azzal, hogy (újra)felfedezem a várost.

Szivárványom :-)

Egy kis offtopic. Kitöltöttem egy jópofa tesztet. Állítólag mindenki kicsit másképp látja a szivárványt. Az enyém ilyen lett:


Your rainbow is strongly shaded violet and green.

 
 
 
 
 
 
 

What is says about you: You are a creative person. You feel strong ties to nature and your mood changes with its cycles. You are patient and will keep trying to understand something until you've mastered it. Those around you admire your fresh outlook and vitality.

Find the colors of your rainbow at spacefem.com.

2009. március 29., vasárnap

Városok - Bécs

Bécsért már az első ott töltött napomtól kezdve lelkesedtem, és azóta is szívesen gondolok vissza 2006 augusztusára. Itt is sokat áztam, szinte egész hónapban esett az eső, viszont imádtam, hogy autó nélkül (sőt gyalog is) könnyedén eljuthattam bárhová. Elég jó volt a levegő, szépek az utcák, és egyedül is teljes biztonságban éreztem magam. Ezeket utólag még jobban tudom értékelni (v.ö.: India).

Mivel a nyelviskolában csak félnapos kötött programjaink voltak, rengeteg időt tölthettem a városban turistaként. Részt is vettem szinte minden lehetséges idegenvezetésen, kértem audio guide-ot a múzeumokban, és időnként meglátogattam az esti vetítéseket a Rathaus (városháza) előtti téren. Ez volt egyébként a Hundertwasser-ház (jobbra lent) után a második kedvenc épületem, minden nap elmentem mellette. A harmadik pedig a Burgtheater, mert annak az ablakából végre sikerült elkészítenem azt a képet (balra), amit máshonnan hiába próbáltam, mindig belelógott valami.











Lelkesedtem még az "élő szobrokért", mert a többségük tényleg nagyon ügyes volt, és csodáltam, hogy bírják órákig tetőtől talpig festékben, néhányan teljesen mozdulatlanul. A Stephansdom körül különösen sok volt belőlük.

Természetesen az osztrák fővárosban is megtaláltam azokat a helyeket, ahol szívesen laknék. A listát Spittelberg vezeti, mert ez a néhány utca igazi kisvárosi hangulatot áraszt, ugyanakkor pár perc sétával elérhető a metró.

2009. március 28., szombat

Holland városok

Amszterdamban örökre ott akartam maradni, pedig éppen zuhogott az eső. Ez persze a helyieket nem zavarta, lazán bicikliztek a csatornák partján, mi meg egy kávézóból néztük őket, és az járt a fejemben, milyen kár, hogy olyan horror drágák itt a lakások. (Láttam pár apróhirdetést, és leszűrtem, hogy ingatlant venni reménytelen...) Hollandia az egyik olyan ország, ahol szinte mindenért rajongok: a magas, keskeny házakért, a szélmalmokért, a tulipánokért, a hihetetlenül kövér birkákért az autópályák mentén, a tengerpartért, a hangulatos utcácskákért, a sajtokért, a régi templomokért és a modern épületekért, a szürke gémért a parlament előtt...

2009. március 27., péntek

Városok - Budapest

Lélekben már felkészültem arra is, hogy esetleg egyáltalán nem megyek Athénba. Itthon is érezhetem jól magam, csak nem szabad arra koncentrálnom, hogy várok. Néhány hete minden nap olvasok az ágyban elalvás vagy felkelés előtt (helyett :-)).

Szerda este elmentem színházba. Magamtól nem jutott volna eszembe, hogy egy improvizációs társulat estjére vegyek jegyet, de szerencsére van egy unokatesóm, aki ezt megtette helyettem, és nem csak magára gondolt. (Köszi Gábor!) Jól szórakoztam, máskor is megyek majd ilyen programra.

Tegnap este Balázzsal körbesétáltuk a Margit-szigetet. Egészen kellemes idő volt, és onnan nézve gyönyörű a kivilágított Budapest. Készítettem is néhány éjszakai fotót.


Ugyan néhány éve már itt lakom, mégsem sikerült megszeretnem a fővárost. Van egy-két szép része, de összességében nem vonzó számomra. Annak idején nagyon vártam a költözést, de inkább az motivált, hogy elhagyhatom Érdet és a családomat. (Bocs, ez kicsit erős volt. Leszögezném: nem örökre szólt.)

Más európai városokkal jobb a viszonyom. Az az ötletem támadt, hogy amíg nem ismerek meg újabbat (várhatóan Athént), addig egy-egy rövid bejegyzés erejéig elkezdem feleleveníteni a korábbi utazásaimat. Holnap kezdem, és - ha kitart a lendület - naponta érkezik majd az újabb post.

2009. március 26., csütörtök

Visszaszámlálás helyett

Mivel konkrét időpont nincsen az indulásra, egyelőre nem aggódom azon, mennyi mindent kellene még elintéznem az utazásig. Szépen, sorban pipálom ki a teendőket, ahogy időm és energiám engedi. Persze lehet, hogy hirtelen azt mondják majd, hogy pár nap múlva repülőre kell ülnöm, és akkor fejvesztett kapkodásba kezdek. :-)

Az Égei-tenger helyett szombaton a "magyar tenger" partján jártam. Gyönyörű smaragdzöld volt a víz a márciusi napsütésben, a szél viszont még a telet idézte. Alig tudtam a fejemen tartani a kalapomat, és nagyon hiányzott a kedvenc kesztyűm. Ennek ellenére élveztem a kirándulást. Találtunk egy telket, ami ideális lenne álmaink házához. Egyelőre nem eladó (legalábbis tábla nem volt kint), de úgy tűnt, nem használják semmire. Magas, száraz fű borítja, rozoga a kerítés, de aszfaltos út vezet oda, a Balatonra panorámás, és nagyon kellemes maga a falu is. Egyszer ilyen helyen fogunk építkezni...


(A fotó nem a legjobb szögből készült, viszont az összes közül ezen látszik a legkevésbé, hogy poros lett a fényképezőgép. :-) )

2009. március 18., szerda

Készülődés

Ugyan tegnap kiderült, hogy még 3 hétig biztosan nem indulunk Athénba, én lélekben mégis készülök rá. Beszereztem két útikönyvet is, egyet az országról, egyet pedig a városról. Már azt is tudom, hol fogunk dolgozni, a szállás viszont még nyitott kérdés. Legszívesebben egy garzonlakásba költöznék be, valahol a városközpontban, közel a metróhoz. Persze még az sem biztos, hogy lakhatok egyedül, mert a cég szeretné költségtakarékosan megoldani az elhelyezésünket. Az én nézőpontomból ez durva beavatkozás a magánéletembe. Nem akarok összeköltözni valakivel, akit nem én választottam. Na mindegy, ezt még próbálom elintézni, addig is terveket szövegetek, mi mindent fogok megnézni és csinálni.

Nemrég ért véget a második nyelvleckénk, ahol egy félig görög kollégától tanulunk. Elég vicces, fonetikusan jegyzetelek, mert az ábécének csak egy részét ismerem matek- és fizikaóráról, a folyóírás nem menne velük. Emlékszem, az orosz után fogadkoztam, hogy többet nem kísérletezem olyan nyelvvel, ahol nem a latin betűket használják. Végülis több mint 10 évig tartottam is magam ehhez. :-)

2009. március 12., csütörtök

Kiegészítés

Nem saját élmény, de Indiához tartozik: Levi képes beszámolója a +2 hétről, amit Charlie-val kint töltöttek. Azt gondolom, ők sokkal közelebb tudtak kerülni a helyi kultúrához, mint mi, akik csak munka után vagy hétvégén végigrohantunk a nevezetességeken.

2009. március 10., kedd

Újra itthon - átmenetileg

Már 2 hete itthon vagyok, de azóta nem volt energiám megírni ezt a lezáró bejegyzést. Az első hetem azzal telt, hogy próbáltam kiheverni a kegyetlenül hosszú utazást. A Bangalore-Párizs járaton úgy éreztem, egy kriptában repülök, ugyanis az összes ablaknál lehúzták az árnyékolókat, és csak minimális világítást hagytak meg az utastérben (a mosdótól alig találtam vissza!), hogy mindenki nyugodtan alhasson. Na, ez volt az, ami nekem nem sikerült. Jobbra tőlem egy vadidegen pasi ült, aki időnként hangosan krákogott, abba az irányba tehát nem akartam dőlni, a másik oldalon viszont a folyosó volt, és bárki ment el mellettem, a szűk hely miatt egy kicsit mindig hozzámért. Az olvasáshoz fáradt voltam, különben sem szeretem a repülő kis lámpáit. Próbáltam tévét nézni, de igazán nem kötött le egyik műsor sem. A hangerőt sem sikerült úgy beállítanom, hogy a párbeszédek elnyomják a repülőgép zúgását, ugyanakkor a kiabálás/éneklés ne úgy hasson, mintha kést szúrnának a fülembe. Így továbbra sem tudom, mi a Charlie és a csokigyár mondanivalója. Végül kikötöttem a némított WALL-E mellett, ami egyébként aranyos film, ennek ellenére már alig vártam, hogy végre leszálljunk. Párizsban ugyanúgy rohanni kellett a csatlakozáshoz, mint 5 héttel korábban, de már teljesen rutinosak voltunk, és fennakadás nélkül hoztam át egy kétdecis narancslevet a biztonsági ellenőrzésen. Bomlasztom a rendszert. :-)

A kollégáimmal ellentétben én már kicsit meguntam a folyamatos meleget, ezért teljesen fellelkesültem, mikor Párizsban megéreztem az arcomon a havas esőt. Erre készültem már napok óta! Ki is verte az álmot a szememből, Budapestig olvastam a regényt, amit Bangalore-ban vettem (Manju Kapur: A married woman). Ferihegyen már igazi hó esett, és felülnézetből gyönyörű látványt nyújtott a táj. Mikor kiértünk az épületből, legszívesebben belefeküdtem volna ebbe a tiszta, vakítóan fehér takaróba, és csak vártam volna, hogy az arcomra hulljanak a pelyhek...

A parkolóban meglepetés is várt: míg Indiában voltam, Balázs lecserélte a kis autónkat egy számmal nagyobbra - és képes volt hetekig titokban tartani! Sőt, jelenetet is kitalált hozzá: egyszercsak lerakta a bőröndöt, körbenézett, "Pedig valahol itt hagytam a kocsit" - mondta, majd elővette a zsebéből a slusszkulcsot, megnyomta a nyitógombot, és egy a csodaszép, fekete Citroen C4 csipogott vissza. Nem találtam szavakat! Körülbelül annyit sikerült kinyögnöm: "Mi? Hogy? Mikor? És egyáltalán...?" Balázs pedig csak nevetett, és láthatóan nagyon büszke volt rá, hogy az új szerzeménnyel szállíthat engem haza.

Otthon este hatkor már kidőltem, és másnap nagyon későn értem be az irodába. Tulajdonképpen majdnem 2 hétig szenvedtem amiatt, hogy nagyon korán le kell feküdnöm, mert még az indiai időt érzékelem (azaz 4,5 órával későbbinek mindent). Ehhez jött még a feladat, amit kaptunk a senior kollégáktól, nehogy unatkozzunk, amíg nem kerülünk projektre. Aki próbálta már szövegkörnyezet nélküli kifejezések tömkelegét magyarosan lefordítani, az tudja, mennyire nehéz. Közben borzasztóan frusztrált, hogy fogalmam sincs, hogyan tovább - a főnökünk ugyanis még javában tárgyalt arról, ki milyen projektre fog kerülni, mi meg csak vártuk a döntést. Esténként annyira fáradt voltam, hogy megszólalni sem volt kedvem. Múlt csütörtökön végre összeszedtem magam annyira, hogy elmenjek jógázni, ami helyrebillentette a lelkivilágomat, hétvégén Tihanyban sikerült föltöltődnöm.

Tegnap pedig végre megtudtam, hová utazom legközelebb: a demokrácia bölcsője vár rám és még 3 kollégámra. Néhány hét múlva indulunk, és fél évig fogunk ott dolgozni. Persze lélekben nem elsősorban a munkára készülünk, már elkezdtem útikönyvet keresni, és vannak jelentkezők látogatónak is. :-)

Tehát hamarosan a blog folytatása következik, más címmel.


2009. február 22., vasárnap

Indulásra készen

Már csak órák kérdése, és indulunk haza. Azt hiszem, rekordidő alatt sikerült összepakolnom, pedig eléggé tartottam tőle. Először mindent az ágyra és a kanapéra raktam sok kis kupacba, hogy lássam, minek kell beférnie, aztán meglepően gyorsan elrendeztem mindent a bőröndben. Közben a repülőjegyemet is megtaláltam (háromszoros hurrá!), így nem kellett azon aggódnom, hol fogom újból kinyomtatni. Ennek köszönhetően a nap hátralévő része lustálkodással telik. Ücsörögtünk Orsival a teraszon, beszélgettünk, instant paradicsomos tésztát ebédeltünk (fél adag szósszal, mert biztos csípős lesz - és tényleg). Már lefotóztam az utolsó itteni naplementémet is, kezdek türelmetlen lenni.

Egyre sötétebb lesz, a játszótér zaja viszont nem halkul. Az elmúlt hetekben kaptam egy kis ízelítőt abból, milyen lehet lakóparkban élni. A szomszédokat nem ismertük meg, csak egy idősebb hölggyel és a férjével váltottam pár szót - mondjuk ők aranyosak voltak. Persze a többi lakásból kiszűrődő zajokat is hallottuk: mobiltelefont ezerszer, hajnali háromkor dörömbölést az ajtón... Kicsit kellemetlen, de az sokkal inkább zavart, mikor nekünk szóltak, hogy hangos a zene. :-)

Utolsó hét

A héten szinte minden szabad percünket vásárlással töltöttük, bár tegnapra befért még egy kis városnézés is. Nekem ez volt az első hétvégém Bangalore-ban, eddig mindig elutaztam valahová (jó messzire). Tulajdonképpen nincs is nagyon mit nézni itt. Láttunk pár épületet (tartományi parlament, bíróság, valami palota), bemenni nem lehetett, az egyik helyen jegy nélkül fényképezni sem. 700 rúpiát nem szántuk erre a látványosságra (v.ö.: Taj Mahal 750 helyi egység), szóval ezt a programot elég gyorsan letudtuk. A Lalbagh park volt az, amire tényleg érdemes volt időt szakítani. Ott sincs semmi kihagyhatatlan, (az üvegház épülete végülis szép, de teljesen üres), viszont elég nagy terület ahhoz, hogy kiszűrje a város zaját és bűzét. Nem szeretem a petúniát, de így 5 hét után kimondhatatlanul jóleső érzés volt beszippantani a virágillatot. Sok helyi is sétált ott, kifejezetten tavaszhangulatot csináltak a sok színes ruhának köszönhetően. Találtunk egy olyan fát is, amin egy majomcsalád élt, egészen közelről tudtuk őket fényképezni, nem zavartatták magukat.

A vásárlás az én szemszögemből nagyon eredményes volt: megvettem mindent, amit igazán akartam, és utólag sem érzem azt, hogy fölösleges költségekbe vertem volna magam. Megtudtunk viszont egy érdekes dolgot. Az nyilvánvaló volt, hogy amikor a riksás ajánl egy üzletet, ahol "jó áron lehet minőségi ajándékokat venni", akkor a saját zsebét akarja megtömni, de egy kisebb boltban konkrét számokat is elárultak nekünk: 25%-ot kap a teljes vásárlásunk után (szerintem már ez is elég jól jöhet neki) + 300 rúpiát(!) csak azért, mert beléptünk az ajtón. Andi ma ki is használta ezt az információt, és miután felvásárolta a fél M. G. Roadot, ingyen fuvaroztatta magát haza. Ügyes!

2009. február 15., vasárnap

Hampi

Hétvégén egy újabb világörökségi helyszínen jártunk. Hampi elsősorban a templom(rom)okról nevezetes, de a sziklamászók is szeretik a környéket. Utóbbinak köszönhető, hogy ott jártam, Levit és Charlie-t ugyanis ez vonzotta ide, én csak csatlakoztam hozzájuk, ahogy Endre is. Rengeteget utaztunk miatta (oda-vissza 1000km, ami a fekvőrendőrrel teletűzdelt utakon egy örökkévalóságig tart), de megérte, nagyon kellemes, hangulatos hely. Találtunk egy igazán jó idegenvezetőt, így már nagyjából tisztában vagyunk Visnu isten 10 reinkarnációjával is. Nem biztos, hogy a félig állat alakúakat föl tudnám sorolni, de a legutóbbiak: Rama, Krishna és Buddha, a tizedikre pedig még várni kell. Nem is lenne igazi vallás valamiféle megváltóvárás nélkül. :-)

A szállásunkat egy folyó választotta el a látnivalóktól, motorcsónakkal lehetett átkelni. Maga a szoba a felejthető kategóriába tartozott, viszont a madarakkal teli kert, a terasz a hintával, a csillagos ég, a kilátás a hegyekre és rizsföldekre meg az étterem a lámpáival ideális Valentin-napi környezetet teremtettek. "Csak" a megfelelő személy hiányzott az idillhez...

2009. február 10., kedd

Zene

Teljesen rákattantam a helyi slágerekre, Goán még CD-t is vettem, mert úgy éreztem, ez is része az élménynek. Sok táncra csábító dallamot hallottam már, pillanatnyilag a Mauja mauja viszi a prímet, ez az egész apartmanunknak nagyon bejön. Holnap megint lesz Bollywood party a Zero G-ben, remélem, más is kedvet érez majd hozzá - csapatban mégis nagyobb poén.

Minigolf

Ma ebédszünetben Levivel és Charlie-val lementem minigolfozni. A pálya ott van az irodaház tövében, és adtak két ütőt meg egy labdát, csak alá kellett írni, hogy nálunk van. Elég vicces program volt, egyrészt kerülgetnünk kellett az öntözőrendszert, bár ha lefröcskölte a ruhánkat, úgyis gyorsan megszáradt a melegben. Másrészt egyikünk sem egy Tiger Woods, ezt a gyep kicsit bánta, a fiúk viszont föltalálták magukat, és elkezdtek valami hokifélét játszani. Az egyik erkélyen lelkes közönség gyűlt össze (sok bordóinges, azt hiszem, az a takarítók színe), integettünk is egymásnak. :-)

2009. február 9., hétfő

Goa - 3.rész

Vasárnap megint óracsörgésre keltünk, nehogy lemaradjunk a reggeliről :-) (10:30-kor szigorúan elpakoltak minden ételt), fürödtünk egyet a tengerben, nagyon kellemes volt, majd kijelentkeztünk a szobából, és visszamentünk a partra. Strandolni már nem akartunk, Andi és Julcsi viszont kipróbálták a parasailinget (hajó után kötött ejtőernyő), mi pedig Eszterrel elkísértük őket a motorcsónakban. Próbáltam közben fotózni is, de igazából esélyem sem volt a vízen pattogva (fele királyságom a manuális fókuszért…). Ebéd után még körbejártunk néhány üzletet, vettem magamnak egy táskát (tudom, abból otthon is sok van, de ez szuvenír lesz, az más :-) ). Az eladó nagyon szerette volna megkapni a telefonszámomat, és nem akarta elhinni, hogy férjnél vagyok. Mondtam neki, hogy ez az ő baja. :-) Bulimeghívást és ajánlatot többet is kaptunk a hétvégén, legviccesebb az volt, mikor már az összes vízi sportra nemet mondtunk, talán azt is hazudtuk, hogy nincs pénzünk, és még jöttek utánunk, hogy „a fiúk ingyen vannak”. Egyébként mindenki kérdezgette, hogy melyik országból jöttünk, többnyire orosznak tippeltek minket. Onnan sok turista érkezhet, mert még a plakátokon és a szórólapokon is láttunk cirill betűs írást.

Goa - 2. rész

A napnyugtára nagyon készültünk, és szép is volt, de nem akkor, mikor a nap eltűnt a horizonton, mert az a pára miatt inkább „napelhalványulás” volt, mint naplemente.
Este koktéloztunk egyet, aztán hárman lányok elindultunk az egyik parti szórakozóhely felé, hogy táncoljunk egy jót, de pont, amikor odaértünk, elkezdtek valami hülye zenét játszani, és özönlöttek oda az indiai pasik (tényleg egyetlen nő sem volt köztük!) ugrálni. El is kanyarodtunk, hogy inkább máshová megyünk, és keresgélés közben rátaláltunk Leviékre, akik éppen azon dolgoztak, hogy megalapozzák a bulihangulatot. Nagyon megörültünk egymásnak, mi bíztunk benne, hogy együtt találunk valami jó kis szórakozóhelyet, ők pedig közönséget kaptak a poénjaikhoz. Tökélyre fejlesztették ugyanis a helyiek parodizálását. Minden együtt volt: az akcentus, a kifejezések, még a tipikus fejmozgás is.Egy darabig szakadtunk a nevetéstől, aztán kezdtünk türelmetlenek lenni, hogy mikor indulunk már el. A fiúkat nagyon nehéz volt rábírni, hogy megmozduljanak, pedig addigra már Andiék is odaértek, így öten vártunk rájuk.
Mint kiderült, január közepén új önkormányzat alakult, és már nem engedélyezik a hajnalig tartó szabadtéri party-kat (ami bunkóság), így kénytelenek voltunk egy diszkót választani. A Tito's Club lett a befutó, de elég körülményesen jutottunk be, a fiúk (Charlie-val az élen) hosszasan szervezték, hogy legyen egy nagyobb csapat, mert akkor kevesebbet kell fizetni fejenként.Mire sikerült zöldágra vergődnünk, kicsit le is ült a hangulat. Bent borzasztó tömeg volt, néha mozdulni is alig tudtunk. A zene sem tetszett annyira, mint a szerdai, nem is maradtunk sokáig.

Goa - 1. rész

Végre megtaláltam azt a helyet Indiában, ahová visszavágyom. Goa egy kis, tengerparti állam, és felülmúlta minden várakozásomat. (Mondjuk nem volt nehéz, túl sok jóra nem számítottam. :-) ) Kis, propelleres géppel utaztunk oda, és amint kiszálltunk a repülőből, megcsapott a meleg, párás levegő – rögtön éreztem, hogy jó helyre érkeztünk. Nem volt olyan tömeg, mint azokban a városokban, ahol eddig jártunk, és ennek köszönhetően a szmog sem kaparta a torkomat. Nagyon kellemes szállást kaptunk, még úszómedence is volt, szombaton délelőtt ott kezdtük a nyaralást. Többen meg is állapították, hogy ez „életük legjobb február hetedikéje”. Azt hiszem, ezt én is elmondhatom róla. A fürdés után elindultunk körülnézni a környéken. Már nagyon nagy szükségem volt arra, hogy valahol gyalog, férfi kísérők nélkül, céltalanul kószálhassak – mindezt úgy, hogy a biztonságérzetem megmarad. Mivel a turistákból élnek, tele volt üzletekkel a környék, és megint sikerült eljátszanom, hogy megnéztem több tucat sálat, és végül egyik sem tetszett annyira, hogy megvegyem. Azt hiszem, az árusok rémálma lettem. :-)
A kívánságlistám egy újabb sorát sikerült részben kipipálni, ugyanis volt szerencsénk egy elefánthoz. Nem ültünk föl rá, de az ormányát megsimogattuk, és közben majdnem kiverte a kezemből a fényképezőgépet, nem győztem utána törölgetni a sarat a kezemről.
Mikor eluntuk a shoppingolást, eldöntöttük, hogy megkeressük a tengerpartot. Fogalmunk sem volt, merre induljunk, de az egyik boltban megkérdeztük az eladót, aki nemcsak elmagyarázta az útvonalat, hanem meg is mutatta. Meglepő módon először nem is akart érte pénzt elfogadni (ilyet most először tapasztaltunk ebben az országban. :-) ). A strand kellemes csalódás volt, ugyanis korábban szemétről és tehénlepényről meséltek nekünk, de csak néhány palack és csikk volt a homokban. (Kuka egyébként sehol a környéken nincsen.) Mindenesetre úgy éreztük, mezítláb egyszerűbb sétálni, egyébként cipőben is bokáig süllyedtünk a forró homokba. A legnagyobb élmény az volt, ahogy a víz szélén bóklásztunk, a tenger időnként kimosott a lábunk alól egy kis homokot. Igazán hangulatos volt. Persze itt is lépten-nyomon megszólítottak minket, hogy vegyünk sálat/ékszert/órát, feküdjünk ki a napágyakra, menjünk be az étterembe, béreljünk jetskit, stb. Ez elég fárasztó tud lenni, Orsinál be is telt a pohár. Mikor két srác odalépett hozzánk, hogy készíthetnek-e közös fotót velünk, ő olyat grimaszolt, hogy a pasik teljesen megszeppentek tőle. Elkezdtek szabadkozni, hogy ők nem akarják erőltetni, csak akkor fotóznak, ha semmi kifogásunk nincs ellene. Orsi meg is ragadta az alkalmat, és odébbállt. :-)

2009. február 5., csütörtök

Agyhalál

A héten rengeteget szívtunk a tréningen, néhány műveletet már becsukott szemmel, fél kézzel is el tudnánk végezni a rendszerben, annyiszor kellett újrakezdeni. (Módosítani persze pont azt nem lehet benne, amit nagyon kéne...) A mai nap végére már mindannyian teljesen frusztráltak voltunk, a hangulat a teljes csüggedés és a már-röhögünk-mindenen között hullámzott. Utóbbira a fiúk még rá is játszottak, hogy legyen okunk a féktelen jókedvre. Ebédszünetben vettem egy pohár narancslevet, amihez szívószál is járt, és amikor mentünk fölfelé a liftben, Ádám és Robi azzal szórakoztak, hogy szürcsölő hangokat adtak ki. Az indiai, aki a 3. emeletig velünk utazott, valószínűleg szintén nagyon viccesnek találta, és én sem voltam olyan állapotban, hogy komoly arccal rendreutasítsam őket. :-) Mióta ilyen fárasztó lett a tréning, tényleg teljesen hülye kis dolgokon is röhögünk. Andival épp azt beszéltük séta közben, hogy milyen nehéz észrevenni a kutyákat (a szőrük pont olyan színű, mint az út pora, és csöndben, összegömbölyödve fekszenek), mikor Andi megszólalt: "Ott is van egy terepszínű kutya." Erre én: "Hol?" Tudom, hogy leírva ez nem olyan poén, de mi két percig nem kaptunk levegőt a nevetéstől.

2009. február 4., szerda

Zero G - Bollywood party

Bulizni voltunk ma este egy csapat sorstárssal (fiatal, itt dolgozó európaiakkal) egy toronyépület tizedik emeletén lévő klubban. Diszkósított indiai zene szólt, és ahogy táncoltunk rá, az dobogós helyezést ért volna a "Ki tud a legidétlenebbül mozogni?" versenyen. Egy-két helyi próbált minket tanítani, de az én mozgáskultúrámtól kissé idegenek voltak a mozdulatok. :-) Mindenesetre élveztem az estét, jól szórakoztam, nagyon kellett egy kis lazítás az elmúlt két szenvedős munkanap után.

2009. február 2., hétfő

Delhi és Agra

A hétvégén északra látogattunk, kb. annyit utaztunk, mintha Budapestről repülővel elmentünk volna Moszkvába, majd onnan busszal Szentpétervárra és vissza. Mindezt szombat hajnaltól vasárnap éjjelig, szóval érkezés után szabályosan zuhantunk az ágyba. De megérte. Jártunk Agrában a Taj Mahalnál, ami a helyi idegenvezető szerint nem is a világ 7 csodájának egyike, hanem az első. Vigyáznak is rá nagyon, szinte semmit nem szabad bevinni már a kertjébe sem (pl. mobiltelefonon és fényképezőgépen kívül más kütyüt tilos, de még újságot is), sőt megközelíteni is csak elektromos busszal lehet. Péntekenként az építők leszármazottai, akik máig a városban élnek, nekilátnak tisztítani és restaurálni az épületet. Leírni szerintem nem érdemes, milyen a látvány, de elég sok képet készítettem róla.

Delhiről korábban is hallottam már, hogy a szélsőségek városa, és tényleg elképesztő. Szombaton csak a putrikat, koldusokat és a zűrzavart láttam belőle (még éjjel is iszonyatos dugó, rengeteg teherautó volt az utakon), vasárnap viszont megtaláltuk a kulturált részeket is - igaz, ezeket mindenhol gépfegyveres katonák védték. A metrót is, ami egyébként csúcsszuper, talán éppen azért, mert hasonló a biztonsági ellenőrzés, mint a reptéren.

Sikerült több állatot is lencsevégre kapnom, meglepetésemre jobb állatos fotókat készítettem, mint eddig bárhol, beleértve a natúrparkos kirándulást is.

2009. január 30., péntek

Hétköznapok



Eddig keveset írtam a hétköznapi dolgokról, mert mindig történt valami. A héten viszont nem volt külön programunk. Eléggé lefoglalt mindenkit a tréning, ugyanis most 3 csapatban dolgozunk a projektfeladaton. (Több ismerősöm kérdezte, pontosan mit is keresek én Indiában. Dióhéjban: itt fejlesztik a szoftvert, aminek a bevezetésében részt fogok venni, és most itt oktatnak 14 kollégámmal együtt.)
Itt a szálláson az volt a fő esemény, hogy kicserélték a vasalónkat (képen: előtte - utána), és kaptunk még 2 kulcsot, hogy mindenkinek legyen saját. Adtunk érte 20 rúpia borravalót, és a srác arca fölragyogott.

Töltöttem föl képeket a hétköznapokról, ezt az albumot valószínűleg rendszeresen frissítem majd, érdemes lesz időnként ránézni.

2009. január 29., csütörtök

Pihenés

Úgy döntöttem, ma nem éjszakázom, inkább zuhany és alvás az esti program. Néha kell ez is, az Agra-Delhi kirándulás miatt hétvégén úgysem lesz időm kipihenni magamat. :-)

2009. január 27., kedd

Shopping

Szombaton a helyi plázában jártunk, Spar és Chanel is van benne (nem vicc!), de a legnagyobb üzlet a Lifestyle (hasonlít az otthoni Skálára), ahol végre vettem magamnak ruhát. Lett egy drapp és egy zöld-sárga tunikám, de még ki kell őket mosnom, mielőtt fölvehetném. Képet majd akkor töltök föl, mikor rajtam lesznek. Próbáltam szandálokat is, de azzal csak a szívemet fájdítottam, és még az eladó is kinevetett, mikor rákérdeztem, van-e egy számmal kisebb. Inkább Kínába kellett volna utaznom... :-) A ruhák számozása egyébként meglehetősen kaotikus, ugyanis négyféle méretet próbáltam, és mind jó volt rám.

Mysore a selyemről híres, tényleg gyönyörű és nagyon finom anyagokat árulnak, viszont az áruk ennek megfelelően elég borsos. Mivel otthon előreláthatólag nem fogok szárit hordani, inkább nem is vásároltam.

Celebek :-))

Hihetetlenül népszerűek voltunk a hétvégén, néha már úgy éreztem, több kép készül rólam, mint amennyit én tudok csinálni. A fehér ember ugyanis majdnem olyan ritka itt, mint a fehér holló, és ebből kifolyólag sokkal érdekesebb, mint egy palota vagy néhány páva. :-) Az első vicces élményem az volt, amikor épp sorban álltunk a bejáratnál, és egyszer csak feltűnt, hogy felém irányul egy kamerás telefon. Két fiatal srác fotózott, és annyira zavarba jöttek, mikor rájuk néztem, hogy rögtön elnevettem magam. Azóta számtalan családi albumba bekerültünk, tízlépésenként szólított le valaki (férfiak, nők, fiatalok, idősek vegyesen), hogy csináljunk csoportképet. Néhányan félénken, mások hamar összeszedték a bátorságukat, és ha egynek igent mondtunk, másik három is lecsapott a lehetőségre. Egy-két kollégát ez már feszélyezett, én viszont nagyon jól szórakoztam. Felnőtt emberek hirtelen éretlen kamaszok módjára kezdtek viselkedni: messziről leskelődtek, majd pusmogtak és vihorásztak egymás közt, nem is mertek a szemünkbe nézni. Amikor pedig fölsorakoztunk egy-egy képhez, úgy felragyogott az arcuk, mintha Angelina Jolie osztogatott volna autogramot. 15 percre mindenki lehet híres. :-)

Időérzék

Na, ez az, amit elvesztettünk. Nem elsősorban azért, mert időeltolódás van, hanem az évszak is nagyon más. Olyan, mintha nem is január lenne, hanem június. Legtalálóbb a helyzetre Andi szombat déli (otthon reggel fél nyolc!) megjegyzése volt: "Senki nincs most Skype-on, az jutott eszembe, biztos elmentek kirándulni ebben a szép időben. :-)"

Fényképek

Kicsit lassú és körülményes ide képeket töltögetni, ezért inkább egy helyre fölraktam néhányat. Sajnos még nem ismerem eléggé az új fényképezőgépemet, és a céges laptopon nincs komolyabb képszerkesztő programom, ezért nem mind olyan, mint szerettem volna, de folyamatosan próbálkozom.

Néhány érdekesség:

A palotát vasárnap esténként egy órára kivilágítják, közel százezer égőt használnak hozzá.

A Karanji-tavon vízibiciklivel lehetett közlekedni, így kerülhettünk közelebb a madarakhoz. A lustábbak csónakot béreltek, mert ahhoz járt egy indiai is, aki evezett helyettük. (Holnap délután meg mennek az edzőterembe...)

Egyelőre nem készítettem túl sok képet, és eléggé rendszertelenül írok, de jelzem, hogy több kollégám szintén ír blogot, érdemes körülnézni náluk is: Orsi, Ádám, Levi, Dávid és Gábor.

2009. január 26., hétfő

Mysore (Maiszúr) és környéke

Feladtam, hogy időrendben meséljem el az élményeimet, mert eléggé el vagyunk foglalva, így inkább azt írom le, ami épp eszembe jut, végülis nincs túl nagy jelentősége annak, pontosan mi mikor történt.

Indiában január 26. ünnep, Egy "közeli" (itteni léptékkel 140km annak számít) városban töltöttük a hétvégét, és kezdem élvezni, hogy itt vagyok. Igazi turisták lettünk, béreltünk buszt, és volt saját idegenvezetőnk is. Az útitervet persze folyton alakítgattuk, 15 embert már nehéz egy irányba terelni, főleg ennyire különböző érdeklődési körrel.

A környék kötelező látnivalói: Tipu szultán palotája (téli/nyári), bikaszobor, néhány templom, a Karanji-tó (természetvédelmi terület madarakkal!) és a múzeum. Épületen belül tilos fényképezni, én be is tartottam ezt a szabályt, ezért csak kívül készült képeket tudok mutatni itt.


2009. január 24., szombat

Európai étterem

Tegnap egy európai ételeket kínáló étteremben vacsiztunk, tisztaság volt és szolgálatkész, de nem tolakodó pincérek. Még a jégkockákkal felszolgált üdítőket is meg mertük inni, és nem lett tőle semmi bajunk. (Az első otthoni jó tanács a kerülendő csapvízre vonatkozott.) A helyiek körében is nagyon népszerű a hely, úgy járnak oda, mint mi a kínaiba, teltház volt. A legtöbb ételt úgy szolgálták fel, hogy még fröcskölt a forró olaj, a képen Levi örül nagyon, hogy lángok nincsenek, csak füst.
Posted by Picasa

Pénz

Ugyan komolyabb vásárlásra még nem kerítettem sort, mindenegyes étkezésnél megdöbbenek, mennyire olcsó az étel itt. Andi ma reggel 5 rúpiáért vett egy uborkát és három paradicsomot, tegnap Eszterrel kb. 300 rúpiáért két tálcányi ételt kaptunk (halat, rizst, lencsét, garnélát és rotit - nem is fért belénk) a múltkori McChicken menüt 117 rúpiából megúsztam - nagy kólával és nagy krumplival.

Vannak dolgok, amik viszont ugyanannyiba kerülnek, mint otthon. Jártunk egy Apple boltban, az iPodtól az egérig semmi sem olcsó, a fiúk meg néztek robogót, azt sem érné meg hazavinni (szállítási költséggel pedig nem is számoltak). Sanjay szerint a Bangalore-i ingatlanok ára a pestiekhez hasonló. Ugyanakkor azt is mondta, hogy ha hetente 20 rúpia (kb. 80Ft) borravalót adunk a szobát takarító emberkének, akkor boldog lesz. Elképesztő!

A képen a legújabb 1 és 2 rúpiás érme látható. Amíg csak az egyest láttam, nem értettem, hogy mit keres ott az a kéz, de a kettessel együtt már nyilvánvaló, hogy az írástudatlansok miatt tervezték ilyenre.

Riksa és belváros

Kicsit lemaradtam a tudósítással, de az elmúlt napokban aludni is alig jutott időm. Most pótoltam, déltájban keltünk - arra, hogy a takarítók be akarnak jönni. Elküldtük őket, hogy ma hagyjanak békén. Holnap úgyis Mysore-ba utazunk, akkor majd szabadon garázdálkodhatnak.

Tehát a riksázás: tegnapelőtt este úgy döntöttünk, hogy bemegyünk a városközpontba, és taxi helyett a közlekedés indiaibb formáját választjuk. Ezek nem teljesen hagyományos járművek, ugyanis motorosak. Kilencen voltunk, és három riksába préselődtünk be, mindben egy fiú + két lány összeállításban. (A képen egy másik riksa van, érdemes megnézni a rendszámát. Nomen est omen? :-) ) Izgalmas utazás volt, én arra az oldalra kerültem, ahol nagyon kevés választott el az utcától (ajtó egyáltalán nincs ám!), szinte meg sem mertem mozdulni, nehogy kiessek egy kanyarnál. A mi sofőrünk jóban volt Andiékéval, és ketten együtt versenypályává változtatták az utakat. Megfigyeltük, hogy itt mindenki centikre húz el a másik mellett, legyen az bicikli vagy akár busz. Folyamatos a dudálás, látszólag egyáltalán nincsenek tekintettel egymásra, mégsem láttunk egyetlen koccanást sem. Ami viszont sokkoló volt (lassan elkoptatom ezt a szót a kulturális különbségek miatt...), az a kéregető gyerekek rohama. Megálltunk egy piros lámpánál, és jöttek oda mindenféle kacatot árulni, kis híján bemásztak a riksánkba, és az egyik még el is kezdte Levit karmolni. (Már tudjuk, miért kellett a tetanusz oltás.) Kiszállás után az utcán is ránk akaszkodott egy csapat kölyök, ők már annyira pofátlanok voltak, hogy nyúlkáltak a zsebek felé, Ádám meg is ütötte az egyiket. Túl azon, hogy nem akartuk bátorítani őket, már csak azért sem adtunk nekik pénzt, mert nem szánalmat ébresztettek bennünk, hanem haragot. Az egyiknek olyan agresszív módon mondtam nemet, hogy rögtön visszavonulót fújt - kicsit meg is lepődtem rajta.

A belvárosban csalódtam. Elég sok üzletet láttunk, néhányba be is néztünk, de közelről már nem voltak olyan szépek a holmik, és a ruhák anyaga sem győzött meg. Vágytam volna valami kellemes tapintású pamutra vagy selyemre, de még a legelegánsabb üzletben is csak néhány olyan tunikát találtam, ami legalább egy kicsit is tetszett. Azok viszont drágák voltak, több ezer rúpiába kerültek. (1 rúpia = 4,35 Ft) Így nem vettem semmit, talán ma délután sikerül.
Posted by Picasa

2009. január 21., szerda

Kultúrsokkok

Sosem voltam oda a tömegért, és valószínűleg rossz országba jöttem, mert úgy tűnik, itt nincs menekvés. Ma este fél hét körül arra értünk haza, hogy (nem túlzok!) fél tucat kis indiai rontja a levegőt az apartmanunkban. Hárman közülük akkor pattantak föl Andi kanapéjáról, ahol persze semmi keresnivalójuk nem lett volna. Szerintünk ott tévéztek egész nap. Mint kiderült, hivatalosan a zuhanyfüggönyt szerelték fel a fürdőszobákban. Na, ez hatuknak sem sikerült időben, már kis híján fölrobbantunk, mert úgy tűnt, sosem szabadulunk tőlük. Egyszerűen elképesztő, mennyire tolakodóan belemásznak az életünkbe. Határozottan invazív a személyzet. (Invazív faj a Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatal definíciója szerint: "Gyors, robbanásszerű terjeszkedéssel megjelenő faj." ) Reggel becsöngetett az egyik, hogy hozta az újságot, amit nem is kértünk, ő maga viszont határozottan útban volt a reggeli készülődésnél. Most pedig - biztos a fenyegető arckifejezésem miatt - háromszor is elmagyarázták, hogy miért lesz nekünk jó a zuhanyfüggöny. Nekünk az lett volna jó, ha békén hagynak, mert használni szerettük volna a fürdőszobát. Zuhanyfüggönnyel vagy anélkül, de határozottan egyedül. Mindenesetre megegyeztünk abban a lányokkal, hogy amíg nem létszükséglet, addig nem kérünk tőlük semmit, mert elegünk van abból, hogy a nyakunkra járnak.

Este mi, lányok bevállaltunk egy kisebb kalandozást a környéken. Nem sok látnivalót találtunk, a közeli irodaház aljában van 2 étterem és 3 érdektelen boltocska. A zöldségesnél vettünk egy kókuszdiót, de az igazi izgalom a forgalmas úton átkelés volt. Már tegnap figyelmeztettek minket, hogy az indiai sofőrök nincsenek tekintettel a gyalogosokra, hanem elütik őket. És ez tényleg nem vicc! Itt ugyan volt egy zebra, de kellett hozzá egy közlekedési rendőr is, aki leállította a forgalmat. A feladat nem egyszerű, ugyanis áramlanak az autók, buszok, biciklik, és persze riksák az úton. Nincsenek sávok, a járművek fél centire húznak el egymástól, és mindent dudálással jeleznek: kanyarodást, előzést... Szóval teljes a káosz. Odafelé menet még szerencsénk volt, visszafelé viszont csak az úttest közepéig jutottunk el segítséggel (így is majdnem nekem jött egy biciklis), onnantól magunkra voltunk utalva. Ijesztő látvány volt, ahogy ott álltunk a keskeny járdaszigeten, és végeláthatatlan sorokban hömpölygött a forgalom. Olyanok voltunk, mint a csigák az autópálya szélén, azzal a különbséggel, hogy mi kénytelenek voltunk előbb-utóbb elindulni. Végül összegyűlt a kritikus tömeg, és halált megvető bátorsággal leléptünk a kocsik elé. Szinte futva tettük meg azt a pár métert, és nagyon boldogok voltunk, hogy mindannyian épségben átértünk.

A cég és az étel


Igen, tényleg virágokból rakták ki a nevet. És igen, az R betűt is a sarokban. :-) Szóval itt próbálunk okulni, bár ma nem éreztem igazán hatékonynak a tréninget. Különben az irodaház teljesen modern, majd töltök föl arról is képet. Az oda- és visszaút egészen érdekes, egy kisbusszal hoznak-visznek minket, a forgalom hihetetlenül kaotikus, és néhány helyen nagyon furcsa szagok terjengenek. Nem akarom tudni, mi okozza. :-)

A közelben van néhány gyorsétterem, és pironkodva vallom be, hogy tegnap - több kollégával együtt - McChicken menüt ettem. Az is kicsit más, mint itthon, de mégis biztonságos választásnak tűnt. Rájöttem ugyanis, hogy semmit nem értek a kiírt nevekből. (Egyébként az egyik trénerünk megdicsérte a választást) Mára kicsit felkészültem, és megjegyeztem pár fontos szót. Na, nem sokra mentem velük. A mai ebédem "Chicken tikka roll" lett, ami jól hangzott, de nem nyert. A "tikka" elvileg nyársat jelent, és még Pesten vacsiztunk egy indiai étteremben, ahol egészen finom volt a nyárson sült csirkehús. Na, itt veszettül csípősnek bizonyult, végül ott is hagytam, csak leettem róla a tésztát (Az volt a "roll" rész.) A legviccesebbnek mégis a hozzá tartozó saláta bizonyult, ugyanis 99%-ban hagymából állt, csak néhány szál káposzta és répa árválkodott benne. Mondanom sem kell, nem sokat segített az égő számon...
Posted by Picasa

2009. január 20., kedd

Az első élmények

Elég hamar sikerült átélni az első kultúrsokkot. Már éppen örültünk, hogy mindenkinek a poggyásza egy darabban ideért velünk együtt, de hamar elkezdtünk újra aggódni, ugyanis a csomagjaink nem fértek be a buszba, ami az apartmanokhoz szállított minket, hanem a tetőn utaztak. Rögtön megértettük, miért jött elénk fél tucat indiai. Egy kivételével gyereknek néztek ki, pedig felnőtt férfiak voltak, csak alacsonyak és vékonyak. Úgy kapaszkodtak föl a busz tetejére, mint a kis majmok, a főnökük pedig széles mosollyal többször is biztosított minket arról, hogy jól lekötözik a bőröndöket. Nem nagyon hittünk neki, de hajnali egykor az ember nehezebben áll le vitatkozni, amúgy sem volt más választásunk, mint bízni a rutinjukban. A busznak belül olyan szaga volt, mintha előttünk ázott kutyákat szállítottak volna vele, és a döcögős úton nagyon rázott, sőt a hátsó sorban időnként szabályosan repültünk egyet, de végül nagyobb veszteség és sérülés nélkül megérkeztünk.

A szállás messze nem olyan, mint amit elképzeltünk, és a honlap alapján jogosan várhattunk volna. Már az gyanús volt, hogy milyen messze kerültünk egymástól, az L és a D épület között szórták szét a csapatot. Semmire nem vágytunk jobban, mint egy zuhanyra és egy ágyra. Mikor végre a negyedik(!) roppant segítőkész indiait is leráztuk - az utolsó még azt is alaposan elmagyarázta, melyik távirányító tartozik a tévéhez, és melyik a légkondihoz -, szerettük volna birtokba venni a szállást. A szállás ezt nem így tervezte. A hajnal nagy része azzal telt, hogy próbáltuk kitapasztalni, mit bír még el az elektromos hálózat, ugyanis valami folyton levágta a biztosítékot. Már a kapcsolók felét nélkülözhetőnek nyilvánítottuk, de még így is kétpercenként kapcsolt be a tartalék áramforrás, ami a kijelzője szerint elég rövid ideig bírta volna. A meleg vizet elfelejthettük, maradt a hideg zuhany vagy a "cicamosdás". Közben sűrűn hívogattuk a többieket, hogy az ő apartmanjuk milyen. Hasonlóan alapvető gondokkal küzdöttek, mint mi. A szekrényekből terjengő naftalinszag, a fekete koszcsíkokkal tarkított törölköző és a számos galambnak (no meg a felületes takarításnak) betudható guanó az ablakon és a párkányon ehhez képest csak apróság. Reggelre már nagyon utáltuk a szállást, és komolyan fontolóra vettük, hogy másikat keresünk. A gondnok (vagy menedzser vagy bármilyen titulusa legyen is) nagyon igyekezett javítani a helyzeten, napközben rendbe is hozták a főbb problémákat, bár az általános igénytelenség továbbra is érezhető. De legalább az olyan létszükségletek, mint az energia, a meleg víz és a vezeték nélküli internet (igenis fontos!) működnek. Lakhatóvá vált a hely! :-)

Az ételekkel eddig nem sok tapasztalatom volt. A repülőn még a francia menüt választottam, az első itteni reggeli pedig inkább kontinentális volt. Nekem mondjuk nem igazán jött be, mert a rántottát nem szeretem, a gyümölcsöket pedig picit félve ettem - annyit hallottunk a csapvíz és a nyers ételek veszélyeiről!

Délután jártunk a cégnél is, de erről majd legközelebb. Nálunk már kicsit késő van.

2009. január 18., vasárnap

Madarak

Minden látnivaló közül az egzotikus madarak fotózására készülök a legjobban. Keresgéltem a neten, és néhány hete rendszeresen figyelem, mikor frissül új képekkel az egyik indiai természetfotós honlap madaras rovata. Minden nap találok egy-két olyan felvételt, amire azt mondom: igen, én is ilyeneket akarok csinálni! Itt Pesten nem sok alany van, ma láttam az idei első széncinkét a kertünkben. Indiában a nálunk repülő ékszerdobozként ismert jégmadarat a "common kingfisher" névvel illetik - sosem fogom megérteni, hogyan juthatott valakinek erről a gyönyörű kis madárról pont a "közönséges" jelző az eszébe... Persze náluk több rokona is él, van pl. egy fekete-fehér tollú fajta, de az szerintem kevésbé érdekes.

T-1

Holnap az egész napot utazással töltöm. A bőröndbe tegnap bepakoltam, néhány apróságot kivéve. Így felkészültebben már nem izgulok annyira, bár kétségtelenül nagy kaland lesz. Most éppen zenét másolok a telefonomra, és erről eszembe jutott, hogy a múltkori kívánságlistámról lemaradtak az indiai kultúra lényeges elemei: a zene, a tánc és a bollywoodi filmek.

Kezdem azt hinni, hogy az oktatás mellett nem is fér majd bele minden program az időmbe. Elképesztően nagy távolságok vannak ebben az országban! Pl. egy "közeli" város akár 200km-re is lehet, ami jó minőségű utak hiányában több órás utazást jelent.

Hallgatom az időjárás-jelentést a rádióban, mínuszokról beszélnek, én meg elrepülök délre, ahol egész jövő héten 25-27 fok várható, többnyire felhők nélkül. (Sőt, később is csak melegebb lesz.) Nem rossz! :-)

A szüleim ráébresztettek, hogy még nem nagyon hirdettem, pontosan milyen lesz a szállásunk. Pótlom. :-) Képek itt!

2009. január 14., szerda

Hosszú út

Azon töprengek, mit fogok csinálni a repülőn, ha nem sikerül majd elég gyorsan elaludnom. Kellene valami jó kis olvasnivaló. Könnyed, mégis érdekes. Egyelőre két könyv jutott eszembe: a Hotel Bali Fejős Évától, mert a Bangkok, tranzit tetszett (pont megfelelne erre a célra, ha még nem olvastam volna :-) ), a másik jelölt pedig egy karácsonyi ajándék volt, a címét nem tudom, de a hátsó borító szerint egy velencei szerelmi történet, társadalmi különbségekkel megtűzdelve. Állítólag Indiában sok jó könyvesbolt van, így nem akarok súlyos köteteket magammal cipelni. A visszaútra majd veszek kint valamit - abban meg reménykedem, hogy amíg ott vagyunk, nem fogok annyira unatkozni (és nem leszek olyan rosszul), hogy a szobámban gubbasztva unatkozzak.

2009. január 9., péntek

Tervek

Egy ideje már frusztrált, hogy itt van a nyakamon ez a hosszú utazás, és még semmi konkrétumot nem tudok róla, de mivel végre tisztult a kép, van már fogódzó, kezdek lelkesedni. Van néhány dolog, amit semmiképpen nem szeretnék kihagyni. Főként sztereotípiák, de egyelőre nem sokat tudok India rejtett kincseiről.

Tehát a kívánságlistám:

1. Taj Mahal
...mert amikor hazajövök, mindenkinek az lesz az első kérdése, láttam-e :-)

2. "Elefántogolás"
Lehet, hogy nem létező szó, de gondolom, ennek ellenére érthető. (Tevén már ültem, az is emlékezetes volt.)

3. Tigris
Gyönyörű, ritka, mégis jellemző az országra, és az állatkertben sosem sikerül jó képet készítenem róla. 5 hét alatt csak találok egy helyet, ahol élőben láthatok egy-két nagymacskát.

4. Madarak
Bárhol járok, nagyon tudok örülni egy-egy érdekesebb madárnak, és Indiában kb. 2000 faj él. Már föliratkoztam az ottani madarászok levlistájára is, és a bangalore-i újság (Citizen Matters) kifejezetten az én kedvemért ;-) indított most egy rovatot a városban megfigyelhető madarakról. Kicsit fáj a szívem a nagy fényképezőgép miatt, mégiscsak 500 mm-es fókusszal és raw formátumban lenne az igazi a fotózás, de nem szabad elfelejtenem, hogy dolgozni/tanulni megyek ki, nem ornitológusnak. Különben is lesz éppen elég csomagom.

5. Tunika (hímnemű olvasók ezt átugorhatják)
Egy katalógus alapján valószínűsítem, hogy itthon a nyár nagy slágere lesz, ezért feltétlenül vennem kell néhány szép és kényelmes darabot. Indiában olcsók a pamutból készült ruhák, és nyilván olyanokat lehet kapni, amikben az ember kibírja a trópusi hőséget is.

6. Fűszerek
Ezt ajándéknak szánom, én nem vagyok konyhatündér, de évszázadokkal ezelőtt utazók az életüket kockáztatták az indiai fűszerekért, biztosan nem ok nélkül.

Előkészületek

Sorozatos módosítások után ma sikerült véglegesíteni az időpontot: január 19-én (azaz másfél hét múlva) indulunk. Szuper! Addig lesz még két hétvége, amit készülődéssel tölthetek: mosás, pakolás, hiányzó dolgok beszerzése, búcsúzkodás (ez utóbbit nagyon utálom, de része a folyamatnak).

Tehát a lényeg: Párizson keresztül utazunk, és ez azért megnyugtató, mert elkerüljük azt a (német) légitársaságot, amivel egy évvel ezelőtt 50%-ban negatív tapasztalataim voltak.
Kicsit fura, hogy a vízumot nem kaptuk még meg, de elvileg keddre már ott virít majd az útlevelemben. Még sosem volt vízumom, eddig csak olyan helyre utaztam, ahová nem kellett ilyesmi.

Hamarosan megtudjuk azt is, hol lesz a szállásunk. Egyelőre annyit hallottunk, hogy apartmanokban leszünk, de mindenkinek jut saját szoba és fürdőszoba(!). Sőt, napi 24 órában számíthatunk meleg vízre, ami Indiában szintén luxusnak számít.

2009. január 3., szombat

Helló világ!

Nagy utazásra készülök. Az írás is része a ráhangolódásnak. Persze olvasni is kezdtem az úti célomról, egy nőknek szóló túlélési kalauzt. (Mottó: reméld a legjobbakat, de készülj fel a legrosszabbra.)

Van egy új fényképezőgépem, amit azért kaptam, hogy minden lépésemet dokumentálhassam a távolban is. :-) Annak ellenére, hogy alig 2 hetes, már több száz képet készítettem vele. Sőt, filmezni is tud, szerintem elég jó minőségben.

Első bejegyzésnek elég lesz ennyi, ha eszembe jut valami érdekes, majd jelentkezem. Legkésőbb érkezés után. ;-)