2013. április 2., kedd

Szabad program

Pont úgy töltöm itt az időmet, ahogy külföldön mindig is a legjobban szerettem (volna): általában nincs fix programom, jövök-megyek, amikor kedvem tartja, saját kulcsom van a lakáshoz, sokat gyalogolok, de ott lapul a táskámban a villamosbérletem (ha esetleg elfáradnék vagy messzebbre kéne eljutnom), és még egy irodába is szabad bejárásom van, ahol itt dolgozókkal reggelizem (a főnöknő eredetileg brit, de már nagyon régóta itt él, övé a lakás is, amit használhatok a héten). Ez sokkal jobb, mint ahogy többnyire utazni szoktam, mert kicsit belekóstolhatok a helyi életmódba. Ahhoz, hogy igazán megismerjem, persze több időt kéne itt töltenem, de térképet így sem használok, és már tudom, hol lehet sokféle zöldséget vásárolni. Kezdetnek ideális. Még az is belefér, hogy napközben a vízvezetéket szerelik az utcában, ilyenkor nagy a zaj, és nincs hideg víz, csak a háztetőn lévő melegítőtartályból folyik, amíg ki nem ürül az is.

Ma sem a klasszikus turistáskodást választottam, mert a fő cél az, hogy föltöltődjek D-vitaminnal és kellemes élményekkel, mielőtt visszarepülök a tél végi időbe az utolsó mesterszakos félévemet befejezni. Lesétáltam a kikötőbe (gondosan kikerülve az éttermet, ahol a túl kedves pincér dolgozik, meg persze mindenkit, aki hajóutakat szervez), és egy könyvvel a kezemben kiültem a kövekre, ahová a helyiek is előszeretettel járnak. Fantasztikusan nyugodt időtöltés volt elmerülni Márquez regényében, miközben hallgattam a hullámok egyenletes morajlását. Csak akkor indultam tovább, mikor megjelent néhány felhő az égen. Már a pénteki városnézés közben kiszemeltem magamnak egy piros kendőt, és reméltem, hogy sikerül visszatalálnom ahhoz a bolthoz, ahol láttam. Ehhez át kellett vágnom azon a városrészen, ahol egymást érik a boltok (a kikötő és az egyik főút között, szerintem itt mindenki a turistákból él), így végül mire odaértem az óratorony tövébe, már megvettem egy másik sálat. Egyáltalán nem bánom, nagyon szép a színe, és mivel csak anyagában mintás, talán jobban kihasználható, több kabátomhoz illik. (Arra már Indiában rájöttem, hogy melegebb anyagokban, téli ruhatárban kell gondolkozni, nyáron úgysem hordok kendőket. Az ottani legjobb vételem egyébként egy vékony, mustársárga gyapjústóla volt, el is hoztam magammal, mert utazáskor nagyon praktikus.) Közben rengeteg helyre betértem nézelődni, mindenhová nagyon lelkesen invitáltak, kaptam gránátalma ízű teát, sőt reggelivel is megkínáltak, de éhes nem voltam. 

Kicsit zavarba ejtő az a rajongás, amivel egész idő alatt körülvettek, az egyik helyen például a boltos szinte azonnal kötötte a csuklómra az ajándék karkötőt, amint beléptem az üzletbe, mondván, hogy én vagyok álmai asszonya. Máshol is próbáltak rábeszélni közös kávézásra / sétára / az üzlet mögötti kert megnézésére. Mindegyikükkel közöltem, hogy foglalt vagyok, és ezzel többnyire le is zártuk a témát (régen a "férj" szó említése még ennél is hatékonyabban működött, de azok az idők már elmúltak), akadt viszont olyan is, akinél külön hangsúlyozni kellett, hogy "a barátom itt dolgozik a közelben". 
A főútra kiérve szándékosan nem az ismert irányban folytattam az utamat, mert bíztam benne, hogy nem fogok nagyon eltévedni - ha mégis, legfeljebb visszamegyek arrafelé, amerről érkeztem. Körbejártam két mecsetet, és amelyiknél nem volt túl nagy a nyüzsgés, és precízen kiírták, mire kell figyelnie a látogatónak, oda benéztem. 

Cipő a táskában (nem mertem kint hagyni a polcon), kendő a fejemen (olyan előírást szerencsére nem láttam, hogy a karomat is el kéne takarnom, ahhoz kevés lett volna egy sál), benyitottam, de nem volt egyértelmű, hogy a bent lévők éppen egy szertartáson vesznek részt, vagy pusztán magukban elmélkednek, ezért csak pár óvatos és halk lépést tettem, hogy nagyjából lássam, milyen az épület belseje. Nem volt kifejezetten érdekes, a fényképezőgépet elő sem vettem, és hamar kiosontam, hogy ne zavarjak senkit. Őszintén szólva európai nőként mindig tartok tőle egy kicsit, hogy vétek valami helyi vallási vagy kulturális szabály ellen, amit nem is ismerek. A másik mecsetnél már attól is furán éreztem magam, hogy egyedül, nyugati stílusú ruhában bementem a kertjébe, ahol többnyire férfiak tartózkodtak. Gyülekeztek a bejáratnál,  mosakodtak egy kútnál, én meg szerettem volna észrevétlen maradni... Függetlenül attól, mennyire idegen tőlem az iszlám vallás, nem akarok senkit megsérteni, aki ezt a hitet gyakorolja.

2 megjegyzés:

  1. Bátor vagy! :-) Én még ennyire sem mertem közel menni a mecsetekhez, pedig engem is érdekeltek volna. Ja, és én is próbáltam táskát venni (anyukámnak, és végül sikerült is), de az egyik eladó elől konkrétan elfutottam, olyan agresszívan próbált rám sózni egy darabot, amit eszem ágában sem volt megvenni. :-)(Judit vagyok, asszem, nem akar felismerni a rendszer...)

    VálaszTörlés
  2. Nem azért utaztam ennyit, hogy gyáva legyek. :) Legközelebb bemegyek a díszesebb mecsetbe is, csak keresek egy alkalmasabb időpontot.
    A boltosokat meg Mary Poppins stílusában kell kezelni: kedvesen, de roppant határozottan :) Egyébként nekem semmit nem akartak erőszakosan eladni, de nagyon győzködtek, hogy randizzak velük. :) Kaptam tőlük ajándék karkötőket, és ha nem húzódom el időben, az egyikük meg is csókolt volna... A pincér srác meg olyanokat mondott, hogy fél a szemembe nézni, mert ha tíz percnél tovább néz engem, biztosan belém fog szeretni. Ezt persze nem vettem komolyan, de azért legyezgette a hiúságomat. :)

    VálaszTörlés