2011. május 30., hétfő

DS4 - Experidance

Néha meglepő módon derül ki, hogy bizonyos márkákhoz érdemes hűségesnek lenni. A férjem és az apósom (illetve a cégeik) az évek során egy vagyont hagytak ott a Citroën kereskedésben, és ennek következtében Balázst kiemelt ügyfélként kezelik. Így kapott meghívót a DS4 zártkörű bemutatójára. Az pedig az értékesítővel ápolt jó kapcsolatnak köszönhető, hogy nekem is jutott egy belépő. :) Már maga a jegy is sugallta az exkluzivitást: bankkártya méretű, ezüstszínű lapra nyomtatták, és valódi bőr tok is járt hozzá, a DS4 logójával díszítve:


Az eseményt a RaM-Colosseumban tartották, aminek a hirdetésével már találkoztam korábban, de most először jártam ott. (A RaM egyébként a Radnóti Miklós Művelődési Központ rövidítése - bár össze sem lehet hasonlítani mondjuk az érdi művházzal.) Megérte elmenni, mert nagyon komoly rendezvényt szerveztek a bemutató köré. A regisztrációnál ugyan okozott egy kis zavart a felbukkanásom, de a hoszteszek megoldották a problémát, végül a viszonteladóknak szánt asztalhoz ültettek le minket. Az Experidance valószínűleg külön erre az alkalomra készült egy show-val, amiben az autó egy fekete és egy fehér példánya is szerepet kapott. A táncosok élénk színű ruhákban körbevették, megcsodálták, megtapogatták, beszálltak, kiszálltak, követték. Az autó meg csak szép lassan, méltóságteljesen gurult előre-hátra, és időnként fölkapcsolta a fényszóróit - impozáns látvány volt.


Az asztaltársaink szerint a jelenetekben szerepelt az összes tipikus vevő. Én inkább filmélményekre asszociáltam róluk. Először a Star Trek sorozat jutott eszembe, mert olyanok voltak, mint valami technikailag kevésbé fejlett civilizáció tagjai, akik összesereglettek a bolygójukon landolt űrhajó láttán. Aztán fekete-fehérbe öltözve már úgy ropták, mint a Maszk szereplői a Copacabanában. Mindenesetre nagyon ötletesnek tartottam, hogy a műsort rögtön összekötik a termékkel, mert például a BMW bemutatóján ez senkinek nem jutott eszébe, nem is volt ennyire izgalmas.

Miután mindenki kigyönyörködte magát, egy francia pasi beszédet mondott. Nem jegyeztem meg sem a nevét, sem a cégben betöltött pozícióját. Igazából a tolmácsnőnek sokkal jobb kiállása volt, választékosabban és magabiztosabban beszélt. Annyi azért kiderült, hogy a DS modellcsalád a prémium kategória a Citroënnél, és azoknak szánják, akik másképp gondolkoznak a luxusról, mint ami eddig elfogadott volt (21. század, blabla...). A kocsi tényleg szép, és a Totalcar szerint is jól sikerült. Egyelőre tesztvezetni nem lehetett, csak beleülni. Balázsnak a kávébarna színű tetszett meg, de ezzel együtt is inkább a DS3-nál marad. Esetleg egy RS3-ra (ez a raliváltozat) cserélné le, de csakis a hosszabb, kényelmesebb vezetőülés miatt. Egyébként fontos neki, hogy egyedileg lehessen összeválogatni a színeket. Én is nagyon szeretem a miénket, a fehér tetős fahéj árnyalat visszafogottabb, mint a fekete, amit először láttam a szalonban (és majdnem megvettük). Meglepő módon a mélygarázsban nem láttunk másik DS-t. Rögtön úgy éreztem, hogy járt nekünk az a két jegy, hiszen mi vagyunk a célcsoport. :)

2011. május 25., szerda

Idő, hosszúság, navigáció

A koncert helyszíne miatt Greenwichben szálltunk meg, ami ideális választásnak bizonyult, mert a tömegközlekedés szempontjából még éppen a 2. zónába tartozik, és hajókikötője is van. Nem véletlenül került ide a királyi obszervatórium. Ez volt az egyetlen múzeum, ahová bementünk, sőt még audioguide-ot is kértünk. A leghíresebb látványosság természetesen a nullás meridián, amit sokan mások is fotóztak. Íme Kelet és Nyugat határa:


A kiállításon kiderült, hogy a csillagvizsgáló tevékenysége és a hajókon is pontosan járó (tehát nem inga)óra kifejlesztése ugyanazt a célt szolgálta. Nevezetesen, hogy a hajósok a nyílt tengeren is meg tudják határozni a pontos pozíciójukat. Az észak-dél korábban sem okozott nekik különösebb nehézséget, viszont nagyon sok végzetes baleset történt a kelet-nyugati eltájolás miatt. Az egyik tömeges hajótörés után alapítottak egy díjat, ami milliomossá tette a probléma megoldóját. Egy John Harrison nevű ács évtizedekig dolgozott a kronométeren. Az első változat egy harmincvalahány kilós monstrum volt, a képen látható gömbben végződő karokat használta inga helyett:


Már ez is sokkal nagyobb pontosságot tett lehetővé, mint a korábbi módszerek, de nem volt elég. Két továbbfejlesztés után hősünk rájött, hogy sosem éri el vele a szükséges precizitást, és paradigmát váltott: az ingaórák helyett a zsebórát tökéletesítette. Így született meg a H4. Szerencsére a fotózást tiltó táblákat a kép készítése után láttam meg. :)

Tetszett ez a sikertörténet, tanulságosnak tartom, bár Harrisonnak végül csak 3 éve maradt arra, hogy élvezze a jól megérdemelt gazdagságát.

Greenwichből Embankmentig stílszerűen vízen utaztunk. A Temzét sokkal jobban kihasználják ilyen szempontból, mint Budapesten a Dunát. A londoniak akár ingázhatnak is a gyors hajókkal, amik csúcsidőben húszpercenként járnak.



Felső tízezer, parkok, volt rakpartok

Másnap újabb hosszú sétát tettünk, a metrót egész nap csak arra használtuk, hogy a szállásunk és a belváros között közlekedjünk vele. Először a Big Bent és a Westminstert vettük célba. Eredetileg be akartam menni az apátságba, mert szép gyerekkori emlékeket őrzök róla. Csakhogy fejenként 16 fontba került volna, ami elég húzós összeg egy templomért, és nálunk amúgy is csak 25 helyi egység volt készpénzben. Így inkább maradtunk az alternatív városnézési módnál, és végül nem bántam meg. Kiderült, hogy létezik egy Westminster iskola, ami biztos nagyon elit hely, mindenesetre elkezdtem irigyelni a diákjait az ódon épületekért és a szép udvarért. :) Meglátogattunk egy másik trendi helyet is: a Notting Hill nevű városrészt (az azonos címet viselő filmet itthon Sztárom a páromnak fordították - erről külön véleményem van, de ez egy másik bejegyzés témája lesz), ahol rajtunk kívül nem volt turista. Magyar középosztálybeliként nem győztünk hüledezni az ingatlanirodák kirakatában hirdetett lakások árain. Ha én gazdag lennék... Bár nem hiszem, hogy ha megengedhetném magamnak, pont a brit fővárosba szeretnék költözni. A csökkentett forgalom és a szeles időjárás ellenére nagyon nagy a por, szemünk-orrunk-szánk tele lett vele. Ezen a jókora parkok sem segítenek, mégis élvezet bennük sétálni. A St James-ben kezdtünk, ahol rögtön két dolog is nagyon felvillanyozott. Az egyik egy helyes kis "cottage" saját, buja kerttel - eredetileg a park madarásza használta.


A másik pedig a mókusok közvetlensége. Elvileg tilos az állatokat etetni, ennek ellenére mindig van valaki, aki megkínálja őket egy-két szem mogyoróval. És megvannak még a kanadai ludak is, amiket nyolcévesen nagy hévvel kergettem. :) Mielőtt elértük volna a Hyde Parkot, ahol pelyhes kislibákat is láttunk, megálltunk bámészkodni a Buckingham Palace-nál. Az őrségváltást lekéstük, de azt így is megállapíthattuk, hogy nagyon dekoratívan védik a királynőt. Legalábbis az épület homlokzatánál:

Az oldalsó kerítés ugyanis kevésbé esztétikus, nyilván inkább az elrettentést szolgálja:

A nap zárásaként meglátogattuk a legmodernebb negyedet, ami annyira új, hogy még nem is létezett, mikor legutóbb Londonban jártam. Emlékszem, kisgyerekként izgatottan olvastam föl anyunak az útikönyvünkből, hogy a régi Kanári rakpart helyén milyen pezsgő életet terveznek. Meg is valósult. Őrülten magas irodaházak, bevásárlóközpont és éttermek szegélyezik a csatornákat. Leginkább a párizsi Défense-hoz tudnám hasonlítani, tulajdonképpen csak azért kötődöm hozzá jobban érzelmileg, mert angol. :) Annak alátámasztására, hogy ez az informatikai szektor központja, még a metróállomás is tele van Microsoft hirdetésekkel. A felhőt reklámozzák.



Egyébként ez a leírás volt az első élményem a városrehabilitációval kapcsolatban - talán az egyetemen mégsem véletlenül választottam a területfejlesztés szakirányt...

Tower, City, Soho

Mivel csak néhány napunk volt Londonra, és korábban már mindketten jártunk ott, úgy döntöttünk, hogy nem pazaroljuk az időt múzeumlátogatásra. Szerencsére az időjárás is kedvezett a sétálgatásnak - egyszer sem esett az eső!
Természetesen eljutottunk a klasszikusnak számító helyszínekre is, mint például a Tower környéke. Itt óriási mázlink volt, ugyanis amint át akartunk menni a hídon, megszólaltak a szirénák, és lezárták a közepét, ugyanis egy magas vitorlás miatt föl kellett nyitni. Úgy tudom, ez elég ritka esemény, az összegyűlt tömegben valaki azt mondta, 7 évvel ezelőtt látott ilyet utoljára. Fölvettem az eseményt, hogy dicsekedhessek vele. :) Ide sajnos nem sikerült feltölteni, de a Picasán a fényképek között elhelyeztem a fölnyitásról és a leengedésről (más szemszögből) készült kisfilmet is.

Még itthon beszereztem egy rendhagyó útikönyvet, és a Szt. Pál székesegyháztól annak a javasolt útvonalain indultunk el fölfedezni a City-t.

A környéken a legjellemzőbb látvány a sötét öltönyösök hada volt, meggyőződésem, hogy felülnézetből hangyabolyra emlékeztethet a város. A rózsaszín kardigánommal nagyon kilógtam a sorból. :) Autót meglepően keveset láttunk, viszont annál több bicikli parkolt az irodaházak körül. Úgy látszik, működik a dugódíj, és a TFL (a BKV ottani megfelelője) napijegyének sem véletlenül árulják a csúcsidőn kívül (reggel 9:30 után) érvényes változatát. A tipikus taxik és emeletes buszok csak úgy rajzottak, néha egy-egy hibrid (Toxota Prius) vagy elektromos autó (G-Wiz) törte meg az egyhangúságot, és elvétve láttunk néhány luxusmárkát (Maserati, Rolls Royce Phantom - a megnevezéseket csak Balázstól tudom).
Lelkesen fotóztam útközben, egyik kedvenc témám a cégérek megörökítése (azt hiszem, ez a vonzalom Bécsben kezdődött), de vadásztam a könyvnek köszönhetően megtalált érdekességekre is. Ízelítőül megmutatok itt párat, amikhez talán jól jön némi magyarázat:


Emléktábla a Postman's Parkban. Aki látta a Közelebb (Closer) című filmet, annak ismerős. Aki nem, az nézze meg, vagy érje be annyival, hogy Alice Ayres önfeláldozása késztette arra G. F. Watts-ot, hogy létrehozza az emléktáblák falát.


A Gresham's College udvara. Ez egy szabadegyetem, kutatások folynak, és rendszeresen tartanak a nyilvánosságnak szánt, ingyenes előadásokat. Másnap éppen a megoldható és megoldhatatlan matematikai problémákról szólóra ülhettünk volna be, de Balázs leszavazta. :)


A szótárkészítő Dr. Johnson háza. Az ő nevével a Hiúság vásárában (Vanity Fair) találkozhatunk. (A könyvet elolvasni érdemes, a filmváltozat szerintem harmatgyengére sikerült.)

Ami még megfogott a városban, az a reggeliző- és ebédelőhelyek választéka. Az irodaházak között lépten-nyomon gyorséttermekbe botlottunk, de nem McDonald's és Burger King volt ennyi, hanem Pod - Good Food és Pret a Manger. Adalékanyagmentes, fair trade-es vagy helyben elkészített, friss, organikus ételek és italok várták az éhes öltönyösöket/kosztümösöket, akik hosszú sorokban érkeztek. A többség elvitelre kérte az ebédet (úgy olcsóbb is), de aki leült elfogyasztani, az rögtön szelektíven dobhatta ki a maradékot: fém, üveg (külön csap az elöblítéséhez), papír, komposztálható anyagok. Lenne mit tanulnunk a londoniaktól!


Estére maradt a Soho meglátogatása. A Picadilly Circust éppen föltúrták (úgy fest, mint Pesten a négyes metró leendő állomásai), viszont a környező utcákban megtaláltuk azt a hangulatot, amit kerestünk: színek kavalkádja, speciális kis üzletek (asztrológia, vitorlázás, hangszerek), rengeteg ember. Betértünk egy könyvesboltba (útba is esett, meg rajongó is vagyok :$), és egy skót írónő novelláskötetével lettem gazdagabb. Közös érdeklődési körünk a madármegfigyelés - tényleg nem hagyhattam ott! :)

2011. május 23., hétfő

Roger Waters - The Wall

A koncert, amiért Londonba utaztunk. Talán inkább show-nak kéne neveznem, mert az volt. Nagyon látványos, hihetetlen technikai hátérrel. Az O2 nagyjából kétszer olyan magas, mint a Budapest Sportaréna, és húszezer ember fér be a nézőtérre. (Még elképesztőbb, hogy Waters a turnéja keretében 7-szer adta itt elő a művét, mi a 6. alkalommal láttuk, és majdnem teltház volt!) Mire beértünk a helyünkre, már tátva maradt a szánk a csodálkozástól. Aztán megláttuk a Falat. Kezdés előtt csak a szélei álltak, de az nyilvánvaló volt, hogy hatalmas: a csarnok egyik szélétől a másikig húzódott. A szünetig folyamatosan építették, és valószínűleg minden téglához külön vetítő tartozott, mert nagyon pontosan kiszámítottan kapcsolódtak be az összképbe. Fontos szerepük volt, nemcsak a vizuális élmény miatt, hanem a dalszövegek mondanivalóját is kiegészítették. Például amikor a Mother című szám elért odáig, hogy "should I trust the government?", az jelent meg a Falon vörös betűkkel: "No Fucking Way". Nem ennyire nyilvánvaló, de lényeges üzenetet hordoztak a magukból különböző szimbólumokat (Shell logo, dollárjel, sarló-kalapács, kereszt, Dávid-csillag) ontó bombázó repülőgépek és az iProfit, illetve Hitler portréja mellett az iPaint feliratok. Az óriási bábok is nagyon hatásosak voltak, és remekül megtervezték, hogyan lehet irányítani a nézők figyelmét, mert többnyire csak akkor vettük észre, hogy valahogy odakerültek, mikor már szerepük is volt.