2013. május 24., péntek

Markó Iván (Magyar Fesztivál Balett): Az ember tragédiája

A várva várt bemutatóba aktuálpolitika keveredett, de erről majd később. Először magáról az előadásról szeretnék írni, végül is emiatt mentem a Magyar Színházba. Még el sem kezdődött a program, mikor hallottam arról beszélgetni a körülöttem ülőket, hogy ez milyen izgalmas lesz, mert Markó Iván szerepelni is fog benne. Mivel már elég idős, arra gondoltam, biztos csak valami rövid jelenetre vállalkozott, és nagyon csodálkoztam, mikor kiderült, hogy ő lesz Lucifer. Az ember tragédiájáról az első élményem stílszerűen a Madách Színházhoz fűződik, ahol Mácsai Pál játszotta a gonoszt, olyan ragyogóan, hogy rajta kívül másra nem is emlékszem a darabból. Ehhez képest a mostani elég vérszegényre sikeredett, viszont a többi táncos bőven kárpótolt ezért. Kezdve Ádám és Éva első jelenetével, ahol a két kéz kezdte az ismerkedést, aztán jött az élénk zöldbe öltöztetett kígyó tekergőző mozgásával, majd sorra a történelmi korok. A díszletek nagyon egyszerűek voltak, egy-két pad és asztal, a helyszín a háttérben kivetített kép mutatta meg. A ruhákkal nem törekedtek korhűségre, az ókori színeket például farmer és kapucnis pulcsi összeállítással megoldották, a későbbieknél már előrekerültek komolyabb jelmezek is. Ami nagyon tetszett, az a kereszténység ábrázolása volt - a tánc nyelvén annyira egyszerűen és érthetően mutatta be, milyen az emberi természet. Az athéni "fehér pulóveresek a fekete pulóveresek ellen" mintájára a "kék keresztesek a piros keresztesek ellen" küzdelem bontakozott ki, ezzel is jelezve, hogy az emberiség nem tanul a hibáiból. A szünetben már ujjongtam magamban, milyen kifejező tud lenni a mozgás és néhány kép szavak nélkül is (csak az első mondatok hangzottak el a színműből), de a második felvonás végére kicsit elvesztettem a fonalat. Mintha a sok öltönyös-aktatáskás figurával előrébb került volna a falanszter, pedig csak jóval a párizsi szín után kell következnie. Az űr és az eszkimók pedig végképp összemosódtak. Csak a záró jelenet volt megint letisztult a kisfiúval, aki a jövőt jelképezi és a nyitáskor használt testszínű, de a közepén szivárványszín sávval díszített jelmezekkel. Természetesen elhangzott az elmaradhatatlan „küzdj és bízva bízzál” - ezúttal Lucifer szájából is.

És most térjünk át a politikára. Miután két évvel ezelőtt nagy port vert fel az Alföldi-féle rendezésben a római szín, igazán kíváncsi vagyok, mi lesz a reakció Markó megoldására, mert az orgia ábrázolásával ő sem finomkodott (korhatáros az előadás). Persze nem ezért fulladt végül botrányba a bemutató, hanem néhány fiatal miatt, akik ezt az alkalmat használták ki arra, hogy a kormány kultúrpolitikája ellen tiltakozzanak. Már a szünetben felfigyeltem egy srácra, aki hátizsákkal a hátán ült be a nézőtérre - rögtön sejtettem, hogy más elképzelésekkel jött színházba, mint én, de fogalmam sem volt, mit kereshet ott. A taps közben kiderült. Egy magas, vékony, szőke hajú fiú fölállt a helyén, majd többen követték a példáját, miközben ő hangosbeszélővel a kezében elkezdte sorolni az alternatív művészek sérelmeit. Egyszer csak az emeletről szórólapokat kezdtek dobálni, egyet sikerült elkapnom:


Fogalmam sem volt, kik ők, és eléggé kényelmetlenül éreztem magam, mikor a mellettem ülő nő férje fölpattant, és megszerezte a hangosbeszélőt, mások pedig kituszkolták a rendbontót a teremből. Csak reméltem, hogy nem tör ki verekedés, olyan hevesek voltak az indulatok. Markó Iván úgy döntött, nem hagyja szó nélkül a helyzetet, és a színpadra invitálta a szószólót. Leesett az állam, mikor bemutatkozott, hogy Gulyás Mártonnak hívják. Majdnem fölkiáltottam meglepetésemben, hogy "Marci???" - ugyanis gyerekkoromból ismerem őt, de persze azóta elégé megváltozott. Innentől nem részletezném az eseményeket, legyen elég annyi, hogy a koreográfus meglehetősen lekezelően bánt vele (és nem "beszélgetésbe kezdett vele a támogatásról", ahogy a hvg.hu írja),  vitatkoztak azon, hogy mennyire állhat elöl a színpadon, és föl szabad-e venni kamerával a beszélgetést, aztán a közönség (mármint azok, akik bent maradtak végignézni a cirkuszt) nagy része pfujolt, és kiutálták őt a teremből. Ezek után Markó elmesélte, mennyire tisztelik egymást Orbán Viktorral, majd a színház igazgatója is mikrofont ragadott, hogy leszögezze: ez nem a politika színpada, hanem a művészeké, ma este épp Madáché, a Magyar Fesztivál Baletté és Markó Iváné.

Nem terveztem politizálni ezen a blogon, és remélem, a jövőben sem sűrűn fogok, de néhány gondolatomat megosztom a történtekkel kapcsolatban:
1. Örülök, hogy a tiltakozók megvárták az előadás végét, nagy kár lett volna félbeszakítani. Így viszont nem igaz, hogy tönkretették több száz ember estéjét - aki nem volt kíváncsi rájuk, zavartalanul végignézhette az előadást, aztán nyugodtan hazamehetett.
2. Nem az a fő gond, hogy Markó Iván sok pénzt kapott, hanem hogy összességében kevés jut kultúrára. (Ha már Madáchnál tartunk: sok az eszkimó, és kevés a fóka.) Marci miatt nem bánom, hogy ennek ellenére nem valamelyik focipályán akcióztak - a színházi közönséggel ellentétben a futballdrukkerek valószínűleg nem csak szóban fejezték volna ki az ellenvéleményüket.
3. Markó Ivánban mint emberben csalódtam. Azt mondta, számított botrányra és provokációra - akkor miért nem készült fel arra, hogy azt kulturáltan kezelni tudja? Fölhívni az ellenfelet a színpadra, majd azt mondani neki, hogy kussoljon, az nem civilizált megoldás.
4. Arra alapozni az Orbán Viktorról kialakított véleményt, hogy mit tett a rendszerváltáskor, pont olyan butaság, mint a mai MSZP-t a kommunizmus évei alapján megítélni.

2013. május 23., csütörtök

Bozsik Yvette Társulat: Az Ezeregyéjszaka legszebb meséi

Ismét a Táncszínházban jártam, ezúttal anya-lánya programunk volt. Ketten együtt elképesztően gyerekesen tudunk viselkedni, néztünk már úgy Micimackót, hogy az egész moziban csak velünk nem volt gyerek, mégis mi nevettünk a leghangosabban. Most is egy matinéelőadásra váltottunk jegyet, elsősorban a nehezen összeegyeztetett időpont miatt (egy fedél alatt élünk, ő nyugdíjas, én diák vagyok, szóval tényleg nehéz feladat volt). Természetesen megtelt a nézőtér gyerekekkel, a karonülőtől a kistini korosztályig, többségük egy-egy nagyobb csoport részeként érkezett. Meglepő módon egészen fegyelmezettek voltak, csak akkor kiabáltak bele az előadásba, mikor Aladdin megkérdezte a közönségtől, nem láttuk-e a csodalámpát. A műsor jól kitaláltan a 21. századi ifjúságnak szólt: Google kereséssel kezdődött, és a táncosokon kívül a függönyre vetített képek is segítettek lekötni a figyelmüket. Rengeteg jópofa részletből áll össze az egész, és néhány egyszerű technikának köszönhetően valóban álomszerű hatást kelt. Nem vagyok biztos benne, hogy ezt a kisebbek tudták értékelni, legalábbis a taps mértéke nem tükrözte, de Ali baba tevéje zseniális alakítás volt! Nekem személyesen külön örömöt szerzett, hogy két olyan zene is megszólalt ebben az ötven percben, amihez kellemes emlékeim fűződnek. Az egyik Tarkan régi nagy slágere (a színház honlapján található videón 04:07-től), ez a szalagavatós török táncunk végén a kivonulózene volt, a másik pedig a Gettómilliomos című film főcímdala, amit akkortájt mutattak be az itthoni mozikban, amikor Indiában jártam, és tökéletesen visszaadja az országról szerzett benyomásaimat.
Bozsik Yvette már régóta nagy név a magyar táncművészetben, ennek ellenére korábban nem nagyon ismertem a munkáit, azt hiszem, a múltkori Tavaszi áldozat előtt nem is láttam koreográfiáját, most viszont kíváncsi lettem, vajon az Ezeregyéjszaka történetéből mit hozott ki a felnőtteknek szóló előadásban. A modern balett terén nálam egyébként Markó Iván az etalon, és ma sikerült is megszereznem az utolsó jegyet a holnapi bemutatójára (Az ember tragédiája).