Roger Waters - The Wall

A koncert, amiért Londonba utaztunk. Talán inkább show-nak kéne neveznem, mert az volt. Nagyon látványos, hihetetlen technikai hátérrel. Az O2 nagyjából kétszer olyan magas, mint a Budapest Sportaréna, és húszezer ember fér be a nézőtérre. (Még elképesztőbb, hogy Waters a turnéja keretében 7-szer adta itt elő a művét, mi a 6. alkalommal láttuk, és majdnem teltház volt!) Mire beértünk a helyünkre, már tátva maradt a szánk a csodálkozástól. Aztán megláttuk a Falat. Kezdés előtt csak a szélei álltak, de az nyilvánvaló volt, hogy hatalmas: a csarnok egyik szélétől a másikig húzódott. A szünetig folyamatosan építették, és valószínűleg minden téglához külön vetítő tartozott, mert nagyon pontosan kiszámítottan kapcsolódtak be az összképbe. Fontos szerepük volt, nemcsak a vizuális élmény miatt, hanem a dalszövegek mondanivalóját is kiegészítették. Például amikor a Mother című szám elért odáig, hogy "should I trust the government?", az jelent meg a Falon vörös betűkkel: "No Fucking Way". Nem ennyire nyilvánvaló, de lényeges üzenetet hordoztak a magukból különböző szimbólumokat (Shell logo, dollárjel, sarló-kalapács, kereszt, Dávid-csillag) ontó bombázó repülőgépek és az iProfit, illetve Hitler portréja mellett az iPaint feliratok. Az óriási bábok is nagyon hatásosak voltak, és remekül megtervezték, hogyan lehet irányítani a nézők figyelmét, mert többnyire csak akkor vettük észre, hogy valahogy odakerültek, mikor már szerepük is volt.