Visszatértem a jógához. 13 évesen kezdtem el, de nem jártam sokáig, mert a csoportunkban én voltam az egyetlen 30 év alatti. A gyakorlást és az azt követő teázásokat nagyon szerettem ugyan, de tinédzserként nem ilyen társaságra vágytam, és a mozgásformák közül is inkább a dinamikusabbak vonzottak. Most, hogy már nem lelkesítenek az aerobikórák, és sokkal több időm van, kedvet kaptam csatlakozni anyuhoz.
Néhány hónapja a szerda délelőttöket ászanákkal töltjük. Van itt Érden egy egyesület, ahol anyu már az összes oktatót "letesztelte", most ahhoz járunk, aki szerinte a legjobban el tudja magyarázni, milyen apróságokra kell figyelni. A személyiségtípusomhoz illik ez a fajta tökéletességre törekvés, amihez nem társul túlhajszolás. Éppen büszke vagyok magamra, mert tapasztalom a fejlődést. Korábban problémát jelentett, ha hosszú ideig mozdulatlanul kellett ülni, például a légzőgyakorlatoknál. Folyton megfájdult vagy elzsibbadt a lábam, és ki kellett nyújtanom. Két héttel ezelőtt viszont sikerült annyira ellazítanom magam, hogy könnyedén végigültem minden gyakorlatot, és tudtam a levegő áramlására koncentrálni. Sőt, már a Szóham mantra sem idegesített, valahogy magától értetődően jött. Az egyensúlyérzékemmel eddig sem volt bajom, de ma még én is meglepődtem, milyen testhelyzetben vagyok képes biztosan állni a talajon. Az ászana Garudáról kapta a nevét, sasnak szokták fordítani, de igazából Visnu madaráról van szó. Magyar megfelelője a turul lehetne. :) Nagyjából így fest, bár a képet inkább a hangulata, mint a pontossága miatt választottam:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése