Éppen a Szabó Magda korszakomat élem, a Régimódi történet után most az Ókút van soron. Nagyon élvezetes volt a 100 évvel ezelőtti Debrecen világát és a család kalandos történetét megismerni. Az évekkel ezelőtt látott színdarabból nem sok konkrét emlékem maradt, de abban biztos voltam, hogy érdemes lesz mélyebben beleásnom magam. Az eseményeket többnyire a női szereplők egymás közti viszonyai határozzák meg, a férfiak gyakran csak statiszták. Néha fájdalmasan ostoba hibákat követnek el, de ezzel együtt (vagy éppen ezért? :) ) elég könnyen tudtam azonosulni velük, mindegyikükkel más-más szempontból. Közben sokat járt a fejemben a transzgenerációs transzmisszió kifejezés, amit az önismereti csoportban gyakran emlegetünk, és itt az iskolapéldáit találtam meg.
Miután megismerkedtem a gyökerekkel, most már az írónő saját élményeiről olvasok. Rendszeresen meglepődöm, milyen sok gyermekkori gondolatára emlékszik, és mennyire részletesek ezek az emlékek. Néha elmerengek azon, vajon én is hasonló lehettem-e. Nemrég találkoztam egy olyan véleménnyel, amivel teljes mértékben egyet tudtam érteni, pedig évtizedek választanak el attól a kortól. A kis Magdának minden olyan képzést meg akartak adni a szülei, ami nekik nem jutott, többek között zongorázni taníttatták, amit ő gyűlölt, szinte a rosszullétig lámpalázas lett a fellépéseken, mégis csak nehezen tudta elérni, hogy ne kelljen többé zeneórákra járnia. Felnőtt fejjel azt a következtetést vonta le a történetből, hogy a "zenede" rossz hozzáállása volt a frusztrációja oka, mivel mindenkiből profi művészt akartak faragni, és nem törődtek a (kezdetben még lelkes) amatőrökkel, a leendő műértő közönséggel. Néhány hónapja én is éppen ezt fejtegettem Balázsnak, bár velem elsősorban a szolfézsórák utáltatták meg a zeneiskolát, de a bajok gyökere ugyanez volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése