2011. január 27., csütörtök

Ismét lelkesen

Sok kacskaringó és próbálkozás után végre rátaláltam arra, amivel hosszú távon is szívesen foglalkoznék. És most csalódást fogok okozni azoknak, akik a 100 leggazdagabb magyar című kiadványban keresnék a nevemet: a döntésem nem a pénzről szólt. Tulajdonképpen nincs is jelentősége annak, hogy pontosan mi az a tevékenység, amire rátaláltam, mert semmi forradalmi nincsen benne. A lényeg az, hogy nekem való.
Amikor otthagytam az állásomat, még tényleg nem tudtam, mihez fogok kezdeni. Ködös elképzelések kavarogtak a fejemben. Egy dologban azonban biztos voltam: nem akarok "beleszürkülni" egy olyan munkába, amit nem szeretek. Azt akartam, hogy újra csillogjon a szemem a lelkesedéstől, amire már régóta nem volt példa a hétköznapokban. Elméletileg az lett volna a racionális sorrend, ha először kitalálom a célt, és utána lépek, de ezzel már jó ideje próbálkoztam, és nem ment. Olyan volt, mintha óriási hangzavarból próbáltam volna kivenni egy nagyon halk suttogást.
Igyekeztem titkolni, de volt bennem bőven félelem is a döntésemmel kapcsolatban. Mi lesz, ha elfogy a pénzem, mielőtt rájövök, mihez szeretnék kezdeni? Honnan tudom, hogy ezúttal olyan területet sikerült-e választanom, ahol évek múlva is jól fogom magam érezni? A választ az adta meg, hogy egyszer csak megéreztem egy belső magabiztosságot. Tudtam, hogy megingathatatlan az elhatározásom, és valahányszor egy-egy lépést tettem a cél felé (bármilyen apró volt is), mindig fölragyogott a fény a szememben, és hirtelen melegem is lett, szó szerint fűtött a lelkesedés.
Nem teljesen új a terület, korábban már hobbiszinten foglalkoztam vele, jól is ment, aztán valahogy feledésbe merült, nem értékeltem eléggé, másféle elvárásoknak akartam megfelelni. Most újra belevágok, szeptembertől visszaülök az iskolapadba (egyetemistaként nem gondoltam volna, hogy erre még egyszer önként fogok vállalkozni...). Külön öröm, hogy itt talán még előny is lehet a sokféle tapasztalat, amit az elmúlt években szereztem ahelyett, hogy valaminek a specialistájává váltam volna.
(Jim Brandenburg képeslapja)

2011. január 18., kedd

A hegyen

Siklani jó! Főleg a kedvenc, jól ismert hegyemen. Kreischbergen építettek egy új felvonót, persze új pályák is tartoznak hozzá, és szerintem a 17-es számú a legjobb. Családi pályának hirdetik, bár szerintem ahhoz kissé meredek - anyu biztos pánikba esne, ha ezen kéne lecsúsznia :) - mindenesetre elég jó tempóban lehet haladni rajta, és gyönyörű a kilátás a környező hegyekre. Tulajdonképpen a táj az, amiért jobban szeretem a síelést sok más sportnál. Ma egész nap egy szivárványt lestünk, de az is látványos volt, mikor a tegnapelőtti köd kezdett felszakadozni, és itt-ott kibukkantak belőle a hegycsúcsok.