2014. november 19., szerda

Tépem a hajam

Szeretek hatékony lenni. Nagyon büszke voltam magamra, hogy pár nap alatt találtam szállást magamnak, és tegnap a sikeres vizsga után aláírhattam a munkaszerződésemet. Bankszámlaügyben viszont még mindig keresem a kiskapukat, mert az, hogy EU-állampolgár vagyok, és az Egyesült Királyságban bérelek lakást és kapok majd fizetést, változatlanul nem elég. Ma már teljesen reményvesztettnek éreztem magam (tévénézés közben majszoltam a csokis kekszet, hogy vigasztalódjak, ez már a vég kezdete...), mert a leendő főnököm nem tudta megígérni, hogy kapok a cégtől fejléces papíron megerősítő levelet, hogy tényleg ez a lakcímem - és ha tudnak is adni, az is napokba telik. Az alternatívák pedig még ennél is röhejesebbek: segélyért folyamodom, és akkor lesz hivatalos levelezésem egy hatósággal (ehhez azt hiszem, 3 hónapot el kell töltenem az országban), vagy becserélem a magyar jogsimat britre (185 nap ittlét után, potom 60 fontért). Egyik sem tűnt járható útnak. Érdemes volt viszont este panaszkodni a lakótársaknak meg Alexnek (ő képviseli azt a céget, amelyik bérbe adja nekem a szobát), mert holnap kapok egy fejléces papíron igazolást arról, hogy itt lakom, és ha ez valamiért mégsem lenne elég jó, akkor pénteken az egyik lakótárs eljön velem abba a bankba, ahol neki van számlája, és tanúsítja, hogy igen, egy fedél alatt lakunk (referencia!!! :) ). Előbb-utóbb meg fog oldódni ez a probléma is, csak most még frusztrál, mert gyűlölöm a tehetetlenség érzését, és a héten bőven kijutott belőle, pedig még csak szerda van.

2014. november 15., szombat

A 22-es csapdája

Hétfőig el kell döntenem, hová megyek dolgozni, mert két helyen is várnak a kezdő tréningre. Komoly dilemma, mert csak pár dologban különbözik a két cég, és nem vagyok benne biztos, melyik tényező mennyire fontos nekem, sőt azt sem látom tisztán, mennyire hosszú távra tervezek... Ami viszont közös pont, hogy szükségem lesz egy brit bankszámlára, ahová a fizetésemet utalják majd. Tegnap délután bementem a legközelebbi Lloyd's-ba, ami a helyi könyvtár mellett van, tehát öt perc gyalog a lakástól. Ideális választásnak tűnt, mivel úgy hallottam, elég egyszerű náluk a számlanyitás. Na, a gyakorlat rácáfolt erre az értesülésre. Mivel ez egy kicsi fiók, már azon elbuktam, hogy nem kértem előre időpontot. Sebaj, a városközpontban szombaton is nyitva vannak a bankok, ma újabb próbát tettem. Közben kaptam egy fülest, hogy a Barclays jobb választás lenne, mert stabilabb az anyagi helyzete, és ott is könnyen lehet számlát nyitni. Aha, persze... Itt is kellett volna előre időpontot kérni (pff!), de azért ránéztek a papírjaimra. Az útlevél rendben is volt, viszont a lakcímem igazolásához nem érték be a bérleti szerződéssel, mert nem önkormányzati lakásba költöztem. Khm... Nekem címzett közüzemi számlát persze nem tudok mutatni, mivel azokat nem én fizetem, benne vannak a szoba árában. Adószámom még nincs, sőt az igénylést visszaigazoló levelet sem kaptam meg a hatóságtól. (Akiknek egyébként telefonon diktáltam be a címemet, szóval az aztán végképp nagyon hivatalos...) Egyébként meg mindegy is, mert időpont ebben a bankban csak decemberre lenne, ami nem nyerő. Túl a csalódottságon még meg is voltam sértve, mert érezhetően egyre kevésbé voltak készségesek, miután kiderült, hogy bár kulturált a megjelenésem, mégsem én leszek a következő prémium ügyfél. (Ezeknek nem magyarázta el senki a potenciál fogalmát??) Elköszöntem, és átmentem a Lloyd's fiókjába. Ott egy fokkal jobb volt a helyzet, de így sem zárult sikerrel a látogatás. Arra jutottunk, hogy a munkáltatómtól kell kérnem egy igazolást, amiben szerepel a teljes nevem, a lakcímem, és hogy náluk fogok dolgozni. Merthogy a banknak tudnia kell, honnan jön majd pénz a számlára. (Az nem elég jó válasz, hogy a saját, magyarországi számlámról...) Sokadszorra éreztem úgy, hogy ki kell cseleznem a rendszert, mielőtt a részese lehetnék. Az ingatlanosok ugyebár azt akarták, hogy legyen munkám, de elég nehéz úgy munkát találni, hogy nincs hol laknom. Ezt sikerült előre fizetéssel áthidalni, de csak úgy, hogy közvetlenül a tulajjal szerződtem, és felváltva vetettem be a legártatlanabb nézésemet és a nagyon határozott, magabiztos fellépést. Mert tényleg nem akartam senkit átverni, és tényleg hittem benne, hogy hamarosan dolgozni fogok, de ha nem, akkor is tudom egy darabig fizetni a lakbért. Csak bízzon már meg bennem valaki! A könyvtárban legalább könnyű dolgom volt, ott azon is pillanatok alatt túltette magát a kedves néni, hogy előbb ki kell nyomtatnom a könyvtári gépen a bérleti szerződésemet, mert csak elektronikus formában létezik, és csak utána tudom bemutatni a beiratkozáshoz. Persze ott elég kicsi a tét. :) Biztos van valami magyarázat a banki bürokráciára, pénzmosás-ellenes törvény, vagy ilyesmi, de elég bosszantó, hogy a munkaszerződéshez kellene számlaszám, amit munkaszerződés nélkül nem igazán lehet megszerezni... 

2014. november 12., szerda

"Otthon ott van, ahol a wifi automatikusan kapcsolódik"

Mától ez nekem Smethwick. Némi bonyodalom és izgalom után délután végre átvettem a szobám kulcsait, és még a húszkilós csomagomat is sikerült egyedül felküzdenem a lépcsőn. Alex közben kétszer is rákérdezett, hogy segítsen-e, de úgy döntöttem, kemény csaj vagyok, elbírom egyedül. Akkor is, ha egy szintén nem könnyű hátizsák van rajtam, meg egy női táska, plusz egy szendvics a kezemben. (Innen szép nyerni...) Miután aláírtam a szerződést, és befaltam a szendvicset, már indultam is a könyvtárba, hogy nyomtassak estére. Önéletrajzot kellett vinnem az állásinterjúra! Ahol persze nem volt rá olyan nagy szükség, de még mindig jobb, mintha hiányolták volna. Vasárnap megpályáztam egy értékesítői állást (több más jellegű mellett, mert az érdeklődési köröm sokrétű), hétfőn behívtak mára az első körre, és nem tudom, hogy csináltam, de a dugóban araszoláson kívül semmin nem aggódtam. Egészen felszabadultan beszélgettem Joshsal, a menedzserrel, több közös pontot is találtunk. Az eredményben persze csak akkor lehetek biztos, ha már kaptam visszajelzést, de ha nem jutok tovább, az élmény akkor is megérte. Kicsit olyan, mintha ebben az országban egészen más szerepet játszanék, mint otthon. Vagy inkább mintha itt nem kellene szerepet játszanom... Akárhogy is, nagyon élvezem! A félelemmel vegyes tiszteletet is, amit már a második brit szemében láttam, mikor elmeséltem neki, milyen lazán jöttem ide. "Elég spontán döntés volt" - Simon álla a padlón, szerinte másik városba költözni sem könnyű, és ő biztos nem tenne ilyet, mint én. "Csak egy ismerősöm van a környéken, a város túlsó végén lakik" [kb. mint Káposztásmegyer-Érd] - Chris szeme kerekedik. Kicsit őrült vagyok, de jó nekem. :)

2014. november 10., hétfő

Brum

Nagy fába vágtam a fejszémet, miután október végén már a negyedik verziónál tartottam, hogy mit is tervezek csinálni novemberben. Igazán az sem tetszett, nem voltam túl lelkes attól, hogy akár szabadúszó megbízást, akár állást keressek. Voltam ugyan Budaörsön egy interjún, és elvállaltam volna a munkát, ha megkapom, de valószínűleg nem tett volna boldoggá. Valami más hiányzott... Ebben a lelkiállapotban kaptam egy meghívást Angliába. Szuper, nyerek egy kis időt, hogy átgondoljam, hogyan tovább - gondoltam. Esetleg ott is lehetne dolgozni. Hiszen erre vágytam nyolcéves korom óta! Aztán jött egy hirtelen ötlet, hogy ki kellene deríteni, mikor van a környéken állásbörze. November 7-8, Birmingham! Innentől elindult a lavina. Vettem egy repjegyet november 6-ra, csak oda. Másnap jelent meg ez a cikk - esküszöm, nem én írtam!

Alig pár nap telt el a csütörtöki érkezésem óta, de olyan, mintha már nagyon hosszú ideje itt lennék, mert rengeteg dolgom volt. Pénteken elmentem a diplomásoknak szervezett állásbörzére, találtam pár érdekes céget, és legfőképpen kezdem elhinni magamról, hogy értékes munkaerő lehetek itt is. :) Szombaton szobákat és lakásokat néztem, némelyik borzasztóan igénytelen volt, de az egyik megtetszett. Ha előre kifizetek két hónapot, eltekintenek a referenciától és a kezestől. Persze a nemzetközi átutalás még így is bonyolulttá teszi a folyamatot. Hogy miért nem jó nekik első körben a készpénz...? Na mindegy, előbb-utóbb ez is megoldódik. A telefonegyenlegemet is sikerült feltölteni, csak néhány órámba, pár hívásba, egy kellemes sétába és némi hajtépésbe telt. Online nem működik, mert csak magyar bankkártyám van. Eléggé nehéz így mindenféle ügyintézés, hogy hivatalosan még nem létezem az országban. Meg olyan meglepő hétköznapi akadályokkal szembesülök, amikre sosem számítana az ember, például, hogy megveszem a vonatjegyet, és törlik azt a járatot, amit kinéztem, másikra meg nem jó a jegy, hiába megy ugyanoda, ugyanazon az útvonalon, mert az másik cég. Vagy hogy egyszerre nem tudom bedugni a konnektorba a számítógépem töltőjét és a hajszárítót, mert csak egy átalakítóm van. (Hoztam elosztót, de abba csak egy nagy és két kicsi dugó fér, nekem meg éppen két nagy helyre lett volna szükségem.) Ezek apróságok, persze, de ilyenek miatt tart minden többször annyi ideig, mint otthon. Abban viszont reménykedem, hogy munkát hamar találok, a hétre már van két interjúidőpontom, pedig csak tegnap küldtem el az önéletrajzomat. Igaz, sokkal több helyre, mint Magyarországon tenném. Ott, mivel nem sürgetne az idő, válogatósabb lennék. Itt viszont az első cél az, hogy legyen valamiből jövedelmem, aztán majd meglátom, hogyan tovább. Izgalmas, új élet lesz ez!

2014. augusztus 18., hétfő

Balatoni nyár

Hosszú hallgatás után töröm meg a csendet. Már egy ideje készülődtem rá, végül Agnus legfrissebb bejegyzése adta meg az utolsó lökést. Szeretem az írásait, mert egy-egy rövidke szösszenet egész gondolatfolyamot indít el bennem. Most például arról, hogy a szél felfújta a szoknyáját, rögtön eszembe jutott, hogy én is jártam így nyáron a lellei kikötőben, szerencsére épp nem voltak sokan, és senki nem tett megjegyzést. Egyedül töltöttem a nyaralónkban egy hetet, maga volt a boldogság, senkihez nem kellett alkalmazkodnom, szabad voltam, mint a madár. Felmerült bennem az ötlet, hogy odaköltözhetnék.... Egyik délután hattyúkat etetni mentem ki a kikötőbe, lelkesen dobáltam a száraz kenyeret a vízbe, élveztem, hogy gyűlnek körém a madarak, csak azt nem értettem, miért közelít egyre dühösebben az egyik hattyú. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy a szélben a bő, fehér szoknyám hatalmas lett, és ezt valószínűleg fenyegetésnek tekinti. "Nem szeretem őket. Buta, agresszív madarak. Most ne őket nézd" - mondta róluk a pasi, aki azt szerette volna, ha csak rá figyelek. "Mit jelent, ha hattyúkat látunk éjjel? Hogy megcsókolhatlak?" - kérdezte lelkesen a másik pasi, aki kalandot keresett, de kicsit félénk volt. Élveztem a játékot. Néha szeretek csak úgy sodródni, olyan, mint lebegni a vízen, megszűnik közben a külvilág. Ez a nyár most arról szólt, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Többször hívtam vendégeket, mentünk az aktuális hétvégi programokra, de amikor épp nem volt velem senki, akkor is elindultam bulizni. A nyár egyik nagy felfedezése az Y, aminek a létezéséről persze eddig is tudtam, de azt nem, hogy esténként felgyújtják a bárpultot, és közben szól a Scootertől a Fire (gimis osztálykirándulásos emlékem kapcsolódik hozzá, bármikor képes vagyok tombolni erre a zenére!); a másik pedig a Babel Sound nevű világzenei fesztivál, ami remek program, csapnivaló publicitással. A szokásos BaLatino hétvége pedig sokkal szórakoztatóbb, ha szintén táncos lábú barátnőkkel vágunk neki az éjszakának. Még az sem tántorított el minket, hogy júliusban kabátban kellett elindulnunk otthonról. Augusztus elejére ráuntam a retro bulikra (A "Pocsolyába léptem" típusú dalokból nekem egy is sok, harmadszorra ugyanaz meg már tényleg fáj...), de szerencsére éppen akkor kezdett esténként a kikötőben játszani egy utcazenész. A srác gitározott és énekelt, a tömeg pedig egyre csak gyűlt körülötte. Mint kiderült, az együttes másik fele nélkül jóval szűkebb a repertoárja, viszont ügyesen válogatta össze a számokat, szerintem senkit nem zavart az ismétlés. A Bájoló lett a nagy kedvencem, azóta YouTube-on számtalanszor meghallgattam az eredetit, bár a lellei előadás jobban tetszett.

2014. január 14., kedd

Művészetterápia

Az idei szakdogámat egy művészetterápiás konferenciáról írom, ahol tolmácsként önkénteskedtem, most mégsem erről lesz szó (bár nagyon érdekes volt :) ), hanem egy olyan képről, ami szimbolikus jelentőségű lett az életemben. 

A történet akkor kezdődött, amikor pár évvel ezelőtt rávettem Balázst, hogy menjünk el egy profi fotózásra. Nem volt túl lelkes, de én annál inkább, mert láttam, milyen remek képek születtek egy kolléganőmről és a lányáról. Nem tartom magam fotogénnek, és gyakran van az az érzésem, hogy "én nem is ilyen vagyok, mint ahogy itt látszik". Általában igyekszem is elkerülni, hogy lefényképezzenek, de reménykedtem, hogy hozzáértő kézben azt a Rékát örökíti meg a gép, akit a tükörben szoktam látni. Legnagyobb örömömre így is lett, és még az is láthatóvá vált, mennyire szeretjük egymást a férjemmel. (Gondoltam én - mellesleg a fotós is...) Ki is akasztottuk a nappali falára a vászonra nyomtatott képeket, szerettem fölnézni rájuk az íróasztalomtól: balra az én portrém, jobbra Balázsé, középen a közös. Aztán jött a szakítás és a válás, rengeteg fájdalommal. Balázs portréja nem élte túl (nagy konyhakéssel aprítottam föl elkeseredésemben), a közöset pedig egy fekete zsákban egy szekrénybe tettem. Azóta is ott rejtőzködött, és amikor néhány napja rendrakás közben rábukkantam, úgy döntöttem, valamit kezdenem kell vele. Kidobni vagy felhasználni, mindegy, de ebben az állapotában csak zavaró, nem maradhat. Mivel úgy gondoltam, az együtt töltött 14 évet sem tudom (nem is akarom) szemétbe dobni, az átalakítás mellett döntöttem.

Még karácsony előtt rákaptam a festésre, megihletett egy vers meg az ünnepi hangulat, arany-ezüst bronz színeket is beszereztem, és időnként belemerülök az alkotásba. Most annyi volt a feladat, hogy megtartsam azt, ami jó és még mindig értékes számomra a képben, és eltüntessem, ami idejétmúlt (konkrétan a volt férjem arcát). Nem akartam semmi fölismerhetőt helyette, inkább csak az érzést kifejezni, hogy a világ színes, csillogó, és én továbbra is képes vagyok önfeledten örülni neki. 


Köszönet az inspirációért :)