Milarepa

Csajos este keretében néhány kolléganőmmel moziban voltam tegnap. A leírások alapján egy tibeti buddhista szent életéről készült filmet választottunk ki. Az est.hu arra figyelmeztetett ugyan, hogy ez nem a teljes történet, lesz második rész is, de a kritikán aluli szinkronról egy árva szót sem írt! Pedig szempont lett volna a döntésemnél, ugyanis borzasztóan zavart. Annak ellenére, hogy minden szereplőnek más volt a magyar hangja, engem mégis a 20 évvel ezelőtti hangalámondásos videokazettákra emlékeztetett. Egy-két jelenetet kivéve, amikor átesett a ló másik oldalára, és ordított róla, hogy 21. századi, városban élő, európai ember beszél, nem pedig egy 1000 évvel ezelőtt élt, falusi ázsiai. Néhány sorral mögöttünk sokat nevetgéltek, hallani véltem a hangjukban a hitetlenkedést, hogy "Tényleg ezt mondta? És tényleg így?"... Eljutottunk nagyjából a film feléig, mire tudtam a mondanivalóra koncentrálni. Ami egyébként nem bonyolult: a főszereplő anyja bosszút akar állni azokon, akik elvették a vagyonát, de ő tehetetlen, ezért a fiára bízza a piszkos munkát. A szófogadó fiú elmegy varázslást tanulni, visszatérve elpusztítja a fél falut, aztán menekül, és közben rájön, hogy erőszakkal nem ér el semmit, ezért elindul megtisztulni, megvilágosodást keresni. Itt ér véget az első rész, és nem vagyok róla meggyőződve, hogy szánnék időt a másodikra. A téma érdekes, éppen ezért esett rá a választásunk, de sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle, mint néhány lebegő követ és villámlást.