Képzelt szerelmek

Elmondhatom magamról, hogy láttam montreali filmet. Érdekes volt, de nem lesz nagy kedvencem.

Roberto végzettsége szerint bölcsész, és egyik nap megkérdezte, van-e kedvem megnézni egy filmet. Persze, mondtam, mutasson valami helyit, korábban úgyis mesélt arról, milyen jók a québeciek. Lehet-e művészfilm, kérdezte, mert nem szeretett volna untatni. Mondtam, hogy nyugodtan, ha nagyon unalmas, legfeljebb keresünk valami mást. Sikerült kiválasztania egyet, amihez rögtön feliratot is kellett letölteni, mert az első jelenetből (emberek beszélnek a párkapcsolataikról a kamerába, kontextus nulla) szinte egy mukkot sem értettem. Elég durva a québeci akcentus... Az egész mű egyébként olyan mértékben helyi volt, hogy többször is jártunk arrafelé, ahol forgatták. Az egyik jelenet például ebben a kávézóban játszódik (valahol a Mile Enden, ami Roberto kedvenc városrésze):

A rendező és egyben egyik főszereplő is homoszexuális, így egészen kézenfekvő volt, hogy a szerelmi háromszöget még egy csavarral bonyolítsa. (Montrealban nem szokatlan a melegek témája, saját utcájuk is van a városban, ahonnan nyáron kitiltják az autókat. Az önkormányzat rájött, hogy komoly vásárlóerőt jelentenek.) Ha jól tudom, díjakat is kapott, mindenesetre Xavier Dolan még csak 24 éves, de máris a legsikeresebbek közé tartozik a kanadai mozikban. Maga a film nem nyerte el a tetszésemet, eléggé értetlenül álltam a sztori előtt, és a biztonság kedvéért ma itthon újra megnéztem, hátha lemaradtam valamiről, és másodjára összeáll a kép, de még mindig nem tudom hová tenni Nicolas karakterét. Roberto szerint tipikusan québeci, mennyire nem beszélnek az érzéseikről. (Nekem nem tűnt fel, egy kapcsolat elején normálisnak tartom az óvatosságot. Persze lehet, hogy kolumbiai mércével mérve ez nagyon visszafogott...) Ami viszont remek benne, az a zene, és a képsorok is nagyon szépek.