Újra itthon

Nagyon nehezemre esett hazajönni Kanadából, a montreali reptéren volt egy pillanat, amikor majdnem visszafordultam, a zürichi átszállásnál pedig végképp el voltam keseredve. Szilda meg is lepődött, mikor kiderült, hogy újra Magyarországon vagyok, mert meg volt róla győződve, hogy túl jól érzem majd magamat Észak-Amerikában ahhoz, hogy értelme legyen hazatérnem. Akkor jöttem rá, hogy rosszul tettem föl a kérdést. Nem arra kellett volna nyomós érvet találnom, hogy ott maradjak, hanem azt kellett volna átgondolni, mi köt a szülőföldemhez (nem sok dolog...). Most már mindegy, itthon vagyok, persze ha nagyon akarok, újra odarepülhetek, bár a bevándorlási tiszt kérdéseire már első alkalommal sem sikerült túl meggyőzően válaszolnom. Fiatal, egyedül utazó kelet-európai nőként kicsit izgulni kezdtem, hogy be sem engednek majd az országba - még jó, hogy tudtam a(z első) szállásadóm címét, és retúrjegyem volt!

Tele vagyok élményekkel, és még a naplómba sem tudtam mindent leírni, annyira sűrűn zajlottak az események. Közel négyszáz fotót töltöttem föl, nem tudom, lesz-e bárkinek is türelme végignézni őket, de már nem volt szívem többet kihagyni. Quebec City-ben nagyon belelendültem a fényképezésbe, mert az óvárosa valóságos ékszerdoboz, imádtam a rengeteg színt és virágot. Persze mindig az apró dolgok teszik igazán felejthetetlenné az utazást. A harangjáték az Oratoire St Joseph-nél, amit éppen akkor szólaltattak meg, amikor indulni készültünk Peterrel, és persze maradtunk még, hogy hallgathassuk; a Cirque du Soleil magyarul (= mindenki más számára érthetetlenül) beszélő Kapitánya; az Antonio (a perui származású quebec city-i szállásadóm) és Theresa (a német kanapészörfös, akivel osztoztam a szobán) közti angol-francia tolmácsolásom és a közös éneklés gitárkísérettel; a bezárt temető a Mont Royalon, amin átvágtunk Robertóval (a kolumbiai-német srác, az utolsó vendéglátóm), hogy rövidebb legyen a hazaút; az ösvényen átszaladó mosómedvék; a '70-es évekbeli merengue lemez; a varjúkárogásra hasonlító hangon kiabáló, fekete színű mókus; az utazás a bicikli csomagtartóján (ami tilos); a borozás a parkban Petite Italie-ban (ez is tilos); a migrációs antikapitalista workshop; a kenuzás a Lac Leonon; a nutellás-banános palacsinta reggelire, amit a stégen ülve fogyasztottunk el, ragyogó napsütésben; a csend és nyugalom a tóparti erdőben; a víz felszínén tükröződő felhők; a szangvinikus biológus Isabelle, aki a Biosphere körüli túránkat vezette, határtalan lelkesedéssel...

Tudom, hogy mindez azért vonzó, mert gyökeresen különbözik a hétköznapjaimtól, de imádtam, hogy az egész város olyan, mint egy nagy fesztivál (úgy is, hogy a legnagyobb rendezvényről lemaradtam, mert egy héttel az érkezésem előtt zajlott); hogy több nyelven beszélnek az emberek; és hogy annyira különböző kultúrákból érkeznek. Roberto családja egyszerűen lenyűgöző volt: ő inkább a kolumbiai apjukra hasonlított (az öccse viszont az anyjukra), és nem tudta megmondani, melyik az anyanyelve, mert a német anyjukkal angolul beszéltek, a spanyolajkú apjukkal és a testvérek egymást közt franciául, Roberto az utóbbi nyelven tanult, de teljesen lazán váltogat a négy között. Nekem is egy ilyen helyen kéne élnem! Már arra az első héten megfogalmazott (de akkor költőinek szánt) kérdésemre is választ kaptam, hogy ugyan kinek lenne szüksége Kanadában magyar tolmácsra: a roma bevándorlóknak! Egyelőre nem ástam bele magam a témába, de érdekes feladatnak tűnik, és éppen erre képesít a diplomám.