Új kezdet

Előzetesen nem írtam semmi konkrétumot a terveimről, csak célzást tettem rá, mert nem akartam elkiabálni, és egy picit bizonytalan is voltam, hogy tényleg jó lesz-e ez nekem. A vizsgaidőszak viszont kiváló alkalom az írásra (bármit megteszek, csak még egy kis ideig ne kelljen tanulni :) ), és most már biztos vagyok benne, hogy megtaláltam a helyem. 

Az ELTE-BTK fordító és tolmács mesterszakjára járok. Eredetileg azzal az elképzeléssel jöttem ide, hogy fordító leszek, mert az térben és időben is rugalmasabb munka, aztán amikor meglepően jól ment a tolmácsolás (persze nem lett belőlem egy csapásra profi, csak a saját elvárásaimon felül teljesítettem), kezdtem hajlani rá, hogy mégis inkább ezt a szakirányt válasszam. (Tizenévesen egyszer már álmodoztam arról, hogy tolmács leszek, nem is emlékszem már, mikor és főleg miért döntöttem úgy, hogy inkább közgazdász szakot fogok végezni...) Tehát lehet, hogy pár éve múlva én is így ülök majd a kabinban:

Egészen más egyébként a bölcsészkarra (vagy legalábbis a mi tanszékünkre) járni, mint a Műegyetemre. Gimi óta nem írtam ennyi házit, és a tanárok nagyjából a második héten már tudták a nevünket. "Újra kell tanulnom" szavakat, például Neptun helyett itt ETR van, HK helyett HÖK, KTH helyett TO, és szemináriumnak hívják a gyakorlati órákat, sőt jelentősége is van annak, hogy ezek nem előadások. Néha éreztem hátrányát annak, hogy eredetileg nem vagyok bölcsész, egy-két nyelvészeti fogalomnál csak pislogtam és gyorsan jegyzeteltem, hogy később utána tudjak nézni. Gyakran viszont éppen azt tapasztalom, hogy a gazdasági ismereteim előnyt jelentenek, például az angol szövegeknél nem akadok fenn olyan rövidítéseken, mint az IPO. 

Korfu

Korfu varázslatos hely. Rengeteg az olajfa, a vörösbegy és a macska, a tenger színe pedig a smaragdzöldtől a türkizen át a sötétkékig változik.

Mindez október végén is gyönyörű volt, hiszen a látnivalóknak nem számít, hogy 40 vagy "csak" 20 fokos a levegő körülöttük. Igaz, a tengerben nem fürödtünk (én nem is készültem fürdőruhával), csak térdig mentem a vízbe, amit meglepő módon nem éreztem hidegnek, csak kellemesen hűvösnek. Jártunk viszont többek között a Pantokratornál ("Mindenható"), ami a sziget legmagasabb hegycsúcsa,

a Canal d'Amournál, ami egy gyönyörű sziklaképződmény (nem csoda, hogy romantikus babonák fűződnek hozzá),

és az Achilleionban, ahol Sissi igyekezett felejteni a Rudolf halála miatt érzett bánatát.  

A helyiek mentalitása kapcsán Balázsnak az volt az észrevétele, hogy már érti, miért megy csődbe az ország. Több, egyébként nagyon szép helyen találkoztunk szemétkupacokkal (olyan helyekre hordták oda a hulladékot, ahová inkább kilátót kellene építeni a kirándulóknak), és gyakran hiányoltam a görög vendégszeretet megnyilvánulásait, például a pincérek és bolti eladók részéről. Sokan úgy döntöttek, ez a hónap már nem tartozik a szezonhoz, tehát nekik sem kell dolgozniuk egészen jövő tavaszig. A sziget déli részén szinte minden zárva tartott, alig találtunk egy kávézót, ahová beülhettünk inni valamit. A szállásunk a középső régióban volt, itt sem tapasztaltunk nyüzsgést, nem is sikerült motort bérelnünk, mert azok a kölcsönzők már bezártak, találtunk viszont a közelben néhány bérelhető autót. Balázs szeme fölcsillant, mikor meglátta a sárga Peugeot 306 CC-t, rögtön le is alkudta az árát elfogadhatóra, így néhány napig kabrióval jártuk a környéket.

Kedvenc helyünk egy Dionüszosz nevű étterem lett, aminek a kertjéből egy gyönyörű, kiépítetlen strandhoz vezető ösvény indul,

és a tulajdonos nagyon derűs, barátságos ember. Panziót is üzemeltet a szomszédos épületben - ha legközelebb Korfura megyünk nyaralni, biztosan ott szállunk meg!

Az egy hét alatt kb. 450 fotónk készült, ezeknek nagyjából a felét fel is töltöttem a Picasára. Jó nézegetést!

Istenek kertje

Két és fél évvel ezelőtt A görög projekt címet adtam a blognak, de hamar át kellett keresztelnem, mivel kiderült, hogy mégsem megyek Athénba dolgozni. Ma elérkezett az a nap, amikor mégis görög földre léptem. A fővárosból ugyan csak a repteret láttam (ott szálltunk át egy belföldi járatra), de egy egész hetem lesz fölfedezni Korfu szigetét. A tavaly augusztusi nyaralásunkhoz hasonlóan most is Gerald Durrell nyomában járunk. Már a repülő ablakából látszott, hogy a tenger milyen gyönyörű türkiz színben pompázik. Remélem, az időjárás kegyesebb lesz, mint ma este, ugyanis szakadó esőben taxiztunk a szállásunkig. Még hatalmas villámokat is láttunk, aminek egyébként megvan a maga varázsa, de inkább kandalló mellett ülve tudom elképzelni magam, amint a viharban gyönyörködöm.

Miskolctapolca, Lillafüred

Hétfőn a Miskolci Egyetemen akadt dolgom, és mivel úgyis a városban kellett töltenem a vasárnap éjszakát, úgy döntöttem, érdemes eljönni ide egy egész hétvégére. Az Egyetemvároshoz legközelebb a miskolctapolcai panziók vannak, ezek közül választottunk ki egyet. Szombaton meg is jártuk a Barlangfürdőt. Az időjárás nem volt éppen kegyes hozzánk, ezért a külső medencékben nem sok időt töltöttünk, és a bentiek közül is a legmelegebb vizű lett a kedvencem. Ritkán járok gyógyfürdőben, de most nagyon élveztem a kialakított örvényt és a hátat-nyakat masszírozó vízsugarakat.

Vacsorázni bementünk Miskolc belvárosába, ami kellemes meglepetést szerzett: a Szinva terasz nagyon hangulatos hely, bár néhány épület falán még látszik a tavalyi csapadékos nyár miatt kiáradt patak nyoma. A Kortyolda nevű éttermet választottuk (ez volt az első, ami színvonalasabbnak tűnt, mint a sarki kocsmák), elképesztően gyors volt a kiszolgálás, és nagyon finom pisztrángot ettem. Amikor kijöttünk, a túlparton több kis összeverődött társaságot láttunk, az egyik csapatból valaki gitározott, a többiek énekeltek. Kicsit irigyeltem őket...

Vasárnapra lillafüredi kirándulást terveztünk programnak. Külön-külön már mindketten jártunk itt, de nagyon régen, én alig emlékeztem valamire. A kisvasút miskolci (diósgyőri) végállomásánál hársfasor szegélyezi az utat. A virágok illata bódító, és a körülöttük repdeső poszméhek szabályosan megrészegedtek a nektártól, rengeteg leszállt a járdára pihenni, és sokuk balesetet is szenvedett ott, mert nagyon nehezen voltak mozgásra bírhatók. Balázs az ujja hegyével megpiszkálta az egyiket, hogy lássuk, él-e még, és a rovar először megpróbált fölkapaszkodni a körmén, aztán kelletlenül fölszállt, visszarepült a fára.

A vonaton mi voltunk az egyetlen pár, akikkel nem jött sem gyerek, sem kutya. Ebből következett, hogy míg mi csöndben ültünk, hatalmas nyüzsgés vett minket körül. Mikor beértünk az alagútba, az apróságok óriási visítozást rendeztek, csak úgy visszhangzott tőlük a környék. Egyikünk sem bánta, hogy hamarosan megváltunk a társaságuktól, és elindultunk a tó irányába. Csónakot nem béreltünk, inkább elsétáltunk a vízesésekig, közben főleg virágokat és rovarokat fotóztam. Megint pisztrángot ebédeltem, mert ez a kedvenc halam, és mert helyi specialitás. Újabb vonatozás helyett visszagyalogoltunk Miskolcra, pulóver híján kihagytuk a barlangokat, a nap végére így is éppen eléggé elfáradtam. Lépten-nyomon találkoztunk egyébként táblákkal, amik különböző EU-s támogatásokat hirdettek, sok-sok milliót belefektettek ebbe a környékbe a turisták kedvéért. A kisvasút "ökoturisztikai fejlesztése", a szálláshelyek bővítése, a barlangok kiépítése, a tanösvények kialakítása mind-mind nyeli a pénzt. Nem tudom, mindezt mennyire gondolták át, de a kiállítás forgókapus bejárata helyett talán kicsit javítgathatták volna a vasúti kocsikat, mert amiben mi utaztunk, már elvesztette a régi pompáját...

Arany János és Karl Jenkins: A walesi bárdok

Világpremier volt tegnap este a Müpában. Kedvenc költőmtől az egyik kedvenc versem megzenésítve - ezt nem hagyhattam ki, annak ellenére sem, hogy ma délelőtt felvételiztem. Ugyan minket nem az exkluzivitás vonzott, de így is megkaptuk a sznobok szokásos büntetését: elég sok beszédet végig kellett hallgatnunk a műsor előtt. Az egyik védnök az MTA elnöke volt, a másik a walesi herceg. Utóbbi elküldött jókívánságait három nyelven is fölolvasták. Ugyan egy kukkot nem értettem belőle, mégis az volt az érzésem, hogy a walesi nyelv szerkezetében hasonlít az angolra. Az egyik páholyban ott ült a köztársasági elnök és a nemzeti erőforrás miniszter, de szerencsére ők nem osztották meg velünk a gondolataikat. A kezdés iskolai ünnepély jellegétől („énekeljük el a magyar és a walesi himnuszt”) felállt a hátamon a szőr, és azt sem igazán értettem, milyen okból került a bemutató elé a Psalmus Hungaricus. Kodály szerzeményét én el is intéztem magamban azzal, hogy "szép, szép, de nem ezért vagyok itt". Balázs viszont a hazaúton áradozott róla, hogy ez a zene fantasztikus, mert mesél az embernek.

A szünet után a ballada angol nyelvű előadását már feszült figyelemmel hallgattam. "King Edwards scales the hills of Wales / Upon his stallion…" Elismerem, nagyon elfogult vagyok, szinte megrészegít a hamisítatlan brit kiejtés. Az opera korrepetitora kitett magáért, látszott rajta az őszinte lelkesedés, és csak egy-két helyen hangsúlyozott kicsit másképp, mint ahogy én tettem volna. Magát a műfordítást is nagyra értékeltem. Állítólag többen nekifutottak már, de ez a verzió a "legihletettebb". Egy ’56-ban Angliába költözött magyar készítette, ő is eljött a premierre. Egy szerény, ősz hajú bácsi benyomását keltette, emberileg is kifejezetten szimpatikus volt.

Az eredeti szöveget Mécs Károly előadásában hallhattuk, nagyon érzékletesen kezdte a szavalást, meggyőzően alakította a királyt és a talpnyalóját is. Aztán egyre jobban beleélte magát, és a végét szerintem erősen túljátszotta. (Ezen a ponton megint eltér a véleményünk Balázzsal, szerinte az est fénypontja ez volt.)

Végül elérkeztünk a várva-várt kantátához, amit személyesen Karl Jenkins (a walesi zeneszerző) vezényelt. A mű remekül visszaadta a vers hangulatát, és a szereplők énekhangja is telitalálat volt. Ezzel szemben az eredeti ritmus, amit pedig annyira szeretek ebben a balladában, hogy napokig képes zakatolni a fejemben, és nem unom meg, sajnos elveszett. Bár ezt előre sejtettem, mert a szavalás tempójában legfeljebb egy popsláger terjedelmét érte volna el, egy hosszabb lélegzetű komolyzenei műhöz nyilván le kellett lassulnia.

Ötletesnek tartottam a hátteret a kivetítőkön, a gyönyörű walesi tájakat, majd később a lobogó tüzet. A mi helyünkről nézve éppen az aktuális bárd feje körül égett, és a megvilágítás az orgona sípjait is bevonta a máglya imitálásába. Minden zenész és énekes kitett magáért, a közönség nagy része (engem is beleértve) percekig állva tapsolt. Kaptunk egy kis ráadást, és készült felvétel, a hírek szerint valamikor augusztusban adja le az mtv. Remélem, hamarosan meg is jelenik CD-n, mert szívesen megvenném.

Giselle, Örvényben

Az opera mint műfaj anyu és több tanárom igyekezete ellenére sem lopta be magát a szívembe, viszont az Operaházba szívesen megyek. A táncért mindig is rajongtam, így a balettelőadások különösen vonzanak. Az elmúlt két hétben kétszer is jártam ilyenen, hasonló társaságban, mégis teljesen különböző élménynek bizonyult. Ami nem csoda, hiszen nem is egészen ugyanaz a műfaj volt!

A Giselle gyönyörű, a klasszikus balett minden kelléke megvan benne: díszes jelmezek (persze tüllszoknyák is), sok spicc, jól követhető történet. Anyu nagyon lelkes lett attól, hogy Popova Aleszja a címszereplő. Ennek azért örültem, mert anya-lánya programnak szántam ezt a matiné előadást, Az én kedvencem egyébként a villik tánca, amikor tele a színpad ezekkel a fehér ruhás kísértetekkel, és kékes megvilágítás jelzi az éjszakát.

Az Örvényben címet viselő est viszont a modern balett terepe volt. 5 részből állt, mindegyik más-más szerző darabjára és egy-egy pár köré épült. A mozdulatokon kívül a ruhák színe is jelezte a téma hangulatát. A halál és a lányka feketéje nyitotta a sort, itt a mellékszereplőket fakó barnába és szürkébe öltöztették. A szerelem és a lány természetesen piros színt kapott, a nyitó jelentben az egyébként sötét színpadon szinte világított a nő ruhája, miközben faleveleket fújt a szél. A Még meddig? a másik elvesztéséről szól, a bánatot a kék szín érzékeltette, az énekesnő pedig a színpad sarkában ült egy széken, onnan dalolta németül, hogy "nem tudok nélküled élni" és "összetörtél". A szövegből több nem maradt meg bennem, mert elsősorban nem arra figyeltem, viszont a mozdulatot, amivel a nő az eltűnő kedvese után nyúl, még mindig tisztán látom magam előtt. A napfény természete valahogy "kiesett", tudom, hogy krémszínű ruhákban táncoltak, és az erősebben megvilágított színpad is a derűt tükrözte, de egyetlen mozdulatot sem tudok belőle felidézni. A névadó Örvény megint sötét tónusokat hozott, a nagy tánckarral és a szürkés háttérrel egy zavaros vízű folyóra emlékeztetett, és éreztem, ahogy engem is szinte elsodor. A fénypontja mégis az eső volt, amiről először azt hittem, vékony láncokat lógattak le a színpad elejére, azok zörögnek, de nem: igazi vízfüggönyt hoztak létre, a cseppek kopogása tökéletesen illett a zene dallamához, és mögötte a táncosok mintha szakadó esőben mozogtak volna. Nemcsak a koreográfia szerinti forgások és körök voltak vadak, hanem a szigorú kontyokból kibontott hajzuhatagok is a fékezhetetlen erőt jelképezték. A zene az Órák című filmből lehet ismerős, ez az aláfestése annak, ahogy Virginia Woolf begyalogol a folyóba.

DS4 - Experidance

Néha meglepő módon derül ki, hogy bizonyos márkákhoz érdemes hűségesnek lenni. A férjem és az apósom (illetve a cégeik) az évek során egy vagyont hagytak ott a Citroën kereskedésben, és ennek következtében Balázst kiemelt ügyfélként kezelik. Így kapott meghívót a DS4 zártkörű bemutatójára. Az pedig az értékesítővel ápolt jó kapcsolatnak köszönhető, hogy nekem is jutott egy belépő. :) Már maga a jegy is sugallta az exkluzivitást: bankkártya méretű, ezüstszínű lapra nyomtatták, és valódi bőr tok is járt hozzá, a DS4 logójával díszítve:

Az eseményt a RaM-Colosseumban tartották, aminek a hirdetésével már találkoztam korábban, de most először jártam ott. (A RaM egyébként a Radnóti Miklós Művelődési Központ rövidítése - bár össze sem lehet hasonlítani mondjuk az érdi művházzal.) Megérte elmenni, mert nagyon komoly rendezvényt szerveztek a bemutató köré. A regisztrációnál ugyan okozott egy kis zavart a felbukkanásom, de a hoszteszek megoldották a problémát, végül a viszonteladóknak szánt asztalhoz ültettek le minket. Az Experidance valószínűleg külön erre az alkalomra készült egy show-val, amiben az autó egy fekete és egy fehér példánya is szerepet kapott. A táncosok élénk színű ruhákban körbevették, megcsodálták, megtapogatták, beszálltak, kiszálltak, követték. Az autó meg csak szép lassan, méltóságteljesen gurult előre-hátra, és időnként fölkapcsolta a fényszóróit - impozáns látvány volt.


Az asztaltársaink szerint a jelenetekben szerepelt az összes tipikus vevő. Én inkább filmélményekre asszociáltam róluk. Először a Star Trek sorozat jutott eszembe, mert olyanok voltak, mint valami technikailag kevésbé fejlett civilizáció tagjai, akik összesereglettek a bolygójukon landolt űrhajó láttán. Aztán fekete-fehérbe öltözve már úgy ropták, mint a Maszk szereplői a Copacabanában. Mindenesetre nagyon ötletesnek tartottam, hogy a műsort rögtön összekötik a termékkel, mert például a BMW bemutatóján ez senkinek nem jutott eszébe, nem is volt ennyire izgalmas.

Miután mindenki kigyönyörködte magát, egy francia pasi beszédet mondott. Nem jegyeztem meg sem a nevét, sem a cégben betöltött pozícióját. Igazából a tolmácsnőnek sokkal jobb kiállása volt, választékosabban és magabiztosabban beszélt. Annyi azért kiderült, hogy a DS modellcsalád a prémium kategória a Citroënnél, és azoknak szánják, akik másképp gondolkoznak a luxusról, mint ami eddig elfogadott volt (21. század, blabla...). A kocsi tényleg szép, és a Totalcar szerint is jól sikerült. Egyelőre tesztvezetni nem lehetett, csak beleülni. Balázsnak a kávébarna színű tetszett meg, de ezzel együtt is inkább a DS3-nál marad. Esetleg egy RS3-ra (ez a raliváltozat) cserélné le, de csakis a hosszabb, kényelmesebb vezetőülés miatt. Egyébként fontos neki, hogy egyedileg lehessen összeválogatni a színeket. Én is nagyon szeretem a miénket, a fehér tetős fahéj árnyalat visszafogottabb, mint a fekete, amit először láttam a szalonban (és majdnem megvettük). Meglepő módon a mélygarázsban nem láttunk másik DS-t. Rögtön úgy éreztem, hogy járt nekünk az a két jegy, hiszen mi vagyunk a célcsoport. :)

Idő, hosszúság, navigáció

A koncert helyszíne miatt Greenwichben szálltunk meg, ami ideális választásnak bizonyult, mert a tömegközlekedés szempontjából még éppen a 2. zónába tartozik, és hajókikötője is van. Nem véletlenül került ide a királyi obszervatórium. Ez volt az egyetlen múzeum, ahová bementünk, sőt még audioguide-ot is kértünk. A leghíresebb látványosság természetesen a nullás meridián, amit sokan mások is fotóztak. Íme Kelet és Nyugat határa:

A kiállításon kiderült, hogy a csillagvizsgáló tevékenysége és a hajókon is pontosan járó (tehát nem inga)óra kifejlesztése ugyanazt a célt szolgálta. Nevezetesen, hogy a hajósok a nyílt tengeren is meg tudják határozni a pontos pozíciójukat. Az észak-dél korábban sem okozott nekik különösebb nehézséget, viszont nagyon sok végzetes baleset történt a kelet-nyugati eltájolás miatt. Az egyik tömeges hajótörés után alapítottak egy díjat, ami milliomossá tette a probléma megoldóját. Egy John Harrison nevű ács évtizedekig dolgozott a kronométeren. Az első változat egy harmincvalahány kilós monstrum volt, a képen látható gömbben végződő karokat használta inga helyett:

Már ez is sokkal nagyobb pontosságot tett lehetővé, mint a korábbi módszerek, de nem volt elég. Két továbbfejlesztés után hősünk rájött, hogy sosem éri el vele a szükséges precizitást, és paradigmát váltott: az ingaórák helyett a zsebórát tökéletesítette. Így született meg a H4. Szerencsére a fotózást tiltó táblákat a kép készítése után láttam meg. :)

Tetszett ez a sikertörténet, tanulságosnak tartom, bár Harrisonnak végül csak 3 éve maradt arra, hogy élvezze a jól megérdemelt gazdagságát.

Greenwichből Embankmentig stílszerűen vízen utaztunk. A Temzét sokkal jobban kihasználják ilyen szempontból, mint Budapesten a Dunát. A londoniak akár ingázhatnak is a gyors hajókkal, amik csúcsidőben húszpercenként járnak.

Felső tízezer, parkok, volt rakpartok

Másnap újabb hosszú sétát tettünk, a metrót egész nap csak arra használtuk, hogy a szállásunk és a belváros között közlekedjünk vele. Először a Big Bent és a Westminstert vettük célba. Eredetileg be akartam menni az apátságba, mert szép gyerekkori emlékeket őrzök róla. Csakhogy fejenként 16 fontba került volna, ami elég húzós összeg egy templomért, és nálunk amúgy is csak 25 helyi egység volt készpénzben. Így inkább maradtunk az alternatív városnézési módnál, és végül nem bántam meg. Kiderült, hogy létezik egy Westminster iskola, ami biztos nagyon elit hely, mindenesetre elkezdtem irigyelni a diákjait az ódon épületekért és a szép udvarért. :) Meglátogattunk egy másik trendi helyet is: a Notting Hill nevű városrészt (az azonos címet viselő filmet itthon Sztárom a páromnak fordították - erről külön véleményem van, de ez egy másik bejegyzés témája lesz), ahol rajtunk kívül nem volt turista. Magyar középosztálybeliként nem győztünk hüledezni az ingatlanirodák kirakatában hirdetett lakások árain. Ha én gazdag lennék... Bár nem hiszem, hogy ha megengedhetném magamnak, pont a brit fővárosba szeretnék költözni. A csökkentett forgalom és a szeles időjárás ellenére nagyon nagy a por, szemünk-orrunk-szánk tele lett vele. Ezen a jókora parkok sem segítenek, mégis élvezet bennük sétálni. A St James-ben kezdtünk, ahol rögtön két dolog is nagyon felvillanyozott. Az egyik egy helyes kis "cottage" saját, buja kerttel - eredetileg a park madarásza használta.

A másik pedig a mókusok közvetlensége. Elvileg tilos az állatokat etetni, ennek ellenére mindig van valaki, aki megkínálja őket egy-két szem mogyoróval. És megvannak még a kanadai ludak is, amiket nyolcévesen nagy hévvel kergettem. :) Mielőtt elértük volna a Hyde Parkot, ahol pelyhes kislibákat is láttunk, megálltunk bámészkodni a Buckingham Palace-nál. Az őrségváltást lekéstük, de azt így is megállapíthattuk, hogy nagyon dekoratívan védik a királynőt. Legalábbis az épület homlokzatánál:

Az oldalsó kerítés ugyanis kevésbé esztétikus, nyilván inkább az elrettentést szolgálja:

A nap zárásaként meglátogattuk a legmodernebb negyedet, ami annyira új, hogy még nem is létezett, mikor legutóbb Londonban jártam. Emlékszem, kisgyerekként izgatottan olvastam föl anyunak az útikönyvünkből, hogy a régi Kanári rakpart helyén milyen pezsgő életet terveznek. Meg is valósult. Őrülten magas irodaházak, bevásárlóközpont és éttermek szegélyezik a csatornákat. Leginkább a párizsi Défense-hoz tudnám hasonlítani, tulajdonképpen csak azért kötődöm hozzá jobban érzelmileg, mert angol. :) Annak alátámasztására, hogy ez az informatikai szektor központja, még a metróállomás is tele van Microsoft hirdetésekkel. A felhőt reklámozzák.

Egyébként ez a leírás volt az első élményem a városrehabilitációval kapcsolatban - talán az egyetemen mégsem véletlenül választottam a területfejlesztés szakirányt...

Tower, City, Soho

Mivel csak néhány napunk volt Londonra, és korábban már mindketten jártunk ott, úgy döntöttünk, hogy nem pazaroljuk az időt múzeumlátogatásra. Szerencsére az időjárás is kedvezett a sétálgatásnak - egyszer sem esett az eső!

Természetesen eljutottunk a klasszikusnak számító helyszínekre is, mint például a Tower környéke. Itt óriási mázlink volt, ugyanis amint át akartunk menni a hídon, megszólaltak a szirénák, és lezárták a közepét, ugyanis egy magas vitorlás miatt föl kellett nyitni. Úgy tudom, ez elég ritka esemény, az összegyűlt tömegben valaki azt mondta, 7 évvel ezelőtt látott ilyet utoljára. Fölvettem az eseményt, hogy dicsekedhessek vele. :) Ide sajnos nem sikerült feltölteni, de a Picasán a fényképek között elhelyeztem a fölnyitásról és a leengedésről (más szemszögből) készült kisfilmet is.

Még itthon beszereztem egy rendhagyó útikönyvet, és a Szt. Pál székesegyháztól annak a javasolt útvonalain indultunk el fölfedezni a City-t.

A környéken a legjellemzőbb látvány a sötét öltönyösök hada volt, meggyőződésem, hogy felülnézetből hangyabolyra emlékeztethet a város. A rózsaszín kardigánommal nagyon kilógtam a sorból. :) Autót meglepően keveset láttunk, viszont annál több bicikli parkolt az irodaházak körül. Úgy látszik, működik a dugódíj, és a TFL (a BKV ottani megfelelője) napijegyének sem véletlenül árulják a csúcsidőn kívül (reggel 9:30 után) érvényes változatát. A tipikus taxik és emeletes buszok csak úgy rajzottak, néha egy-egy hibrid (Toxota Prius) vagy elektromos autó (G-Wiz) törte meg az egyhangúságot, és elvétve láttunk néhány luxusmárkát (Maserati, Rolls Royce Phantom - a megnevezéseket csak Balázstól tudom).

Lelkesen fotóztam útközben, egyik kedvenc témám a cégérek megörökítése (azt hiszem, ez a vonzalom Bécsben kezdődött), de vadásztam a könyvnek köszönhetően megtalált érdekességekre is. Ízelítőül megmutatok itt párat, amikhez talán jól jön némi magyarázat:

Emléktábla a Postman's Parkban. Aki látta a Közelebb (Closer) című filmet, annak ismerős. Aki nem, az nézze meg, vagy érje be annyival, hogy Alice Ayres önfeláldozása késztette arra G. F. Watts-ot, hogy létrehozza az emléktáblák falát.

A Gresham's College udvara. Ez egy szabadegyetem, kutatások folynak, és rendszeresen tartanak a nyilvánosságnak szánt, ingyenes előadásokat. Másnap éppen a megoldható és megoldhatatlan matematikai problémákról szólóra ülhettünk volna be, de Balázs leszavazta. :)

A szótárkészítő Dr. Johnson háza. Az ő nevével a Hiúság vásárában (Vanity Fair) találkozhatunk. (A könyvet elolvasni érdemes, a filmváltozat szerintem harmatgyengére sikerült.)

Ami még megfogott a városban, az a reggeliző- és ebédelőhelyek választéka. Az irodaházak között lépten-nyomon gyorséttermekbe botlottunk, de nem McDonald's és Burger King volt ennyi, hanem Pod - Good Food és Pret a Manger. Adalékanyagmentes, fair trade-es vagy helyben elkészített, friss, organikus ételek és italok várták az éhes öltönyösöket/kosztümösöket, akik hosszú sorokban érkeztek. A többség elvitelre kérte az ebédet (úgy olcsóbb is), de aki leült elfogyasztani, az rögtön szelektíven dobhatta ki a maradékot: fém, üveg (külön csap az elöblítéséhez), papír, komposztálható anyagok. Lenne mit tanulnunk a londoniaktól!

Estére maradt a Soho meglátogatása. A Picadilly Circust éppen föltúrták (úgy fest, mint Pesten a négyes metró leendő állomásai), viszont a környező utcákban megtaláltuk azt a hangulatot, amit kerestünk: színek kavalkádja, speciális kis üzletek (asztrológia, vitorlázás, hangszerek), rengeteg ember. Betértünk egy könyvesboltba (útba is esett, meg rajongó is vagyok :$), és egy skót írónő novelláskötetével lettem gazdagabb. Közös érdeklődési körünk a madármegfigyelés - tényleg nem hagyhattam ott! :)

Roger Waters - The Wall

A koncert, amiért Londonba utaztunk. Talán inkább show-nak kéne neveznem, mert az volt. Nagyon látványos, hihetetlen technikai hátérrel. Az O2 nagyjából kétszer olyan magas, mint a Budapest Sportaréna, és húszezer ember fér be a nézőtérre. (Még elképesztőbb, hogy Waters a turnéja keretében 7-szer adta itt elő a művét, mi a 6. alkalommal láttuk, és majdnem teltház volt!) Mire beértünk a helyünkre, már tátva maradt a szánk a csodálkozástól. Aztán megláttuk a Falat. Kezdés előtt csak a szélei álltak, de az nyilvánvaló volt, hogy hatalmas: a csarnok egyik szélétől a másikig húzódott. A szünetig folyamatosan építették, és valószínűleg minden téglához külön vetítő tartozott, mert nagyon pontosan kiszámítottan kapcsolódtak be az összképbe. Fontos szerepük volt, nemcsak a vizuális élmény miatt, hanem a dalszövegek mondanivalóját is kiegészítették. Például amikor a Mother című szám elért odáig, hogy "should I trust the government?", az jelent meg a Falon vörös betűkkel: "No Fucking Way". Nem ennyire nyilvánvaló, de lényeges üzenetet hordoztak a magukból különböző szimbólumokat (Shell logo, dollárjel, sarló-kalapács, kereszt, Dávid-csillag) ontó bombázó repülőgépek és az iProfit, illetve Hitler portréja mellett az iPaint feliratok. Az óriási bábok is nagyon hatásosak voltak, és remekül megtervezték, hogyan lehet irányítani a nézők figyelmét, mert többnyire csak akkor vettük észre, hogy valahogy odakerültek, mikor már szerepük is volt.

Jóga

Visszatértem a jógához. 13 évesen kezdtem el, de nem jártam sokáig, mert a csoportunkban én voltam az egyetlen 30 év alatti. A gyakorlást és az azt követő teázásokat nagyon szerettem ugyan, de tinédzserként nem ilyen társaságra vágytam, és a mozgásformák közül is inkább a dinamikusabbak vonzottak. Most, hogy már nem lelkesítenek az aerobikórák, és sokkal több időm van, kedvet kaptam csatlakozni anyuhoz.

Néhány hónapja a szerda délelőttöket ászanákkal töltjük. Van itt Érden egy egyesület, ahol anyu már az összes oktatót "letesztelte", most ahhoz járunk, aki szerinte a legjobban el tudja magyarázni, milyen apróságokra kell figyelni. A személyiségtípusomhoz illik ez a fajta tökéletességre törekvés, amihez nem társul túlhajszolás. Éppen büszke vagyok magamra, mert tapasztalom a fejlődést. Korábban problémát jelentett, ha hosszú ideig mozdulatlanul kellett ülni, például a légzőgyakorlatoknál. Folyton megfájdult vagy elzsibbadt a lábam, és ki kellett nyújtanom. Két héttel ezelőtt viszont sikerült annyira ellazítanom magam, hogy könnyedén végigültem minden gyakorlatot, és tudtam a levegő áramlására koncentrálni. Sőt, már a Szóham mantra sem idegesített, valahogy magától értetődően jött. Az egyensúlyérzékemmel eddig sem volt bajom, de ma még én is meglepődtem, milyen testhelyzetben vagyok képes biztosan állni a talajon. Az ászana Garudáról kapta a nevét, sasnak szokták fordítani, de igazából Visnu madaráról van szó. Magyar megfelelője a turul lehetne. :) Nagyjából így fest, bár a képet inkább a hangulata, mint a pontossága miatt választottam:

Családregény

Éppen a Szabó Magda korszakomat élem, a Régimódi történet után most az Ókút van soron. Nagyon élvezetes volt a 100 évvel ezelőtti Debrecen világát és a család kalandos történetét megismerni. Az évekkel ezelőtt látott színdarabból nem sok konkrét emlékem maradt, de abban biztos voltam, hogy érdemes lesz mélyebben beleásnom magam. Az eseményeket többnyire a női szereplők egymás közti viszonyai határozzák meg, a férfiak gyakran csak statiszták. Néha fájdalmasan ostoba hibákat követnek el, de ezzel együtt (vagy éppen ezért? :) ) elég könnyen tudtam azonosulni velük, mindegyikükkel más-más szempontból. Közben sokat járt a fejemben a transzgenerációs transzmisszió kifejezés, amit az önismereti csoportban gyakran emlegetünk, és itt az iskolapéldáit találtam meg.

Miután megismerkedtem a gyökerekkel, most már az írónő saját élményeiről olvasok. Rendszeresen meglepődöm, milyen sok gyermekkori gondolatára emlékszik, és mennyire részletesek ezek az emlékek. Néha elmerengek azon, vajon én is hasonló lehettem-e. Nemrég találkoztam egy olyan véleménnyel, amivel teljes mértékben egyet tudtam érteni, pedig évtizedek választanak el attól a kortól. A kis Magdának minden olyan képzést meg akartak adni a szülei, ami nekik nem jutott, többek között zongorázni taníttatták, amit ő gyűlölt, szinte a rosszullétig lámpalázas lett a fellépéseken, mégis csak nehezen tudta elérni, hogy ne kelljen többé zeneórákra járnia. Felnőtt fejjel azt a következtetést vonta le a történetből, hogy a "zenede" rossz hozzáállása volt a frusztrációja oka, mivel mindenkiből profi művészt akartak faragni, és nem törődtek a (kezdetben még lelkes) amatőrökkel, a leendő műértő közönséggel. Néhány hónapja én is éppen ezt fejtegettem Balázsnak, bár velem elsősorban a szolfézsórák utáltatták meg a zeneiskolát, de a bajok gyökere ugyanez volt.

Digitális Gutenberg

Karácsony óta könyvmoly vagyok, mert e-könyv olvasót kaptam Balázstól, és egy-egy szerzőtől sorra olvasom a műveket, váltáskor még csak föl sem kell állnom a hintaszékből (az lett a kedvenc "olvasókuckóm", mert nagyon kényelmes, és jók a fényviszonyok).

Nosztalgiából vagy talán romantikus hangulatból Jókaival kezdtem, és ugyanúgy bele tudtam merülni, mint tizenévesen, amikor még a nagypapa könyvespolcáról vettem le a köteteket. (Nála az volt a szabály, hogy bármilyen könyvet kölcsönad, külön elkérnem sem kell, csak tegyem vissza a helyére, ha végeztem vele. Gyakran éltem a lehetőséggel.) Egyedül a Névtelen várnál fogyott el a türelmem, mikor hosszú oldalakon keresztül csatákról és hőstettekről olvastam a leírásokat, és úgy éreztem, a regény szempontjából nem is volt jelentőségük. Különben sem szeretem az egymást "hősiesen" gyilkolászó férfiakról szóló történeteket. Utálom a vérontást, háborús filmeket sem vagyok hajlandó megnézni. Amit viszont szeretek Jókainál, azok az izgalmas cselszövések, a manipulációk, a szerelem hatalma, a keresztény értékrend megkérdőjelezése. Utóbbira remek példa A három márványfej, ahol az Ószövetségben is megtalálható többnejűség a központi téma. Nyilván nem tartom követendőnek ezt az életmódot, de jól rávilágít a Biblia önellentmondásaira. Az Ahol a pénz nem isten kapcsán elgondolkoztam azon, tudnék-e olyan körülmények között élni, mint a történet szereplői. Először tetszett, hogy a civilizáció ártalmaitól távol és - legalábbis kezdetben úgy gondoltam - a természettel harmóniában élnek, de kiderült, hogy inkább legyőzni akarják azt. Ez nyilván a reformkor szelleme, sajnos sok területen ma is aktuális. Szerintem túlhaladott nézet (illetve annak kéne lennie) a hasznos és káros élőlények megkülönböztetése, és nem tartom a fejlődés jelének, ha az ember átalakítja a tájat, és gépek, járművek fekete füstje száll az ég felé. Tehát a nagy mesemondónál nem az elvek fogtak meg, a karakterek többsége is túl elvont, idealizált, a hangulat és a leírások viszont elvarázsolnak, nála ezek adják meg az olvasás igazi élményét.

A változatosság kedvéért beiktattam egy papíralapú Harry Pottert, mert újranézve a filmeket rájöttem, hogy Dolores Umbridge figuráját akár a volt osztályfőnökömről is mintázhatták volna, és rögtön rajongó lettem. :)

Aztán jött Douglas Adams. Az Útikalauz köteteivel már régóta szemeztem, és tényleg nagyon szórakoztatóak. Annyira abszurd az egész történet, hogy gyakran nem bírtam megállni, és hangosan fölolvastam belőle, a családom derültségére. Három kedvenc részem van:

• Marvin, a Paranoid Android megállítja a szintén robot tankot, ami sokkal nagyobb és erősebb nála, viszont nagyon buta
• az Útikalauz leírása arról, hogyan tanulhatunk meg repülni
• Arthur és Fenchurch együtt röpködnek (szívből sajnáltam, mikor a lány eltűnt)

A sok fantázia szülte világ után kicsit foglalkozni kezdtem a valósággal is, már régóta a polcomon várt Bryan Sykes tollából az Éva hét leánya. A költői cím ellenére tudományos a téma: a professzor a mitokondriális DNS elemzése alapján vizsgálta a leszármazási vonalakat. Alátámasztotta például, hogy a polinézek Ázsia, és nem Amerika felől érkeztek a szigetvilágba; hogy a neandervölgyi nem az ősünk, hanem kiszorította őt a cromagnoni ember; de ami a legizgalmasabb felfedezés volt, az a hét európai ősanya. Anyai ágon (a mitokondriális DNS-t mindenki csak az anyjától örökli) a mai európaiak túlnyomó többsége hét klán egyikébe tartozik, azaz a családjuk visszavezethető egy-egy több ezer éve élt ősanyára. Sykes nevet adott nekik, és néhány oldalas elképzelt életrajzot is kaptak, természetesen az akkori körülményeknek (pl. jégkorszak) megfelelőt. Rögtön kíváncsi is lettem, hogy én vajon melyikükkel tarthatok rokonságot, de kiderült, hogy még távolabbra visszamenve az időben létezik egy "mitokondriális Éva" néven emlegetett nő, aki minden ma élő ember közös őse. Tulajdonképpen egyetlen nagy család vagyunk, mind a hatmilliárdan. Na jó, elismerem, ez most egy kicsit csöpögős megfogalmazás, de számomra éppen az volt a meglepő, hogy ennek van tudományos alapja.

Láthatatlan Kiállítás, Gustavo Dudamel

Élményt kapni ajándékba mindig jó. Karácsonyra kedvenc unokaöcsém meglepett minket a Láthatatlan Kiállításra szóló belépővel. Nagyon érdekes eszközök segítik a vakokat a napi feladatok megoldásában. Volt például egy mobiltelefon méretű kütyü, ami jelezni tudja, ha valahol égve maradt a villany, sőt odatartva az anyaghoz megmondja, milyen színű az adott ruha, és hogy milyen szín illik hozzá. Öltözködéshez és mosáshoz kifejezetten praktikus. (Egyes, nem látássérült embereknek sem ártana néha ilyen segítség...) A Braille írógép a hagyományoshoz képest egészen apró szerkezet, mivel összesen hatféle lyukat, szóközt és sorváltást jelentő gombjai vannak. A kifüggesztett ábécé alapján leírtam vele a nevemet, de csak második nekifutásra sikerült, ugyanis a számomra logikus 1-2-3-szóköz-4-5-6 helyett 3-2-1-szóköz-4-5-6 volt a kis pedálok sorrendje, és ezt csak az utolsó betűnél vettem észre. A bevezető beszélgetés után úgy jártunk végig hétköznapi helyszíneket, hogy semmit nem láttunk belőlük, csak tapogatóztunk, és a vezetőnk nyugodt és magabiztos hangját követtük. Sok tárgyat egészen könnyen lehetett azonosítani, de a híres szobrokkal meggyűlt a bajom. Balázs ezekkel is jól boldogult, viszont az alacsony kanapénál kicsit elbizonytalanodott. Az utolsó teremben volt egy büfé, ahol csak fémpénzzel lehetett fizetni, mert a magyar bankjegyeken nem szerepel a címlet Braille-írással. Megkérdeztem a srácot - aki egyébként ugyanabba a középiskolába járt, mint Balázs -, hogyan boldogul egy bevásárlással. A barátnője vagy más, látó ismerőse rendezi el a pénztárcájában a különböző címleteket, mindnek meghatározott helye van. Elgondolkoztam azon, hogy mennyire nehéz tud lenni az élet bárki számára, aki valamiben különbözik az átlagostól. (Én is szoktam különböző trükköket alkalmazni, hogy szemüveg/kontaktlencse nélkül is megtaláljak dolgokat. A rend megtartása nem az erősségem, de azt már megtanultam, hogy a legfontosabb tárgyakat elütő színű helyre érdemes letennem. :) )

Balázs a névnapjára kapott két jegyet a Müpába a Los Angeles-i Filharmonikusok koncertjére. Anyu eredetileg a Táncszínházba akart bennünket meghívni, de figyelmeztettem, hogy nem nekem vesz ajándékot, hanem a férjemnek. Balázs korábban egy műsorfüzetben jelentőségteljesen rábökött Gustavo Dudamel nevére és a dátumra. Kicsit tartottam tőle, hogy egész este az álmossággal fogok küzdeni, általában a zenehallgatás önmagában nem köti le a figyelmemet. Mahler IX. szimfóniáját adták elő, amit eddig nem is ismertem, de nagyon kellemes muzsika, a karmester kitett magáért, szinte gumilabdaként pattogott a pódiumon. Rengeteg hegedűs volt, és két hárfás is. Egészen közelről figyelhettük a játékukat, mivel a 3. sorba szólt a jegyünk. Az csak a helyszínen derült ki, hogy első két sor nincs is, többen meglepődtek rajta, Balázs azzal nyugtázta a helyzetet, hogy nem is baj, mert így több hely marad a lábának. :) Végül nem is álmosodtam el, csukott szemmel is teljesen éberen hallgattam az előadást. Nézelődve kicsit elkalandoztak a gondolataim. Gyerekkoromban szerettem volna hárfázni, de csak zongoraórákra járhattam. (A szüleim részéről volt ugyan egy ígéret, hogy ha az alapokat már jól megtanultam, utána választhatok bármilyen hangszert, de ez hosszú éveket jelentett volna, és ennyire nem voltam kitartó.) Bő 15 éve játszottam utoljára, és amikor a múltkoriban leültem a pianínó elé, rá kellett jönnöm, hogy az ujjaim már egyetlen darabra sem emlékeznek, csak azokat tudtam lepötyögni, amiket énekórán szolmizálva is tanultunk. Ha majd egyszer gyerekeim lesznek, talán újratanulok néhányat.

Ismét lelkesen

Sok kacskaringó és próbálkozás után végre rátaláltam arra, amivel hosszú távon is szívesen foglalkoznék. És most csalódást fogok okozni azoknak, akik a 100 leggazdagabb magyar című kiadványban keresnék a nevemet: a döntésem nem a pénzről szólt. Tulajdonképpen nincs is jelentősége annak, hogy pontosan mi az a tevékenység, amire rátaláltam, mert semmi forradalmi nincsen benne. A lényeg az, hogy nekem való.

Amikor otthagytam az állásomat, még tényleg nem tudtam, mihez fogok kezdeni. Ködös elképzelések kavarogtak a fejemben. Egy dologban azonban biztos voltam: nem akarok "beleszürkülni" egy olyan munkába, amit nem szeretek. Azt akartam, hogy újra csillogjon a szemem a lelkesedéstől, amire már régóta nem volt példa a hétköznapokban. Elméletileg az lett volna a racionális sorrend, ha először kitalálom a célt, és utána lépek, de ezzel már jó ideje próbálkoztam, és nem ment. Olyan volt, mintha óriási hangzavarból próbáltam volna kivenni egy nagyon halk suttogást.

Igyekeztem titkolni, de volt bennem bőven félelem is a döntésemmel kapcsolatban. Mi lesz, ha elfogy a pénzem, mielőtt rájövök, mihez szeretnék kezdeni? Honnan tudom, hogy ezúttal olyan területet sikerült-e választanom, ahol évek múlva is jól fogom magam érezni? A választ az adta meg, hogy egyszer csak megéreztem egy belső magabiztosságot. Tudtam, hogy megingathatatlan az elhatározásom, és valahányszor egy-egy lépést tettem a cél felé (bármilyen apró volt is), mindig fölragyogott a fény a szememben, és hirtelen melegem is lett, szó szerint fűtött a lelkesedés.

Nem teljesen új a terület, korábban már hobbiszinten foglalkoztam vele, jól is ment, aztán valahogy feledésbe merült, nem értékeltem eléggé, másféle elvárásoknak akartam megfelelni. Most újra belevágok, szeptembertől visszaülök az iskolapadba (egyetemistaként nem gondoltam volna, hogy erre még egyszer önként fogok vállalkozni...). Külön öröm, hogy itt talán még előny is lehet a sokféle tapasztalat, amit az elmúlt években szereztem ahelyett, hogy valaminek a specialistájává váltam volna.

(Jim Brandenburg képeslapja)

A hegyen

Siklani jó! Főleg a kedvenc, jól ismert hegyemen. Kreischbergen építettek egy új felvonót, persze új pályák is tartoznak hozzá, és szerintem a 17-es számú a legjobb. Családi pályának hirdetik, bár szerintem ahhoz kissé meredek - anyu biztos pánikba esne, ha ezen kéne lecsúsznia :) - mindenesetre elég jó tempóban lehet haladni rajta, és gyönyörű a kilátás a környező hegyekre. Tulajdonképpen a táj az, amiért jobban szeretem a síelést sok más sportnál. Ma egész nap egy szivárványt lestünk, de az is látványos volt, mikor a tegnapelőtti köd kezdett felszakadozni, és itt-ott kibukkantak belőle a hegycsúcsok.