Az opera mint műfaj anyu és több tanárom igyekezete ellenére sem lopta be magát a szívembe, viszont az Operaházba szívesen megyek. A táncért mindig is rajongtam, így a balettelőadások különösen vonzanak. Az elmúlt két hétben kétszer is jártam ilyenen, hasonló társaságban, mégis teljesen különböző élménynek bizonyult. Ami nem csoda, hiszen nem is egészen ugyanaz a műfaj volt!
A Giselle gyönyörű, a klasszikus balett minden kelléke megvan benne: díszes jelmezek (persze tüllszoknyák is), sok spicc, jól követhető történet. Anyu nagyon lelkes lett attól, hogy Popova Aleszja a címszereplő. Ennek azért örültem, mert anya-lánya programnak szántam ezt a matiné előadást, Az én kedvencem egyébként a villik tánca, amikor tele a színpad ezekkel a fehér ruhás kísértetekkel, és kékes megvilágítás jelzi az éjszakát.
Az Örvényben címet viselő est viszont a modern balett terepe volt. 5 részből állt, mindegyik más-más szerző darabjára és egy-egy pár köré épült. A mozdulatokon kívül a ruhák színe is jelezte a téma hangulatát. A halál és a lányka feketéje nyitotta a sort, itt a mellékszereplőket fakó barnába és szürkébe öltöztették. A szerelem és a lány természetesen piros színt kapott, a nyitó jelentben az egyébként sötét színpadon szinte világított a nő ruhája, miközben faleveleket fújt a szél. A Még meddig? a másik elvesztéséről szól, a bánatot a kék szín érzékeltette, az énekesnő pedig a színpad sarkában ült egy széken, onnan dalolta németül, hogy "nem tudok nélküled élni" és "összetörtél". A szövegből több nem maradt meg bennem, mert elsősorban nem arra figyeltem, viszont a mozdulatot, amivel a nő az eltűnő kedvese után nyúl, még mindig tisztán látom magam előtt. A napfény természete valahogy "kiesett", tudom, hogy krémszínű ruhákban táncoltak, és az erősebben megvilágított színpad is a derűt tükrözte, de egyetlen mozdulatot sem tudok belőle felidézni. A névadó Örvény megint sötét tónusokat hozott, a nagy tánckarral és a szürkés háttérrel egy zavaros vízű folyóra emlékeztetett, és éreztem, ahogy engem is szinte elsodor. A fénypontja mégis az eső volt, amiről először azt hittem, vékony láncokat lógattak le a színpad elejére, azok zörögnek, de nem: igazi vízfüggönyt hoztak létre, a cseppek kopogása tökéletesen illett a zene dallamához, és mögötte a táncosok mintha szakadó esőben mozogtak volna. Nemcsak a koreográfia szerinti forgások és körök voltak vadak, hanem a szigorú kontyokból kibontott hajzuhatagok is a fékezhetetlen erőt jelképezték. A zene az Órák című filmből lehet ismerős, ez az aláfestése annak, ahogy Virginia Woolf begyalogol a folyóba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése