Világpremier volt tegnap este a Müpában. Kedvenc költőmtől az egyik kedvenc versem megzenésítve - ezt nem hagyhattam ki, annak ellenére sem, hogy ma délelőtt felvételiztem. Ugyan minket nem az exkluzivitás vonzott, de így is megkaptuk a sznobok szokásos büntetését: elég sok beszédet végig kellett hallgatnunk a műsor előtt. Az egyik védnök az MTA elnöke volt, a másik a walesi herceg. Utóbbi elküldött jókívánságait három nyelven is fölolvasták. Ugyan egy kukkot nem értettem belőle, mégis az volt az érzésem, hogy a walesi nyelv szerkezetében hasonlít az angolra. Az egyik páholyban ott ült a köztársasági elnök és a nemzeti erőforrás miniszter, de szerencsére ők nem osztották meg velünk a gondolataikat. A kezdés iskolai ünnepély jellegétől („énekeljük el a magyar és a walesi himnuszt”) felállt a hátamon a szőr, és azt sem igazán értettem, milyen okból került a bemutató elé a Psalmus Hungaricus. Kodály szerzeményét én el is intéztem magamban azzal, hogy "szép, szép, de nem ezért vagyok itt". Balázs viszont a hazaúton áradozott róla, hogy ez a zene fantasztikus, mert mesél az embernek.
A szünet után a ballada angol nyelvű előadását már feszült figyelemmel hallgattam. "King Edwards scales the hills of Wales / Upon his stallion…" Elismerem, nagyon elfogult vagyok, szinte megrészegít a hamisítatlan brit kiejtés. Az opera korrepetitora kitett magáért, látszott rajta az őszinte lelkesedés, és csak egy-két helyen hangsúlyozott kicsit másképp, mint ahogy én tettem volna. Magát a műfordítást is nagyra értékeltem. Állítólag többen nekifutottak már, de ez a verzió a "legihletettebb". Egy ’56-ban Angliába költözött magyar készítette, ő is eljött a premierre. Egy szerény, ősz hajú bácsi benyomását keltette, emberileg is kifejezetten szimpatikus volt.
Az eredeti szöveget Mécs Károly előadásában hallhattuk, nagyon érzékletesen kezdte a szavalást, meggyőzően alakította a királyt és a talpnyalóját is. Aztán egyre jobban beleélte magát, és a végét szerintem erősen túljátszotta. (Ezen a ponton megint eltér a véleményünk Balázzsal, szerinte az est fénypontja ez volt.)
Végül elérkeztünk a várva-várt kantátához, amit személyesen Karl Jenkins (a walesi zeneszerző) vezényelt. A mű remekül visszaadta a vers hangulatát, és a szereplők énekhangja is telitalálat volt. Ezzel szemben az eredeti ritmus, amit pedig annyira szeretek ebben a balladában, hogy napokig képes zakatolni a fejemben, és nem unom meg, sajnos elveszett. Bár ezt előre sejtettem, mert a szavalás tempójában legfeljebb egy popsláger terjedelmét érte volna el, egy hosszabb lélegzetű komolyzenei műhöz nyilván le kellett lassulnia.
Ötletesnek tartottam a hátteret a kivetítőkön, a gyönyörű walesi tájakat, majd később a lobogó tüzet. A mi helyünkről nézve éppen az aktuális bárd feje körül égett, és a megvilágítás az orgona sípjait is bevonta a máglya imitálásába. Minden zenész és énekes kitett magáért, a közönség nagy része (engem is beleértve) percekig állva tapsolt. Kaptunk egy kis ráadást, és készült felvétel, a hírek szerint valamikor augusztusban adja le az mtv. Remélem, hamarosan meg is jelenik CD-n, mert szívesen megvenném.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése