Degas-tól Picassóig

Ma estig szalmaözvegy vagyok, és mivel úgy tűnik, minden ügyes-bajos dolgomat sikerült elintéznem (4 bankban fordultam meg az elmúlt pár napban), tegnap úgy döntöttem, a kultúráé lesz a főszerep. A Szépművészetiben csütörtök esténként jó kis programokat szerveznek Múzeum+ címmel, többek között tárlatvezetéseket tartanak kiállításokon. Egyszer-kétszer részt vettem már ilyenen, és kifejezetten üdítőnek találtam. Egészen más szemmel nézi az ember a festményeket, ha van róla némi információja, mire érdemes figyelni - túl azon, hogy első pillantásra szépnek tartja-e a képet. Tegnap azt a taktikát választottam, hogy amíg a művészettörténész beszélt, igyekeztem minél közelebb férkőzni hozzá és a témát szolgáltató alkotásokhoz, mindent kissé felületesen szemlélve, majd mikor véget ért a program, és eloszlott a tömeg, még egyszer körbejártam a kiállítást, hogy nyugodtan elmerülhessek a látványban. Leginkább a tájképeket szeretem, azokba a legkönnyebb belemélyedni. Gyakran olyan helyekre emlékeztetnek, ahol korábban már jártam. Ha út van a festményen, követem a vonalát, és ha nem zavarnak meg közben, teljesen bele tudom élni magam - mint Mary Poppins, mikor beugrott a krétarajzba. Hallom a szél susogását, a malomnál zubogó vizet, érzem a fák illatát és a talajt a lábam alatt.

Néhány alkotás annyira megfogott, hogy följegyeztem a festő nevét és a kép címét, hogy megoszthassam másokkal is az élményt. Íme:

Jean-Francois Raffaeli: Boulevard St-Michel - Már az első pillanatban megragadták a figyelmemet ezek az aranyló fények, ritkán lehet ennyire élethű ábrázolással találkozni. Szemügyre vettem egészen közelről is, vastag rétegben kente föl a festő a fehér és sárga színeket. A művészettörténész a vizes kő fényképszerűségét hangsúlyozta, és a ló előtti részre fókuszálva tényleg szinte a bőrömön éreztem az esőt.


Albert Marquet: Vezúv - Megtévesztő a címe, mert maga a vulkán alig látszik, viszont ezek a csónakok az erős kontúrral felidézik bennem a baszk halászfalvak látványát. Pont ilyen hangulatuk volt az esős-párás időben.

Monet: Vízililiomok (Japán híd) - Monet-nak hatalmas virágoskertje volt több mesterséges tóval és 5 kertésszel. Elfogadnék egy ilyen magánparkot a ház köré! Mint megtudtam, a párizsi Orangerie-ben 28 képből álló sorozata van kiállítva. Ez a helyszín kimaradt a legutóbbi látogatásomkor, de legközelebb mindenképpen bepótolom.


Paul Cézanne: Híd a tavon - Ez legfőképpen azért érdekes, mert a téma nagyon hasonló az előzőhöz, maga a kép mégis teljesen más, nem olyan idilli a hangulata. Kissé vad az összhatás, mintha vihar készülődne.


Jean-Baptiste Camille Corot: A fürdőző Diana - A kiállítás látványos nyitóképe, sajnos nem találtam jó fotót róla a neten, de mindenképpen meg akartam itt említeni, mert gyönyörű, ahogy a nő bőre ragyog a fényben, miközben a háttérben álló fák meglehetősen sötétek.

Charles Francois Daubigny: Reggel (Libák a tavon) - Ez a pasi tudott élni! Egy csónakot úszó műteremmé alakított, így egész nap kint lehetett a vízen, és ott festhetett. Rögtön arra gondoltam, hogy milyen jó lenne így élni. Reggel figyelhetném az ébredező madarakat, mint ősszel a Tisza-tónál, csak sokkal közelebb kerülhetnék hozzájuk.

Bekukkantottam egy állandó kiállításra is, amit elég gyorsan bejártam, igazán csak egyetlen szobor tetszett meg:
August Gaul: Kandúr - Ez a macska olyan látható élvezettel púposítja föl a hátát, hogy alig tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy megvakargassam az állát, mert akkor biztos dorombolva törleszkedett volna. :)

A Múzeum+ állandó programjának része a Jazz Szalon, így alkalmam nyílt kellemes zenével fűszerezni az esztétikai élményeket. A lábam önkéntelenül dobolni kezdte a ritmust, és nagyon irigyeltem azt a terhes nőt, akit a párja egyszer gyorsan körbeforgatott, míg átsétáltak a csarnokon. (Kéne táncolni járnom, mert imádom ezt a mozgást, de ma este is csak néző leszek.)

A szervezők arról is gondoskodtak, hogy mindenki kiélhesse a saját kreatív hajlamait egy közös papírszobor készítése közben. Én ezzel a rózsaszín virággal járultam hozzá:
Dolgozott egy fotós a rendezvényen, aki több képet is készített rólam alkotás közben. Lehet, hogy egyszer fönt leszek a múzeum honlapján, amint elmélyülten vágom, vagy éppen egy ceruzára tekergetem a szirmot formázó csíkokat. :)

Vásznak

Hosszas várakozás után tegnap este végre elhozhattam a stúdióból a fotóinkat. Mivel Balázs a Citroennel utazott el, saját kocsim pedig nincsen, Anyut kértem meg, hogy segítsen. Nem volt egyszerű a kis Peugeot-jába betuszkolni a jókora vásznakat (a legszélesebb a hazaút során rendszeresen összeütközésbe került Anyu könyökével), de egyszerűen kizártnak tartottam, hogy egy ilyen apróság megakadályozzon a birtokba vételükben. Abszolút izgatott és lelkes vagyok, a képek falra akasztásával mégis megvárom, míg Balázs hazajön. Egyébként Gábornak (ő a fotós) megígértük, hogy szólunk, ha a helyükön vannak, mert a nappalinkba szánt, három darabból álló sorozatot szeretné megörökíteni. (Ő is lelkes. :) ) Kicsit vicces, hogy fotókat fog fotózni, nem? Persze én is úgy gondoltam, itt a blogon is közzéteszem majd, hogyan mutatnak a portréink a lakásunkban. (Ha nekem valaki néhány hónappal ezelőtt azt mondja, hogy nálunk "családi" képek fognak lógni a falon, hangosan kinevetem az illetőt - vagy elmeorvoshoz küldöm. Persze ezek stílusban nagyon távol állnak a hagyományos családi képektől. Már a megszületésük sem volt szokványos.)
Hétvégére ezen kívül is elég sok tennivalót beterveztem az otthonunkkal kapcsolatban, mert nagyon szeretném, ha már nem húznánk sokáig a költözés befejezését. Múlt szombaton csak a könyvek felét hoztuk el a lakásból (annyi fért a C4-be), de mire kipakoltam mindet, meg is ijedtem, hogy ha itt lesz az összes, kevésnek bizonyul a polc. Balázs igyekezett megnyugtatni, hogy el fognak férni. Hiszem, ha látom. Mindenesetre meg akarom szüntetni a nappalinkat elfoglaló káoszt (rengeteg kartondoboz, növények összezsúfolva, fölöslegessé vált íróasztal), mert lehangoló látványt nyújt. Arról nem is beszélve, hogy a keret nélküli vásznak sokkal jobban érvényesülnek, ha nincs körülöttük zavaró tényező. :)

Tavaszra várva

Hétvégén a bőrömön is éreztem a közeledő tavaszt. Ezt a nagymama úgy szokta megfogalmazni, hogy "olyan jó böjti szelek fújnak". Anyu csütörtökön vett három rózsaszín jácintot, egyet magának, egyet a nagymamának, egyet pedig nekem. A sajátomat kitettem az ablakpárkányra, és folyamatosan figyeltem, ahogy nyílik. Először csak bimbókkal volt tele, aztán sorra jelentek meg a virágai, és megtöltötték a szobát az illatukkal.

Odakint kisütött a nap, és hamarosan olyan meleg lett, hogy egy órán keresztül nyitva hagyhattam a teraszajtót, hadd szellőzzön a lakás. Így friss levegőben, madárcsicsergést hallgatva sokkal jobban esett a torna is. Nálam (mint nyilván sok más nőnél) a tavaszhoz hozzátartozik az egészségesebb életmódra törekvés. Ilyenkor könnyebb lemondani az ebéd után kínált édességekről; élvezem, hogy már többféle friss zöldséget ehetek; és határozott igényem van a mozgásra még akkor is, ha másnap minden izmom sajog. (Pont ez a helyzet most, de nem bánom, mert valahogy el kellett kezdeni, és a mértékletesség általában nem tartozik az erényeim közé.) Tehát sokakkal együtt várom az igazi tavaszt, és az sem keserít el, hogy ígérnek még hideget a meteorológusok, mert tudom, hogy hamarosan biztosan megérkezik a jó idő, kinyílnak a kerti és vadvirágok, és észbe sem kapunk, már szandált fogunk hordani csizma helyett. Addig is viselhetünk színes ruhákat, esetleg befestethetjük a hajunkat valami extrémebb színre.

Bilbao - még egyszer

Vasárnap visszatértünk Bilbaóba, amiről közben kiderült, hogy nem a főváros, de kétségtelenül a legjelentősebb település Baszkföldön. (Vitoria, a hivatalos központ Aitor szerint említésre sem érdemes.) Állandó problémánk, az időhiány itt is hajszolt minket, ezért mindent csak kívülről néztünk meg, de a Guggenheim Múzeumot érdemes volt körbejárni is, mert lenyűgöző épület. A környékén áll néhány érdekes szobor: a virágokkal borított Puppy (vagyis kiskutya - a neve ellenére elég méretes) és a Mama névre keresztelt aranyszínű pók.
Egyébként az egész város nagyon kellemes. Kissé kihalt volt ugyan, de ezt a barátságtalan időjárás számlájára írom. Láttunk néhány olyan dolgot, amit Pesten is nagyon díjaznék, és nem lenne nagy ördöngösség: az egyik az átlós zebra, hogy ne kelljen kerülni és két jelzőlámpára várni, a másik pedig a füvesített villamospálya. Ki mondta, hogy a sínek körül szürke betonnak kell lennie, miért ne lehetne üde, zöld gyep? Ezek a baszkok tudnak valamit! Aztán ott volt még a folyóparti sétálóutca, gyaloghíddal. Imádom a gyalogosbarát városokat! Szívesen kipróbáltam volna a metrót is, mert kíváncsi lettem volna, van-e valami egyedi jellegzetessége, de a fiúk leszavaztak. (Többet nem turistáskodom 2 pasival.)
A másik hely, ahol aznap megfordultunk, egy halászfalu, Lekeitio volt. Nekem nagyon tetszett a hangulata, mert szeretem a vízen ringatózó hajókat, a sirályok kiáltásait, és a kockaköves, szűk utcácskákat. Ilyen helyeken órákat el tudnék tölteni teljes nyugalomban. Majd legközelebb sort kerítek erre is... Szintén egy más alkalomra maradt Gernika a bombázást túlélő öreg tölgyfájával és San Juan de Gaztelugatxe, a "nehéz helyen álló kastély". (Remélem, ez a baszkokkal egy hosszú és gyümölcsöző üzleti kapcsolat lesz. :) )

Karnevál

A szombati programunk a karnevál jegyében telt, sorra jártuk a környező és távolabbi (franciaországi) baszk kisvárosokat. Jelmezbe öltözött farsangolókba, földíszített házakba, vonuló rezesbandákba és óriási, táncoló bábokba botlottunk lépten-nyomon. Igazi bulizós hangulat uralkodott a spanyolországi területeken, pedig az időjárás nem utalt arra, hogy temetni lehetne a telet. (Vagy a koporsóját égetni, ahogy Mutrikuban tették.) Mindenesetre nagyon élveztük, hogy ilyen pezsgő életbe csöppentünk bele. Érdekes módon a határ túloldalán, Ainhoában nyoma sem volt ünneplésnek, tipikus csendes kisvárosnak bizonyult (egységes külsejű házakkal), bár késő délutánra az autóforgalom megélénkült. Lehet, hogy estére tartogatták a meglepetést, de ezt nem vártuk ki. A környéken a jelek szerint nem ismerik a téli gumit, és a nyárit is addig használják, amíg tükörsima nem lesz. A bérautónkon is az volt, ami ugye havas esőben, hóesésben a szerpentinutakon nem túl szerencsés (mentségükre szolgáljon, hogy arrafelé ez nagyon ritka jelenség, a recepciós hölgy a szállásunkon nem győzte hajtogatni, hogy ez nem normális), nem akartuk még azzal is tetézni, hogy ránk esteledik, és sötétben ralizunk hazafelé. Éttermet nehezen találtunk vacsoraidőben, zsúfolt bárokban ehettünk volna valami szendvicsfélét, vagy a kikötőnél egy határozottan nem bizalomgerjesztő helyen. Utóbbiba csak belestünk az ablakokon, és inkább visszasétáltunk a kocsihoz, de ha már arra jártunk, lefotóztam a tengeren ringatózó csónakokat, mert idilli látványt nyújtottak. Szerencsére találtam egy párkányt, amin stabilan megállt a fényképezőgép a 20 másodperces (=iszonyat hosszú!) záridő alatt.
A képeket a szokásos helyre töltöttem föl. Egy-kettőnél odahamisítottam a napsütötte színeket, mert már untam a sok szürkét. Bocs, ha túl erős. :) Kicsivel naplemente előtt kezdtek ugyan oszlani a felhők, de ereje már nem volt a napnak.

Baszkföldön

Némi kavarodás után tegnap estére a csomagjaink is megérkeztek, így már tényleg semmi akadálya nincs annak, hogy jól érezzük magunkat. Baszk vendéglátóink is kitettek magukért. Tengerre néző szobát foglaltak nekünk egy gyönyörű kis szállodában, aminek a télikertjét alakították ki reggelizőhelynek, és állandó vendég egy vörösbegy. Nálam az első percekben nyert. (A tavalyi Bangalore-i szállással ellentétben ez tényleg olyan, mint a honlap galériájában.) Szerda este kb. 40 km-t taxiztunk, hogy a helyi hagyományoknak megfelelően egy présházfélében vacsorázhassunk. Nagyon érdekes volt, mert bepillantást nyerhettünk a baszk szokásokba. Az éttermektől eltérően itt nincs étlap, egyféle menüt lehet kérni, a fogásokat egy-egy közös tálcán hozzák ki, és mindenki abból eszik. (A biztonság kedvéért velünk kivételt tettek, és mindannyian kaptunk saját tányért is.) Az almabort 100 hektós hordókban tárolják, ezeket verik csapra, és a vendégek a vékony sugárban spriccelő folyadék útjába tartják a poharukat, ha inni akarnak. Ami mégsem a pohárba megy, azt elnyeli a lefolyó. Minden hordóban kicsit más ízű ital van, tehát adott az ürügy arra, hogy végigkóstolják őket. Általában mindenki egyszerre, a legszomjasabb vendég "Grodzs!" (vagy valami hasonló) kiáltására vonul át a másik épületbe, megtöltik a poharaikat, beszélgetnek ott egy darabig, aztán visszaballagnak a vacsorájukhoz. Vannak, akik le sem ülnek, csak körbeállják az asztalt. Elmesélve abszolút férfiprogramnak tűnik? Igen, az. Rajtam kívül egész este 2 nő fordult meg a teremben: az egyik a pincérnő, a másik pedig az ő unokahúga, aki véletlenül kollégája Aitornak és Ramonnak, akikhez jöttünk. (Mármint Balázs és Peti, én csak az utazás kedvéért vagyok itt. :) )
Tegnap délelőttre megszervezték nekem, hogy amíg ők tárgyalnak, addig engem egy taxi (hófehér Mercedes) elvigyen Bilbaóba, és megnézhessem a Guggenheim Múzeumot. Ebédre vissza is hozott a céghez, bár így utólag okosabb ötlet lett volna, ha csak este csatlakozom Balázsékhoz, mert a városban simán el tudtam volna tölteni az egész napot (még a szakadó hóesés is tetszett), és nem csináltam volna akkora fölhajtást abból, mit és hol eszem. Ugyanis Ramonék egy régi farmházból átalakított éttermet választottak, ami annyira az isten háta mögött volt, hogy még a térerő is megszűnt. Állítólag csak barátokkal és fontos ügyfelekkel járnak oda. :) Mindenesetre megint csak a pincérnővel ketten képviseltük a szebbik nemet. Legalább 2 órát töltöttünk ott, Ramonék ragaszkodtak hozzá, hogy megkóstoljunk vagy négyféle előételt, háromféle bort (ezeket kihagytam, nem az én műfajom), valami helyi töményebb, ánizsos italt (ebből sem ittam), hatalmas adagot ettünk a főételből, a végén pedig rendeltek egy nagy tál süteményt és fagyit, majd visszamentünk az irodába, ahol én is végigültem a megbeszélést. Ha legközelebb becsatlakozom egy üzleti útra, napközben biztos függetlenítem majd magam a többiektől. A múzeumban ezúttal ugyanis csak az első emeletig jutottam, ahol rátaláltam a Frank Lloyd Wright kiállításra, és örömmel állapítottam meg, hogy pont olyan stílusú házakat tervezett, amilyenben szívesen laknék.
Tegnap este egy kis halászfaluban vacsoráztunk, ez már sokkal oldottabb hangulatban telt. Aitorral a baszk népről és nyelvről beszélgettünk, kerestük a kapcsolatot a magyarral (náluk is -k jelöli a többes számot, és ragokat használnak, nem elöljárószavakat). Hétvégén már nem érnek rá foglalkozni velünk, de kaptunk egy elég részletesen kidolgozott tervet, hogy mikor mit nézzünk meg. A mai program San Sebastian és környéke volt, az utunk végig a tengerpart mellett vezetett, nagyon látványos! Odafelé betértünk egy kis halászfaluba, Getariába is, de nagyrészt a városban sétáltunk. Hangulatos utcácskái vannak, a házakon rengeteg kovácsoltvas erkéllyel illetve üvegfalú kiugró résszel. (Ez utóbbit egyszerűen nem értem, miért ilyen elterjedt, teljesen olyan, mintha egy kirakatot nyitna az ember a lakása oldalában...) Meglátogattuk a strandot is, és láttunk egy elvetemült pasit, aki a nulla fok körüli hőmérséklettel dacolva úszott egy jót a tengerben. Minket pedig a látványtól is kirázott a hideg. Be is mentünk melegedni egy ruhaboltba, ahol épp akciós zakók voltak, Balázs pont talált egyet a saját méretében, ettől Peti is vérszemet kapott, aminek következtében két jókora szatyorral hagytuk el az üzletet. Mikor megéheztünk, a jellegzetesen helyi ebédet egy bárban fogyasztottuk el, ahol az itteni szokásnak megfelelően mindenféle szendvicset kiraktak a pultra, és nyugodtan válogathattunk. A mai programot a Monte Igeldo kilátójával zártuk, ahonnan remek panoráma nyílik San Sebastianra és a tengerparti sziklákra, viszont határozottan hideg szél fújt. Egyébként is barátságtalan most az időjárás, egymást váltja az eső és a hó, az egyszerűen csak szürke égbolt a kellemesebb időszakok közé tartozik. Úgy látszik, a napsütést Barcelonában hagytuk, pedig milyen klassz volt pólóban és mezítláb ücsörögni a reptéri teraszon, a sok rozmaring és levendula mellett! (A férjem ma egy baszk logós kapucnis pulóverrel is gazdagabb lett, nehogy megfagyjon városnézés közben.) Baszkföld franciaországi részére már nem maradt energiánk, egy ralipályának is beillő szerpentinúton visszajutottunk a szállásra, és azóta az ágyból netezünk. Föl is töltöttem az eddigi képeinket, otthon úgysem lesz sok időm foglalkozni velük.

Bécsi reptér, Starbucks

Stuttgarton át akartunk Bilbaóba utazni, de több gép is késik, a csatlakozást esélyünk sincs elérni. A Lufthansával eddig sem voltak jók a tapasztalataim, két évvel ezelőtt (szintén átszállással) Nürnbergbe repültem volna velük, de odafelé kénytelen voltam Frankfurtban vonatra szállni, visszafelé pedig órákat vártam Münchenben - mindezt műszaki hibák miatt. Ezúttal elvileg az időjárás problémás, de lassan érik bennem az elhatározás, hogy a legközelebbi utazásunknál lesz egy név a kerülendő légitársaságok listáján... Mindenesetre ma inkább az Austrian Airlines-szal repülünk, Barcelonán keresztül, ott átszállunk a Spanair gépére, - és az egész napot eltöltjük az odajutással. :( Egyelőre a Starbucksban ücsörgünk, mert itt vannak fotelek. Még jó, hogy előrelátóan a laptoptáskába pakoltam a könyvemet!

Reggeli élmények

Mióta újra kertes házban élek, reggelente olyan dolgokat láthatok, amikért érdemes fölébredni. A napfelkelte rendszeresen elkápráztat, mivel kelet felé néz a legtöbb ablakunk, és elég magasan vagyunk ahhoz, hogy a szomszéd házak ne nagyon zavarjanak.

De nem ez az egyetlen módja annak, ahogy a természet megmutatja a szépségeit. Múlt héten csütörtökön például nagyon hideg volt reggel, fújt a szél, és gyönyörűen esett a hó. Az autópálya a kavargó hópelyhekkel olyan látványt nyújtott, mintha egy tajtékzó folyón utaztunk volna. Szinte azt éreztük, hogy mozog alattunk minden. Szombaton pedig akkora pelyhekben hullott, amekkorákat Pesten sosem láttam. Miután elállt, olyanok voltak a környéken a fák, mint egy szénrajz a fehér papíron.

Tegnapelőtt egy ragadozómadár éles hangjára figyeltünk föl, és Balázs meg is látta őt egy közeli mandulafán. Próbáltam fotózni, kevés sikerrel, viszont az objektív segített abban, hogy jobban szemügyre vehessük. Gyorsan lekaptam a határozót a polcról (azon kevés könyvek egyike, amiket már elhoztam a lakásból), és megállapítottuk, hogy egy karvalyhoz volt szerencsénk. Ma reggel megint láttam (feltételezem, hogy ugyanaz a madár volt), a tujamagvakat csipegető zöldikéket riasztotta el, de azt hiszem, egyet sem tudott elkapni közülük. Ilyenkor sosem tudom, melyiknek szurkoljak: az éhes vadásznak, vagy a kiszemelt áldozatának, ezért inkább csöndes megfigyelő maradok.

A háziállataink is elég szórakoztatóak tudnak lenni, szeretem az ablakból lesni őket, mert olyankor többnyire nem vesznek észre, és teljesen természetesen viselkednek. Cilla és Bikfic egészen önfeledten játszik ilyenkor, a kutya csak akkor irigy, ha a cicát próbálom simogatni.