Agyhalál

A héten rengeteget szívtunk a tréningen, néhány műveletet már becsukott szemmel, fél kézzel is el tudnánk végezni a rendszerben, annyiszor kellett újrakezdeni. (Módosítani persze pont azt nem lehet benne, amit nagyon kéne...) A mai nap végére már mindannyian teljesen frusztráltak voltunk, a hangulat a teljes csüggedés és a már-röhögünk-mindenen között hullámzott. Utóbbira a fiúk még rá is játszottak, hogy legyen okunk a féktelen jókedvre. Ebédszünetben vettem egy pohár narancslevet, amihez szívószál is járt, és amikor mentünk fölfelé a liftben, Ádám és Robi azzal szórakoztak, hogy szürcsölő hangokat adtak ki. Az indiai, aki a 3. emeletig velünk utazott, valószínűleg szintén nagyon viccesnek találta, és én sem voltam olyan állapotban, hogy komoly arccal rendreutasítsam őket. :-) Mióta ilyen fárasztó lett a tréning, tényleg teljesen hülye kis dolgokon is röhögünk. Andival épp azt beszéltük séta közben, hogy milyen nehéz észrevenni a kutyákat (a szőrük pont olyan színű, mint az út pora, és csöndben, összegömbölyödve fekszenek), mikor Andi megszólalt: "Ott is van egy terepszínű kutya." Erre én: "Hol?" Tudom, hogy leírva ez nem olyan poén, de mi két percig nem kaptunk levegőt a nevetéstől.