Az én szemszögemből ez a Müpa-beli koncert az ellentétekről szólt. A dánok elvont, furcsa dallamokat játszottak: volt, hogy erdőre, patakcsobogásra és madárcsicsergésre asszociáltam, néha meg egyszerűen csak zajnak érzékeltem, amit hallottam. A legérdekesebb hangzást a megpörgetett, búgó cintányér nyújtotta. A másik együttes latinos temperamentuma ezzel szemben éles kontrasztot jelentett, de még azon belül a két dobos is nagyon különbözött. Mégis képesek voltak tökéletes harmóniában zenélni: szédítő tempójú dobpergés után többször is pontosan ugyanabban a pillanatban némultak el. Dobverőt csak az egyikük használt, ő tűnt egyébként összeszedettebbnek, az öltözéke is több komolyságot sejtetett (szemüveget, fekete nadrágot és inget viselt). A társa olyan szangvinikus személyiségtípus, aki néha pusztán azért magához húzta a mikrofont, hogy belenevessen. Az külseje tükrözte bohémságát: a bő, fehér ing felett nagy mintás mellényt hordott, és rendszeresen igazgatta a félhosszú haját. Sikeresen vonta be egyébként a közönséget, jelzésre az előre megbeszélt szót kellett hozzátennünk a produkcióhoz.
Nem volt telt ház, és bár úgy tűnt, a többségnek nagyon is tetszett a műsor, elég sokan döntöttek úgy, hogy nem várják ki a végét, és kiosontak. Számomra ez érthetetlen. Ha már megvették a jegyet, és eljöttek, igazán tanúsíthattak volna annyi tiszteletet az előadók és a többi néző iránt, hogy végigülik a koncertet. Volt szünet, akkor feltűnés nélkül haza lehetett volna menni.
Nem volt telt ház, és bár úgy tűnt, a többségnek nagyon is tetszett a műsor, elég sokan döntöttek úgy, hogy nem várják ki a végét, és kiosontak. Számomra ez érthetetlen. Ha már megvették a jegyet, és eljöttek, igazán tanúsíthattak volna annyi tiszteletet az előadók és a többi néző iránt, hogy végigülik a koncertet. Volt szünet, akkor feltűnés nélkül haza lehetett volna menni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése