Újra itthon - átmenetileg

Már 2 hete itthon vagyok, de azóta nem volt energiám megírni ezt a lezáró bejegyzést. Az első hetem azzal telt, hogy próbáltam kiheverni a kegyetlenül hosszú utazást. A Bangalore-Párizs járaton úgy éreztem, egy kriptában repülök, ugyanis az összes ablaknál lehúzták az árnyékolókat, és csak minimális világítást hagytak meg az utastérben (a mosdótól alig találtam vissza!), hogy mindenki nyugodtan alhasson. Na, ez volt az, ami nekem nem sikerült. Jobbra tőlem egy vadidegen pasi ült, aki időnként hangosan krákogott, abba az irányba tehát nem akartam dőlni, a másik oldalon viszont a folyosó volt, és bárki ment el mellettem, a szűk hely miatt egy kicsit mindig hozzámért. Az olvasáshoz fáradt voltam, különben sem szeretem a repülő kis lámpáit. Próbáltam tévét nézni, de igazán nem kötött le egyik műsor sem. A hangerőt sem sikerült úgy beállítanom, hogy a párbeszédek elnyomják a repülőgép zúgását, ugyanakkor a kiabálás/éneklés ne úgy hasson, mintha kést szúrnának a fülembe. Így továbbra sem tudom, mi a Charlie és a csokigyár mondanivalója. Végül kikötöttem a némított WALL-E mellett, ami egyébként aranyos film, ennek ellenére már alig vártam, hogy végre leszálljunk. Párizsban ugyanúgy rohanni kellett a csatlakozáshoz, mint 5 héttel korábban, de már teljesen rutinosak voltunk, és fennakadás nélkül hoztam át egy kétdecis narancslevet a biztonsági ellenőrzésen. Bomlasztom a rendszert. :-)

A kollégáimmal ellentétben én már kicsit meguntam a folyamatos meleget, ezért teljesen fellelkesültem, mikor Párizsban megéreztem az arcomon a havas esőt. Erre készültem már napok óta! Ki is verte az álmot a szememből, Budapestig olvastam a regényt, amit Bangalore-ban vettem (Manju Kapur: A married woman). Ferihegyen már igazi hó esett, és felülnézetből gyönyörű látványt nyújtott a táj. Mikor kiértünk az épületből, legszívesebben belefeküdtem volna ebbe a tiszta, vakítóan fehér takaróba, és csak vártam volna, hogy az arcomra hulljanak a pelyhek...

A parkolóban meglepetés is várt: míg Indiában voltam, Balázs lecserélte a kis autónkat egy számmal nagyobbra - és képes volt hetekig titokban tartani! Sőt, jelenetet is kitalált hozzá: egyszercsak lerakta a bőröndöt, körbenézett, "Pedig valahol itt hagytam a kocsit" - mondta, majd elővette a zsebéből a slusszkulcsot, megnyomta a nyitógombot, és egy a csodaszép, fekete Citroen C4 csipogott vissza. Nem találtam szavakat! Körülbelül annyit sikerült kinyögnöm: "Mi? Hogy? Mikor? És egyáltalán...?" Balázs pedig csak nevetett, és láthatóan nagyon büszke volt rá, hogy az új szerzeménnyel szállíthat engem haza.

Otthon este hatkor már kidőltem, és másnap nagyon későn értem be az irodába. Tulajdonképpen majdnem 2 hétig szenvedtem amiatt, hogy nagyon korán le kell feküdnöm, mert még az indiai időt érzékelem (azaz 4,5 órával későbbinek mindent). Ehhez jött még a feladat, amit kaptunk a senior kollégáktól, nehogy unatkozzunk, amíg nem kerülünk projektre. Aki próbálta már szövegkörnyezet nélküli kifejezések tömkelegét magyarosan lefordítani, az tudja, mennyire nehéz. Közben borzasztóan frusztrált, hogy fogalmam sincs, hogyan tovább - a főnökünk ugyanis még javában tárgyalt arról, ki milyen projektre fog kerülni, mi meg csak vártuk a döntést. Esténként annyira fáradt voltam, hogy megszólalni sem volt kedvem. Múlt csütörtökön végre összeszedtem magam annyira, hogy elmenjek jógázni, ami helyrebillentette a lelkivilágomat, hétvégén Tihanyban sikerült föltöltődnöm.

Tegnap pedig végre megtudtam, hová utazom legközelebb: a demokrácia bölcsője vár rám és még 3 kollégámra. Néhány hét múlva indulunk, és fél évig fogunk ott dolgozni. Persze lélekben nem elsősorban a munkára készülünk, már elkezdtem útikönyvet keresni, és vannak jelentkezők látogatónak is. :-)

Tehát hamarosan a blog folytatása következik, más címmel.