Augusztus Oklahomában

Tegnap életemben először eljöttem egy színházi előadásról a szünetben. Még karácsonyra kaptuk a 2 jegyet a Vígszínházba, korábban nem is hallottam a darabról, de örültem neki, hogy megyünk, mert mostanában nem nagyon voltunk kettesben kultúrprogramon. Igaz, a szakadó hó kicsit elbizonytalanított (amúgy gyönyörű volt, imádtam!), és egy félreértés miatt pont elkerültük egymást az unokatesómékkal (ők jöttek megnézni a lakást, nekünk épp indulnunk kellett Pestre, szerencsére anyu gondoskodott róluk), de időben megérkeztünk, és igyekeztünk ráhangolódni a műsorra. Függönyt nem használtak, így már a kezdés előtt nézegethettük a díszletet, ami nagyon tetszett, izgalmas volt találgatni, hogy mi lesz ebből. Egy fából ácsolt ház belsejét láthattuk, az emeleteket egy-egy galéria jelképezte, és néhány árulkodó tárgy ("Michael Jackson 25" poszter, házhoz szállított kínai kajás papírdoboz) alapján sikerült elhelyezni a történetet az időben. Az első jelenet is ígéretesen alakult: egy alkoholista férfi fölvett egy fiatal indián nőt bejárónőnek, elmagyarázta neki, hogy a felesége gyógyszerfüggő, de ezen nem kell változtatni, és időnként T. S. Eliot műveiből idézett. Eddig volt érdekes az előadás, utána csak csalódás következett. A történet elég röviden összefoglalható: a pasi eltűnik, a felesége pánikba esik, hazarendeli mindhárom lányát és a nővérét, mindenkit családostul. Rengeteg szereplő, a vér szerinti köteléken túl nincs közös pontjuk, csak marják egymást mindenért, és egyik sem elég érdekes karakter ahhoz, hogy fölkeltse az érdeklődésemet. Balázs már az első szünetben egy szappanopera sokadik részéhez hasonlította az élményt, én még adni akartam egy esélyt, mondván: csak a végén ítélkezem. Mégsem bírtam ki addig. Mikor kiderült, hogy a második felvonás nem az utolsó, a fejlemények viszont nem biztatnak semmi jóval (ha a tévében ment volna, már rég átkapcsoltunk volna egy másik csatornára), megbeszéltük, hogy ennél több időt nem pazarolunk rá, mert bármi lesz is a végkifejlet, nem tud annyit nyújtani, hogy megérje kivárni. Érdekes módon a hátunk mögött egy pasi épp azt ecsetelte valakinek, hogy ez mennyire jól megírt darab, "nagyívű", "sorra jelennek meg benne a feszültségpontok", és "annak ellenére, hogy modern téma, nincs elnagyolva". A színház honlapján a "fanyar humorú, sziporkázó párbeszédekkel teletűzdelt" jelzőket használják, ehhez képest mi egyetlen egyszer kacagtunk föl a két felvonás alatt. Egyébként csak néztünk értetlenül, hogy önmagában nincs semmi poén abban, amikor egy nagy családban mindenki idegesen cigizik, káromkodik, piszkálgatja a többieket, és közben a saját problémáival nem tud mit kezdeni.

(Miközben ezt írom, megy a Beugró a Comedy Centralon, kb. 10 perce nézzük, és nagyjából folyamatosan nevetünk, én néha visítva. Na, ez humoros.)