Dilemmák

Kissé tanácstalan vagyok. Ahogy az előző bejegyzésben írtam, két út áll előttem: vagy jobbá válok abban, amit most csinálok, vagy keresek valami mást. Már azt sem könnyű eldönteni, melyik lenne a jobb megoldás, a megvalósítás meg egyik esetben sem egyszerű. Több szempont alapján mérlegelek, és nehéz őket súlyozni...

A maradás mellett szól, hogy már képes voltam jó eredményt elérni, tehát nem vagyok reménytelen eset, és elég sok energiát igényel egy új helyen beilleszkedni, megint valami újat megtanulni. (Vannak egyébként tanulós terveim, csak kicsit más formában, és azok közül is választanom kellene, de egyszerre ennyi változó kicsit sok... :) ) Már éppen kezdek jobban megismerni néhány rokonszenves kollégát, és ha jól belegondolok, otthon is a legtöbb barátságom munkahelyen vagy iskolában kezdődött... Az is tetszik, hogy több csapatvezetőtől hallottam, hogy nem csak szórják a pénzt, mikor magas bónuszt kapnak, hanem rendszeresen félretesznek belőle, befektetik, már egészen fiatalon is nagyon tudatosan tervezik az életüket, és tudnak küzdeni a céljaikért. Mindezt jókedvűen és lelkesedéssel, ami nagyon inspiráló környezetet teremt. Persze csak kicsiben, és nem mindegyik vezetőre igaz ez. Itt érkeztünk meg az ellenérvekhez. A csapatvezetők és kollégák között sajnos bőven vannak olyanok is, akik csak azt várják, hogy leteljen a munkaidő, egész este a telefonjukkal babrálnak, igyekeznek minél hosszabb szünetet tartani, később kezdeni vagy hamarabb befejezni a munkát, vagy ostoba "viccekkel" múlatni az időt. Ez engem eléggé zavar abban, hogy a munkámra koncentráljak*. A menedzserekkel pedig az a bajom, hogy nyomásgyakorlással igyekeznek jobb teljesítményre ösztönözni minket ahelyett, hogy hagynának nyugodt körülmények között végezni a munkánkat.** 

Tegyük fel tehát, hogy a negatívumok kerülnek túlsúlyba (vagy a cég úgy dönt, nem éri meg tovább foglalkoztatni engem :) ), és váltok. Megint kétféle lehetőségem van: vagy valami újba kezdek (ami azt jelenti, hogy megint a nulláról, és ezt a pályakezdő állapotot kezdem kicsit unni), vagy valami olyasmit csinálok, amiben tapasztalatom van. Utóbbiakat viszont alapos okkal hagytam ott annak idején, tehát miért is mennék vissza egy olyan pozícióba, ahol nem éreztem jól magam... A tolmácsolás ebből a szempontból kivétel, mert elememben vagyok, mikor nyelvek között közvetítek, de magyaros konferenciákra ugye nem számíthatok itt, az orvosi rendelőkben, kórházakban pedig csak egy-egy óra munka adódik, ami a megélhetéshez kevés. Alapvetően nem hiszek a biztos munkahelyben, és azt hiszem, nem az a típus vagyok, aki hosszú távon képes alkalmazottként dolgozni, de ez most új helyzet, hogy albérletet fizetek, és egyedül élek, kicsit kisebb lett tőle a kockázatvállalási hajlandóságom. Valójában arra lenne szükségem, hogy legyen valamilyen forrásból passzív jövedelmem***, és egyébként az időm nagy részét olyan tevékenységgel tölthessem, amit szívesen csinálok, a bevétele meg nem számít, de ez nem megy egyik napról a másikra...

*Utálok például minden sövénynél körbenézni, hogy vajon Luke ott rejtőzik-e mögötte, hogy előugorjon, és megijesszen. Múlt csütörtökön többször rászóltam, hogy hagyja abba (és nem ez volt az első eset, hogy jeleztem, ez nekem nem tetszik), aztán elfogyott a türelmem, és azon az óvodás szinten reagáltam, ahogy ő viselkedett. Először elvettem a sapkáját, akkor bocsánatot kért, és megígérte, hogy békén fog hagyni. Persze nem bírta megállni, ezért második alkalommal már a haját húztam (a sapka volt a cél, csak véletlenül a hajával együtt fogtam meg, röhejes helyzet volt), harmadszorra pedig ütöttem. Másnap azon szórakozott a fél iroda, hogy "Luke pofont kapott". Mondom, tiszta óvoda.
Azt sem díjazom, mikor Jamie azzal nyúz, hogy tanítsak neki káromkodásokat magyarul, vagy olyanokat kérdez, hiszek-e a házasság előtti szexben, mikor vesztettem el a szüzességemet... Meg is mondtam neki, hogy nem kedvelem őt, de persze nem érti, miért.

Michael sem könnyű eset, az ún. "jóindulatú szexista"***, aki azt hiszi, azzal tiszteletet tanúsít a nők felé, hogy a külsejüket dicséri, meg flörtölget. Az valahogy még nem jutott eszébe, mekkora tapintatlanság a gyerekei anyjával szemben, hogy poénból más nőket hív randira. Ha az esetem lenne, akkor meg velem szemben is tisztességtelen, hogy úgy tesz, mintha komoly szándékai lennének. Akkor lesz bajban, ha egyszer valaki belemegy a játékba...

Van még egy Aaron nevű srác, aki nem túl okos, hiába hiszi azt magáról (nagyobb az aktív szókincsem, mint az övé, pedig neki anyanyelve), és puszta jóindulatból, segítő szándékkal avatkozik bele a dolgaimba (beszélgetés közepén, még én sem tudom, kell-e segítség, de ő már jön), és megbántódik, mikor közlöm vele, hogy egy csapatvezető éppen elég...

**Például amíg nem kéri valaki, addig nem véglegesítik akkor sem, ha az eredményei elég jók hozzá. Maradjon csak próbaidőn, mert akkor majd biztos jobban igyekszik... Amin teljesen kiakadtam legutóbb, az az, hogy arra hivatkoznak: ha nem teljesítjük a kitűzött célt, akkor a jótékony szervezet pénzt veszít rajtunk. Ez egész egyszerűen nem igaz, mert a cég ügyfelei az új támogatók száma alapján fizetnek, nekik aztán mindegy, ezt hány munkaóra alatt érjük el. A cég profitja az, ami csökken, de ez ugye nem kelt elég nagy bűntudatot az alkalmazottakban... 

Az meg egyszerűen nevetséges, mikor ülünk az irodában arra várva, hogy kiderüljön, kinek a csapatában leszünk, majd bedobnak valakit egy másik kampányról, hogy ugorjon be a szabadságon lévő (ezt miért nem tudták??) csapatvezető helyett, és akkor még gyorsan kitalálják, hová is menjünk dolgozni, és persze senki nem ismeri a környéket, az útvonalat megtervezni nincs idő, vakrepülésszerű az egész.

***Majd lesz egy külön bejegyzés az értékrendemet alakító olvasmányaimról, már így is elég szerteágazó lett ez az írás...