Élményt kapni ajándékba mindig jó. Karácsonyra kedvenc unokaöcsém meglepett minket a Láthatatlan Kiállításra szóló belépővel. Nagyon érdekes eszközök segítik a vakokat a napi feladatok megoldásában. Volt például egy mobiltelefon méretű kütyü, ami jelezni tudja, ha valahol égve maradt a villany, sőt odatartva az anyaghoz megmondja, milyen színű az adott ruha, és hogy milyen szín illik hozzá. Öltözködéshez és mosáshoz kifejezetten praktikus. (Egyes, nem látássérült embereknek sem ártana néha ilyen segítség...) A Braille írógép a hagyományoshoz képest egészen apró szerkezet, mivel összesen hatféle lyukat, szóközt és sorváltást jelentő gombjai vannak. A kifüggesztett ábécé alapján leírtam vele a nevemet, de csak második nekifutásra sikerült, ugyanis a számomra logikus 1-2-3-szóköz-4-5-6 helyett 3-2-1-szóköz-4-5-6 volt a kis pedálok sorrendje, és ezt csak az utolsó betűnél vettem észre. A bevezető beszélgetés után úgy jártunk végig hétköznapi helyszíneket, hogy semmit nem láttunk belőlük, csak tapogatóztunk, és a vezetőnk nyugodt és magabiztos hangját követtük. Sok tárgyat egészen könnyen lehetett azonosítani, de a híres szobrokkal meggyűlt a bajom. Balázs ezekkel is jól boldogult, viszont az alacsony kanapénál kicsit elbizonytalanodott. Az utolsó teremben volt egy büfé, ahol csak fémpénzzel lehetett fizetni, mert a magyar bankjegyeken nem szerepel a címlet Braille-írással. Megkérdeztem a srácot - aki egyébként ugyanabba a középiskolába járt, mint Balázs -, hogyan boldogul egy bevásárlással. A barátnője vagy más, látó ismerőse rendezi el a pénztárcájában a különböző címleteket, mindnek meghatározott helye van. Elgondolkoztam azon, hogy mennyire nehéz tud lenni az élet bárki számára, aki valamiben különbözik az átlagostól. (Én is szoktam különböző trükköket alkalmazni, hogy szemüveg/kontaktlencse nélkül is megtaláljak dolgokat. A rend megtartása nem az erősségem, de azt már megtanultam, hogy a legfontosabb tárgyakat elütő színű helyre érdemes letennem. :) )
Balázs a névnapjára kapott két jegyet a Müpába a Los Angeles-i Filharmonikusok koncertjére. Anyu eredetileg a Táncszínházba akart bennünket meghívni, de figyelmeztettem, hogy nem nekem vesz ajándékot, hanem a férjemnek. Balázs korábban egy műsorfüzetben jelentőségteljesen rábökött Gustavo Dudamel nevére és a dátumra. Kicsit tartottam tőle, hogy egész este az álmossággal fogok küzdeni, általában a zenehallgatás önmagában nem köti le a figyelmemet. Mahler IX. szimfóniáját adták elő, amit eddig nem is ismertem, de nagyon kellemes muzsika, a karmester kitett magáért, szinte gumilabdaként pattogott a pódiumon. Rengeteg hegedűs volt, és két hárfás is. Egészen közelről figyelhettük a játékukat, mivel a 3. sorba szólt a jegyünk. Az csak a helyszínen derült ki, hogy első két sor nincs is, többen meglepődtek rajta, Balázs azzal nyugtázta a helyzetet, hogy nem is baj, mert így több hely marad a lábának. :) Végül nem is álmosodtam el, csukott szemmel is teljesen éberen hallgattam az előadást. Nézelődve kicsit elkalandoztak a gondolataim. Gyerekkoromban szerettem volna hárfázni, de csak zongoraórákra járhattam. (A szüleim részéről volt ugyan egy ígéret, hogy ha az alapokat már jól megtanultam, utána választhatok bármilyen hangszert, de ez hosszú éveket jelentett volna, és ennyire nem voltam kitartó.) Bő 15 éve játszottam utoljára, és amikor a múltkoriban leültem a pianínó elé, rá kellett jönnöm, hogy az ujjaim már egyetlen darabra sem emlékeznek, csak azokat tudtam lepötyögni, amiket énekórán szolmizálva is tanultunk. Ha majd egyszer gyerekeim lesznek, talán újratanulok néhányat.
