Balatoni nyár

Hosszú hallgatás után töröm meg a csendet. Már egy ideje készülődtem rá, végül Agnus legfrissebb bejegyzése adta meg az utolsó lökést. Szeretem az írásait, mert egy-egy rövidke szösszenet egész gondolatfolyamot indít el bennem. Most például arról, hogy a szél felfújta a szoknyáját, rögtön eszembe jutott, hogy én is jártam így nyáron a lellei kikötőben, szerencsére épp nem voltak sokan, és senki nem tett megjegyzést. Egyedül töltöttem a nyaralónkban egy hetet, maga volt a boldogság, senkihez nem kellett alkalmazkodnom, szabad voltam, mint a madár. Felmerült bennem az ötlet, hogy odaköltözhetnék.... Egyik délután hattyúkat etetni mentem ki a kikötőbe, lelkesen dobáltam a száraz kenyeret a vízbe, élveztem, hogy gyűlnek körém a madarak, csak azt nem értettem, miért közelít egyre dühösebben az egyik hattyú. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy a szélben a bő, fehér szoknyám hatalmas lett, és ezt valószínűleg fenyegetésnek tekinti. "Nem szeretem őket. Buta, agresszív madarak. Most ne őket nézd" - mondta róluk a pasi, aki azt szerette volna, ha csak rá figyelek. "Mit jelent, ha hattyúkat látunk éjjel? Hogy megcsókolhatlak?" - kérdezte lelkesen a másik pasi, aki kalandot keresett, de kicsit félénk volt. Élveztem a játékot. Néha szeretek csak úgy sodródni, olyan, mint lebegni a vízen, megszűnik közben a külvilág. Ez a nyár most arról szólt, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Többször hívtam vendégeket, mentünk az aktuális hétvégi programokra, de amikor épp nem volt velem senki, akkor is elindultam bulizni. A nyár egyik nagy felfedezése az Y, aminek a létezéséről persze eddig is tudtam, de azt nem, hogy esténként felgyújtják a bárpultot, és közben szól a Scootertől a Fire (gimis osztálykirándulásos emlékem kapcsolódik hozzá, bármikor képes vagyok tombolni erre a zenére!); a másik pedig a Babel Sound nevű világzenei fesztivál, ami remek program, csapnivaló publicitással. A szokásos BaLatino hétvége pedig sokkal szórakoztatóbb, ha szintén táncos lábú barátnőkkel vágunk neki az éjszakának. Még az sem tántorított el minket, hogy júliusban kabátban kellett elindulnunk otthonról. Augusztus elejére ráuntam a retro bulikra (A "Pocsolyába léptem" típusú dalokból nekem egy is sok, harmadszorra ugyanaz meg már tényleg fáj...), de szerencsére éppen akkor kezdett esténként a kikötőben játszani egy utcazenész. A srác gitározott és énekelt, a tömeg pedig egyre csak gyűlt körülötte. Mint kiderült, az együttes másik fele nélkül jóval szűkebb a repertoárja, viszont ügyesen válogatta össze a számokat, szerintem senkit nem zavart az ismétlés. A Bájoló lett a nagy kedvencem, azóta YouTube-on számtalanszor meghallgattam az eredetit, bár a lellei előadás jobban tetszett.