DS4 - Experidance

Néha meglepő módon derül ki, hogy bizonyos márkákhoz érdemes hűségesnek lenni. A férjem és az apósom (illetve a cégeik) az évek során egy vagyont hagytak ott a Citroën kereskedésben, és ennek következtében Balázst kiemelt ügyfélként kezelik. Így kapott meghívót a DS4 zártkörű bemutatójára. Az pedig az értékesítővel ápolt jó kapcsolatnak köszönhető, hogy nekem is jutott egy belépő. :) Már maga a jegy is sugallta az exkluzivitást: bankkártya méretű, ezüstszínű lapra nyomtatták, és valódi bőr tok is járt hozzá, a DS4 logójával díszítve:

Az eseményt a RaM-Colosseumban tartották, aminek a hirdetésével már találkoztam korábban, de most először jártam ott. (A RaM egyébként a Radnóti Miklós Művelődési Központ rövidítése - bár össze sem lehet hasonlítani mondjuk az érdi művházzal.) Megérte elmenni, mert nagyon komoly rendezvényt szerveztek a bemutató köré. A regisztrációnál ugyan okozott egy kis zavart a felbukkanásom, de a hoszteszek megoldották a problémát, végül a viszonteladóknak szánt asztalhoz ültettek le minket. Az Experidance valószínűleg külön erre az alkalomra készült egy show-val, amiben az autó egy fekete és egy fehér példánya is szerepet kapott. A táncosok élénk színű ruhákban körbevették, megcsodálták, megtapogatták, beszálltak, kiszálltak, követték. Az autó meg csak szép lassan, méltóságteljesen gurult előre-hátra, és időnként fölkapcsolta a fényszóróit - impozáns látvány volt.


Az asztaltársaink szerint a jelenetekben szerepelt az összes tipikus vevő. Én inkább filmélményekre asszociáltam róluk. Először a Star Trek sorozat jutott eszembe, mert olyanok voltak, mint valami technikailag kevésbé fejlett civilizáció tagjai, akik összesereglettek a bolygójukon landolt űrhajó láttán. Aztán fekete-fehérbe öltözve már úgy ropták, mint a Maszk szereplői a Copacabanában. Mindenesetre nagyon ötletesnek tartottam, hogy a műsort rögtön összekötik a termékkel, mert például a BMW bemutatóján ez senkinek nem jutott eszébe, nem is volt ennyire izgalmas.

Miután mindenki kigyönyörködte magát, egy francia pasi beszédet mondott. Nem jegyeztem meg sem a nevét, sem a cégben betöltött pozícióját. Igazából a tolmácsnőnek sokkal jobb kiállása volt, választékosabban és magabiztosabban beszélt. Annyi azért kiderült, hogy a DS modellcsalád a prémium kategória a Citroënnél, és azoknak szánják, akik másképp gondolkoznak a luxusról, mint ami eddig elfogadott volt (21. század, blabla...). A kocsi tényleg szép, és a Totalcar szerint is jól sikerült. Egyelőre tesztvezetni nem lehetett, csak beleülni. Balázsnak a kávébarna színű tetszett meg, de ezzel együtt is inkább a DS3-nál marad. Esetleg egy RS3-ra (ez a raliváltozat) cserélné le, de csakis a hosszabb, kényelmesebb vezetőülés miatt. Egyébként fontos neki, hogy egyedileg lehessen összeválogatni a színeket. Én is nagyon szeretem a miénket, a fehér tetős fahéj árnyalat visszafogottabb, mint a fekete, amit először láttam a szalonban (és majdnem megvettük). Meglepő módon a mélygarázsban nem láttunk másik DS-t. Rögtön úgy éreztem, hogy járt nekünk az a két jegy, hiszen mi vagyunk a célcsoport. :)

Istennő vaddisznóbőrben

Újabb autót teszteltünk, ezúttal komolyabb szándékkal. Fölmerült ugyanis, hogy Balázsék cégének kéne még egy kocsi. Több jelölt is volt, de a férjemben győzött a gyerek (persze a Citroen-kereskedő támogatásával), és leginkább egy DS3 felé hajlik. Épp van egy a szalonban, amit kedvezményesen és gyorsan megkaphatnánk. Balázs hétfőn már vezette is, és tegnap reggel elmentünk együtt kipróbálni. Mivel nyitás előtt 20 perccel odaértünk (a forgalom miatt nem lehet jól kiszámítani az időt, blabla), egy darabig csak kívülről nézegettük. Élőben egész más, mint képeken...

Illetve ez a konkrét példány nagyon meglepett. Balázs ugyan említette, hogy a kereskedő szerint „ez egy vaddisznó”, az én fejemben mégis a neve alapján elvárható „istennő” (déesse) imázsa volt. Az első „sokk” akkor ért, mikor közelebbről megnéztem, ugyanis feketére lakkozott felnijei vannak és dupla kipufogója. NAGYON agresszív látvány. (Balázs vagánynak mondja, de az eufemizmus.) Belül újabb meglepetés fogadott, ugyanis bőrülések vannak, a pedálok pedig ezüst színűek és pöttyösek - mintha ralira tervezték volna. (Állítólag Sébastien Loeb is hamarosan DS3-ra cseréli a C4-et.) A teljesítmény egyébként igazolta a külsőt. Már a motor hangjából tudni lehetett, hogy komoly erőt képvisel. Emelkedőn is ment, mint a golyó, és Balázs arca egész úton ragyogott, nem lehetett róla letörölni a mosolyt. (Ilyennek ritkán látom, mert elég visszafogott típus. :) ) Az én reakcióm távol állt a rajongástól, de igyekeztem más szempontokat is végiggondolni az autóvásárlással kapcsolatban:
1. Az idő 99%-ában Balázs fogja vezetni, tehát a legfontosabb, hogy ő elégedett legyen vele.
2. Jó érzés látni, hogy ilyen lelkes.
3. Mikor lehetne ilyen kocsink, ha nem most? Gyerek(ek)kel ez a modell már gyakorlatilag használhatatlan.
Részemről rámondtam az áment, most Balázson a sor, hogy eldöntse, tényleg egy játékszert akar-e magának, és ha igen, akkor ezt a cég másik tulajdonosával megbeszélje.

C4 Grand Picasso

Hívtak minket a Citroën szalonból, hogy mehetünk kipróbálni az új C4 Picassót. Balázs már a múltkor is nagyon szemezett az automata sebváltóval, ami engem nem hozott lázba - már annak is örülnék, ha a manuálissal lenne rutinom, mert a sajátunk olyan, és az autóvezetés terén sajnos elég rugalmatlan vagyok, nincs kedvem valami teljesen újat megszokni. Ez a kocsi viszont lenyűgözött. Először is: hatalmas. Nem a "sima" verzió volt, hanem a Grand, ami azt jelenti, hogy akár 7 ülés is lehet benne, vagy elképesztően tágas csomagtér. Van panorámaszélvédője, mint a C3-nak, plusz rendelhető tetőablak - szerintem pár év múlva az új modell egy üvegbuborék lesz. :) Imádom, hogy van egy csomó pohártartó és egyéb hely pakolni, hátul 3 egyforma ülés van, és középen sem kell felhúzott lábbal utazni. A szalonban megint jó fej volt a srác (ezúttal egy másik), mert emlékezett rá, hogy Balázs tavaly ott vette az autóját. Megbízott bennünk annyira, hogy odaadta a slusszkulcsot, és édes kettesben tehettünk egy kört. Ennél jobb módja nincs a tesztelésnek! Senki nem szól bele, nem kell úgy tenni, mintha tényleg gondolkoznánk a vásárláson, és bármi személyeset megbeszélhetünk, ami eszünkbe jut útközben. Balázs arca ragyogott, le is fényképeztem, de láthatóan nem díjazta az ötletet, hogy fölkerüljön a blogomba, ezért csak olyan fotót mutatok meg, amin nem felismerhető. :) Íme:

Tesztvezetés kétszer - két külön világ

Úgy látszik, a BMW-nél nem szelektálták az autóvásárlási szokásaik alapján a tesztvezetésre jelentkezőket, mert Balázs kapott időpontot vasárnap délelőttre. Nem tudom, miért, de úgy döntött, hogy nem az új limuzint, hanem az X1-et akarja vezetni. Nekem lényegében mindegy volt, az én rutinommal kínszenvedés Pesten autózni, ezért csak utasnak mentem. Egyébként sem vonz ez a márka, a terepjárókat meg egyáltalán nem tartom szépnek. Azt elismerem, hogy nagyon erős a motor, emelkedőn is gond nélkül gyorsultunk, és szinte észre sem vettük, már 150-nél járt a mutató. Érzésre viszont nem volt semmi különös. Kicsit duzzogtam is magamban, mert hátra kellett ülnöm (az értékesítőnek "jár" az anyósülés, ami szerintem baromság, főleg, ha a reklám szlogenje is az élményt helyezi a középpontba), viszont remekül szórakoztam azon, hogy Balázs mindenfélét kérdezgetett: ez szériatartozék vagy extra, van-e jobb minőségű hifi, milyen motorral lehet még kapni, stb. Sőt, a végén kért katalógust és árlistát is. (Előbbi német nyelvű, ami szerintem nem igazán elegáns megoldás egy magyarországi szalon részéről.) Mintha komoly érdeklődők lettünk volna! :)

Dolgunk végeztével átballagtunk a közeli Citroën kereskedésbe, ahol nyílt hétvégét tartottak az új C3 tiszteletére, és ha már így belejöttünk, azzal is mentünk egy kört. Annyira más volt a hangulata az egésznek! Először is: léggömbök díszítették az összes kiállított autót, ami picit talán gyerekes, de nekem tetszett, mert barátságos légkört teremtett. Az eladók nem voltak olyan elegánsak, és nem is vették magukat annyira komolyan. Ez jól jött, mert ülhettem elöl, és lássuk be, a szélvédőn át feltáruló panorámát onnan lehet igazán élvezni. (Nem is értem, hogy juthat valakinek eszébe egy potenciális vásárlót arra kárhoztatni, hogy a hátsó ülésen szorongjon...) Tehát lelkesen kocsikáztunk, Balázs megint érdeklődött a technikai részletekről, és megbeszéltük, hogy keresnek minket, ha a C4 Picassót vagy az automata sebváltós C5-öt is lehet majd vezetni. Bevallottan elfogultak vagyunk a francia autók, és különösen a Citroënek irányában. Úton hazafelé arról beszélgettünk, hogy eredetileg eszünk ágában sem volt új autót venni, de most már erősen gondolkozunk rajta, milyen jó lenne. :)

5-ös BMW tavaszi D&G kollekcióval

Tegnap este ültem egy új 5-ös BMW-ben, és megnéztem a Dolce&Gabbana tavaszi kollekciójának bemutatóját. Nem volt előre eltervezett program, éppen úton voltam kedvenc unokaöcsémhez (meghívattam magam lakásnézőbe :) ), mikor Balázs rámcsörgött, hogy a volt főnöke nem ér rá, és lepasszolta neki a meghívóját, van-e kedvem elmenni az új modell leleplezésére. Hááát... Német autó... Más tervem volt... Elegánsnak kéne lenni, amire nem készültem, ráadásul szemüveget viseltem az előző esti mozizás miatt (erről majd később)... Szóval nem lelkesedtem túlzottan az ötletért, de éreztem Balázs hangján, hogy ő nagyon szívesen menne, és nem akartam csalódást okozni. Tehát összeszedtem magam, Gábor barátnőjétől kaptam kölcsön egy nyakláncot, hogy legalább megközelítőleg elegáns legyek (köszi Orsi!), és magamban szurkoltam, hogy legyen valami vis maior, ami miatt mégsem érünk oda. :) De odaértünk. Az egész Stefánia tele volt BMW-vel, nagyon azt éreztem, hogy kilógunk a sorból, aztán eszembe jutott, hogy a mi Citroenünkben is BMW fejlesztés a motor. :) Egyébként bent az épületben már egészen megnyugodtam, mert az összegyűlt érdeklődők között volt farmernadrágos és csíkos pulóveres is, őket simán túlöltöztem irodai viseletben. A kifutó mellé az első sorba mégsem ültünk be, de a másodikból is jól lehetett látni. Ügyesen csináltuk, mert a többségnek csak állóhely jutott. :) A D&G ruhái között meglepően hordhatóak is voltak, Balázs arca fölragyogott, hogy épp a kedvenc színei divatosak ebben a szezonban, én meg kinéztem magamnak egy szoknyát (kis kép balra), de szerencsére úgysem tudnám hová fölvenni, ezért nem kell rá egy vagyont költenem. :)

Az új limuzinról nem tudtam meg túl sokat, persze eleve nem álltam hozzá túl nyitottan, mivel előítéleteim vannak a német presztízsautókkal szemben, és a külsejét továbbra is határozottan unalmasnak tartom. Belülről szép, kényelmes, csilivili, és állítólag a kategóriájában a legalacsonyabb a károsanyag-kibocsátása (különvéleményem van a kategóriáról). Mellettem egy nő majd' kiugrott a bőréből, és azt ecsetelte a férjének, hogy ő nemcsak itt a szalonban akar beleülni ebbe a kocsiba, hanem adják oda a kulcsot, mert hallani akarja a motor duruzsolását. Volt egy pasi, aki meg a motorháztetőt nyitotta föl - tök fölöslegesen, úgysem látszik semmi, de ő azt a semmit is szemügyre vette. Na, ezzel végképp nem tudtam azonosulni, de ha már ott voltam, bepattantam a vezetőülésre. Alig értem hozzá a kormányhoz, egészen közelről villant a vaku - nem tudom, honnan került elő hirtelen a fotós, aki amúgy végigfényképezte a teljes programot, de amíg mások próbálgatták az autót, távolabbról dolgozott. Egyébként később, a kijáratnál is így jártam vele - borzasztóan zavaró! Utálom azt érezni, hogy figyelik a mozdulataimat, pillanatok alatt el is ment a kedvem az egésztől, inkább átadtam a helyem Balázsnak. Őt persze hagyták nyugodtan nézelődni, le is nyűgözte a jármű, sőt bejelentkezett tesztvezetésre. (Bár nem tudom, mi lesz belőle, miután őszintén bevallotta, hogy 4-5 évente cserél kocsit, és tavaly vette az aktuálisat...)

Újra itthon - átmenetileg

Már 2 hete itthon vagyok, de azóta nem volt energiám megírni ezt a lezáró bejegyzést. Az első hetem azzal telt, hogy próbáltam kiheverni a kegyetlenül hosszú utazást. A Bangalore-Párizs járaton úgy éreztem, egy kriptában repülök, ugyanis az összes ablaknál lehúzták az árnyékolókat, és csak minimális világítást hagytak meg az utastérben (a mosdótól alig találtam vissza!), hogy mindenki nyugodtan alhasson. Na, ez volt az, ami nekem nem sikerült. Jobbra tőlem egy vadidegen pasi ült, aki időnként hangosan krákogott, abba az irányba tehát nem akartam dőlni, a másik oldalon viszont a folyosó volt, és bárki ment el mellettem, a szűk hely miatt egy kicsit mindig hozzámért. Az olvasáshoz fáradt voltam, különben sem szeretem a repülő kis lámpáit. Próbáltam tévét nézni, de igazán nem kötött le egyik műsor sem. A hangerőt sem sikerült úgy beállítanom, hogy a párbeszédek elnyomják a repülőgép zúgását, ugyanakkor a kiabálás/éneklés ne úgy hasson, mintha kést szúrnának a fülembe. Így továbbra sem tudom, mi a Charlie és a csokigyár mondanivalója. Végül kikötöttem a némított WALL-E mellett, ami egyébként aranyos film, ennek ellenére már alig vártam, hogy végre leszálljunk. Párizsban ugyanúgy rohanni kellett a csatlakozáshoz, mint 5 héttel korábban, de már teljesen rutinosak voltunk, és fennakadás nélkül hoztam át egy kétdecis narancslevet a biztonsági ellenőrzésen. Bomlasztom a rendszert. :-)

A kollégáimmal ellentétben én már kicsit meguntam a folyamatos meleget, ezért teljesen fellelkesültem, mikor Párizsban megéreztem az arcomon a havas esőt. Erre készültem már napok óta! Ki is verte az álmot a szememből, Budapestig olvastam a regényt, amit Bangalore-ban vettem (Manju Kapur: A married woman). Ferihegyen már igazi hó esett, és felülnézetből gyönyörű látványt nyújtott a táj. Mikor kiértünk az épületből, legszívesebben belefeküdtem volna ebbe a tiszta, vakítóan fehér takaróba, és csak vártam volna, hogy az arcomra hulljanak a pelyhek...

A parkolóban meglepetés is várt: míg Indiában voltam, Balázs lecserélte a kis autónkat egy számmal nagyobbra - és képes volt hetekig titokban tartani! Sőt, jelenetet is kitalált hozzá: egyszercsak lerakta a bőröndöt, körbenézett, "Pedig valahol itt hagytam a kocsit" - mondta, majd elővette a zsebéből a slusszkulcsot, megnyomta a nyitógombot, és egy a csodaszép, fekete Citroen C4 csipogott vissza. Nem találtam szavakat! Körülbelül annyit sikerült kinyögnöm: "Mi? Hogy? Mikor? És egyáltalán...?" Balázs pedig csak nevetett, és láthatóan nagyon büszke volt rá, hogy az új szerzeménnyel szállíthat engem haza.

Otthon este hatkor már kidőltem, és másnap nagyon későn értem be az irodába. Tulajdonképpen majdnem 2 hétig szenvedtem amiatt, hogy nagyon korán le kell feküdnöm, mert még az indiai időt érzékelem (azaz 4,5 órával későbbinek mindent). Ehhez jött még a feladat, amit kaptunk a senior kollégáktól, nehogy unatkozzunk, amíg nem kerülünk projektre. Aki próbálta már szövegkörnyezet nélküli kifejezések tömkelegét magyarosan lefordítani, az tudja, mennyire nehéz. Közben borzasztóan frusztrált, hogy fogalmam sincs, hogyan tovább - a főnökünk ugyanis még javában tárgyalt arról, ki milyen projektre fog kerülni, mi meg csak vártuk a döntést. Esténként annyira fáradt voltam, hogy megszólalni sem volt kedvem. Múlt csütörtökön végre összeszedtem magam annyira, hogy elmenjek jógázni, ami helyrebillentette a lelkivilágomat, hétvégén Tihanyban sikerült föltöltődnöm.

Tegnap pedig végre megtudtam, hová utazom legközelebb: a demokrácia bölcsője vár rám és még 3 kollégámra. Néhány hét múlva indulunk, és fél évig fogunk ott dolgozni. Persze lélekben nem elsősorban a munkára készülünk, már elkezdtem útikönyvet keresni, és vannak jelentkezők látogatónak is. :-)

Tehát hamarosan a blog folytatása következik, más címmel.