Töltődés

Olyan szépen sütött a nap, hogy délben egyedül elindultam sétálni. Árnyékban még hideg van, de a tavasz-érzéshez kellett, hogy ne télikabát legyen rajtam, hanem csak széldzseki. A házunkkal szemben, az út túloldalán van a kórház parkja, először oda mentem napozni és madárcsicsergést hallgatni. Vasárnap elég kihalt a város, mivel szinte minden zárva van. Ennek most nagyon örültem, mert senki nem zavart sem a fülelésben, sem abban, hogy kipróbáljam a szabadtéri rehabilitációs eszközöket (rugózó padok, különböző magasságú korlátok, tiszta játszótér!). Míg az egyensúlyomat teszteltem (elégedett vagyok vele), láttam egy vörösbegyet, egy kék cinegét, egy széncinkét, egy varjút, több fekete rigót és egy csapat verebet. Egyik sem zavartatta magát, énekeltek, avarban bogarásztak, mintha ott sem lettem volna. Szeretem ezt az érzést, hogy része vagyok a természetnek, nem valami betolakodó, aki elől menekülni kell. A Landstrassén már több embert láttam, de ott sem kellett tömegben utat törnöm magamnak, mint hétköznap délutánonként. Úgy terveztem meg az útvonalat, hogy körülnézhessek a főtéren, aztán hazafelé megállhassak a Bookboxnál. Végre nyugodtan válogathattam a könyvek között, találtam is egy Elizabeth és kertje címűt, ami a fülszöveg alapján elég ígéretes, és kíváncsiságból elhoztam egy Wienerint is, mert egyáltalán nem ismerem az osztrák női magazinokat. Az egész séta talán egy óráig tartott, mégis úgy értem haza, mint akit kicseréltek. Nyugodt voltam és kipihent, ugyanakkor lelkesedtem mindenért, amit láttam, erősnek és energikusnak éreztem magam. (Ilyen állapotban még a mosogatás sem tud lehangolni!) Nagy szükségem volt már egy ilyen élményre, mert az elmúlt időszakban túl sok időmet és energiámat vette el a munka meg az ingázás, de ez egy másik történet... 

Újra munkában

Hosszasan hallgattam, de szerencsére ennek pozitív oka volt, ugyanis végre tényleg megtaláltam itt a helyem. Az aktív állásvadászat meglepően gyorsan eredményt hozott, pedig Gergőtől csak annyi segítséget kaptam, hogy felhívta a figyelmemet a karriere.at-re. Ideköltözés után hónapokig nézegettem ott a hirdetéseket, de valahogy egyik sem lelkesített igazán, meg ugye éppen eléggé lefoglalt a lakás berendezése és Brüsszel. Október vége lett, mire rábukkantam egy olyan ajánlatra, aminél azt éreztem: igen, erre a munkára nemcsak alkalmas vagyok, hanem szívesen is végezném. Még a felajánlott fizetés is vonzó volt! (Ausztriában erősek a szakszervezetek, kötelező beleírni a hirdetésekbe az iparági kollektív szerződés szerinti minimum összeget, itt viszont konkrétan közölték az éves fizetést, ami több, mint amennyi a besorolásom alapján járna.) Ez így együtt már motivált annyira, hogy pályázzak. Mivel ki akartam használni a lendületet, gyorsan küldtem még pár másik helyre is önéletrajzot. Ez azt a célt is szolgálta volna, hogy ne éljem bele magam túlzottan egyetlen lehetőségbe, mert akkor keserű csalódás, ha az az egy nem jön össze. Persze mivel a többi valójában egyáltalán nem hozott lázba, a remélt hatás elmaradt. Mintha a hr-esek is megérezték volna a hozzáállásomat, sehova máshova nem hívtak be interjúra, ennél az egynél viszont egyetlen nap alatt lezajlott a két kör (délelőtt a fejvadásszal, délután az ügyvezetővel), és egy héttel később ajánlatot kaptam, amit gondolkodás nélkül elfogadtam.

Így most egy számomra korábban ismeretlen, de a saját iparágában jelentős osztrák vállalatnál dolgozom. Az ügyfeleink szoftvert és műanyag lapkákat vásárolnak tőlünk, én az utóbbi termékkel dolgozom. Alapvetően az a feladatom, hogy tartsam a kapcsolatot a vevőkkel: telefonálok, megrendeléseket dolgozok fel és követek nyomon, foglalkozom a reklamációkkal, intézem a szállítást, számlázok, stb. Mindezt négy nyelven, szóval tényleg elememben vagyok. December közepén kezdtem, mély vízbe dobtak, de nem baj, szeretem a pörgést. Az első hetem végén ott lehettem a karácsonyi bulin, találkoztam néhány leányvállalatunknál dolgozó kollégánkkal is, és az este végére már éreztem, hogy a csapat tagja vagyok. 

Januárban Franciaországban jártam az értékesítővel, az kemény volt, mert német-francia viszonylatban előtte sosem tolmácsoltam, ráadásul időnként még angol is keveredett a társalgásba, mert azt többé-kevésbé mindannyian beszéltük. Tisztában vagyok vele, hogy profi tolmács ilyet nem csinál, de ebben a helyzetben mint értékesítéstámogató voltam jelen. Azért alkalmaztak, mert tudok franciául, tehát elvárták, hogy használjam is a nyelvet. Az üzenet mindig átment, végül is ez a lényeg. Hangfelvétel nem készült, és utólag is úgy tűnik, szimpatikus voltam azoknak, akikkel találkoztam. Részemről sikeresnek tekintem az utat, bár fájt a szívem, hogy nem jutott időnk körülnézni a környéken. Svájcba is átmentünk, 10 km-re voltunk a Rajna-vízeséstől, és nem láttuk!! 

Ami a napi rutinban megterhelő, az az ingázás. Azt hittem, mivel Linz belvárosában lakunk, gyalog fogok majd munkába járni, vagy legfeljebb villamosozom egy kicsit. Ehhez képest Kronstorfban találtam munkát, ami egy falu 25-30 km-re innen. Távolsági busszal majdnem egy óra, és nagyon korán kell fölkelnem, hogy időben beérjek. Határeset volt, hogy hajlandó vagyok-e ilyen messzire be(/ki)járni minden nap. Most, hogy már nem teljes sötétségben utazom, kevésbé esik nehezemre, és tényleg nagyon szép tájakon halad át a busz (pl. Enns főtere!), de az első hetekben nagyon megszenvedtem az átállást. Szerencse viszont, hogy végállomáson szállok föl, így mindig le tudok ülni. Nagyjából zavartalanul olvashatok egész idő alatt, és pont a cég kapuja előtt szállok le, csak a parkolón kell átsétálnom az iroda bejáratáig.

BookCrossing - Utazó könyvek

Nagyon szeretem azokat a kezdeményezéseket, amik azon alapulnak, hogy osszuk meg egymással, amink van. Most nem jótékony szervezetek támogatására gondolok vagy a szegényeknek adott ételadományokra (bár ezek is fontos dolgok), hanem olyan kölcsönösen előnyös rendszerekre, mint például a telekocsi, a kanapészörfölés vagy a címben említett könyves ötlet. Utóbbi nagyon egyszerű modell: beszerzed, elolvasod, regisztrálod, "szabadon engeded", más megtalálja, a honlapon feljegyzi, és ez ismétlődik, szerencsés esetben hosszasan és sok szereplővel. Egész közösség tud kialakulni az olvasnivalók útja mentén!

Körülbelül egy hónappal ezelőtt, mikor éppen a szemetet vittem le, így találtam két könyvet a kukák mellett. Ez rosszul hangzik, de nem úgy kell elképzelni, hogy a földön, a koszban hevertek, hanem a kertben lévő fedett kukatárolóban áll egy műanyag láda (azt tippelem, télen ebből lehet felszórni a jeges utat, hogy ne csússzon), és annak a tetején máskor is láttam olyasmit, ami valakinek már nem kellett, de még használhatónak ítélte, például egy pár szandált. A használt cipők nem hoznak lázba, de egy könyv mindjárt más! Ráadásul rögtön kettő - ezen a napon már érdemes volt felkelni! Az ilyen felfedezés önmagában is izgalmas, de igazán lelkes attól lettem, hogy ott virított rajtuk a BookCrossing matrica. A linzi városi könyvtár selejtezte le őket idén tavasszal, és azóta utaztak. Azt sajnos nem tudom, hogy kinél, merre jártak, mert az illető(k) nem írt(ak) bejegyzést a honlapon. Én viszont a héten naplóztam, hogy megtaláltam a krimit, nagyon tetszett a morbid humora, és olvasás után a közeli nyilvános könyvszekrényben "engedtem szabadon". 

Teljesen el vagyok ragadtatva a helytől, a padokkal és az árnyékot adó fával egyike azoknak a tereknek, amelyektől Linz olyan szerethető város. Nagyon remélem, hogy a könyvet egyszer majd megtalálja valaki, akinek van kedve részt venni a játékban, és elmeséli nekem meg a többi könyvrajongónak, mi lett vele. A honlap szerint némelyik kötet sajnos végleg eltűnik szem elől, másokról esetleg csak évek múltán érkezik életjel, így abban nem bíztam, hogy hamarosan hírt hallok felőle, de titkon persze reméltem, hogy nem marad észrevétlen a tettem. Így aztán majdnem kiugrottam a bőrömből örömömben, mikor ma délelőtt megláttam az üzenetet: egy leondingi, nagyon aktív BC-tag köszönetet mondott, hogy megmentettem a könyveket. Rögtön ismerősnek is jelölt, és a profiljából megtudtam, hogy az olvasni és az élményben osztozni szeretők havonta összegyűlnek a Wissensturmban, ami a lakásunktól sétatávra van. Na jó, hosszabb sétányira, de lehet, hogy egy ilyen program megérné a fáradságot...

Ausztria egyébként BC-nagyhatalomnak számít, csak néhány országból regisztráltak több könyvet, mint innen, de azok jóval népesebb helyek, pl. Németország vagy az USA. Kíváncsi voltam, vajon Magyarországon mennyire elterjedt a dolog, és csalódást éreztem, hogy csak 12 példány kering ott. Lehet, hogy ha legközelebb hazalátogatok, fogok egy tucatnyit apu régi könyveiből, és megduplázom az állományt. Jó móka lenne!

Új otthon

Eredetileg nem ezt terveztük, de úgy alakult, hogy én jöttem Linzbe, és Gergővel közösen rendezkedtünk be egy belvárosi tetőtéri lakásban. Linzben nagyon sokan laknak a GWG bérlakásaiban, ez egy önkormányzati cég, ami egész tömböket épít és rehabilitál, néhány lakást elad, a többit pedig bérelni lehet, a piacinál alacsonyabb áron. Természetesen nagy a kereslet rájuk, Gergő már egy éve várólistán volt, és nem sokkal az érkezésem előtt végre felajánlottak neki egyet, amibe azonnal bele is szeretett. Három napunk volt eldönteni, kérjük-e, ebből én kettőt még Angliában töltöttem, ami kicsit nehezítette a helyzetet. Skype-on keresztül nagyon szűkösnek tűnt a fürdőszoba, és különben sem szeretem, ha a vécével egyben van, de a helyi ismerősök szerint ilyen méretű lakást nem találunk külön vécével (vagy ha mégis, csak horror áron). Utolsó nap megnéztem a helyet élőben, tényleg nagyon közel van mindenhez, és remek a kilátás a hegyekre.

Tehát kivettük. Alig egy hónap alatt be is költözünk. Persze gőzerővel kellett dolgozni rajta, de szerintem elég hatékonyak voltunk, ennyi idő alatt mindent megmértem, alaprajzot készítettem, megrendeltük az IKEÁban a bútorokat (106 csomag, 819 kg), felcipeltük a lépcsőn a mosógépet és a fagyasztós hűtőt, kiürítettük és átadtuk a kollégiumi szobát, ahol Gergő addig lakott, összeszereltük itt a konyhaszekrényeket, Gergő bekötötte a csapot, mosogatót, sütőt, főzőlapot, összeraktuk az ágyat, ruhásszekrényt, komódokat, székeket, asztalokat, polcokat, sőt fűszerkertünk is lett.

Gergő még Magyarországról is elhozott egy csomó cuccot (én már nem fértem volna be a kocsiba). Már csak el kellett pakolni őket! Amivel egy picit elakadtunk, az a mosógép, mert ugyan elfér ott, ahová szántuk, de csak oldalt fordítva lehet odáig betolni, és nagyon úgy tűnt, emelés nélkül nem lehet irányba állítani. Aki ismer minket, az tudja, hogy nem a széles vállunkról vagyunk híresek, szóval azt elvetettük, hogy ketten átemeljük a gépet a kád fölött, és első körben kézzel mostunk. Abban bíztam, csak lesz valaki barát/kolléga/ismerős/akárki, aki besegít, de végül egyik délután összeszedtük minden erőnket, és megoldottuk mi magunk. Azóta élvezzük, milyen szép lett a közös otthonunk.

Pöstlingberg

Legutóbb említettem, hogy az ablakból a Pöstlingberget lehet látni, ami kellemes látvány napközben is, de igazán naplementekor lelkesedem érte.

Nyilván hajt a kíváncsiság is, ezért örültem, hogy Gergő meg akarta mutatni a hegyet. Olyan rekkenő hőség volt hétvégén, hogy címlapsztori lett belőle a helyi sajtóban, ezért késő délután indultunk. A főtérről lehet megközelíteni a helyszínt, külön nosztalgiavillamos közlekedik arrafelé, a turistákon kívül valószínűleg senki sem használja. 

Odafelé és visszafelé is találkoztunk magyarokkal, utóbbi kicsit kínos volt, mert gyanútlanul beszélgettünk, mellettünk felsőosztrákul folyt a társalgás, aztán teljesen váratlanul az egyik nő odafordult hozzánk, és szólt, hogy négyük közül hárman mindent értenek. Pff! A közös nyelv szerintem arra nem jogosít föl senkit, hogy letegezzen minket. Tudom, hogy szemtelenül fiatalnak látszunk, de egyikünk sem gyerek, rég elmúltunk már 18 évesek...

A Pöstlingbergnek a mi szempontunkból legfőbb érdekessége a kilátás a városra, ami tényleg pompás. Sajnos Ausztriában a nyitva tartás nem igazodik az igényeinkhez, a kávézó például este hétkor(!) bezárt, és az étteremben is csak nyolcig maradhattunk volna, annak meg nem lett volna sok értelme, így végül be sem mentünk. Mindez egy olyan héten, mikor a csütörtök ünnepnap...

Természetesen a hegytetőn álló bazilikát (nagyképű elnevezés!) sem hagyhattuk ki. Gergő kifejtette a nagyon határozott elképzeléseit arról, milyen jó életük van a papoknak (a cölibátus ugye csak álca a külvilág felé...) és hogy miért van olyan sok gyóntatószék a linzi templomokban. Maga a tény is vicces, hogy tényleg telezsúfolják velük a teret, engem mégis a tetejükre szerelt lámpa nevettetett meg:

Németül nem értők kedvéért: "Kérjük, várjon" és "Kérjük, lépjen be"

A képek ezúttal Gergő telefonjával készültek, mert nekem nem volt zsebem, és nem akartam táskát vinni magammal.

Séta a magasban

"...ahol senki sem jár, csak a madarak, a szél, na meg a kéményseprők"

Hirtelen felindulásból (na jó, fáradtságból: két hét alatt egy Birmingham-Linz-Budapest-Gödöllő-Érd-Balatonlelle-Budapest-Ács-Linz-Birmingham kört jártam volna be, de a végére elfogyott a lendület) átfoglaltam a visszaútra szóló repjegyemet két héttel későbbre, és most Linzben élvezem az életet. Éppen ülök az ötödik emeleti szobában, kilátással a Pöstlingbergre (bal oldali kis tornyok a hegytetőn):

Ez itt annyira menő, hogy szép időben külön villamos jár oda, és a lakásárakon is dob, ha lehet látni az ablakból. Még jobb, hogy innen nemcsak a hegyre nézhetek, hanem a parkra is, ami tele van madarakkal, egész nap hallani az éneküket. Az egyik rozsdafarkú mintha megneszelte volna, hogy róluk tervezek írni, ideröppent a párkányhoz egy pillanatra. Talán jó lenne itt lakni, de egyelőre csak visszatérő vendég vagyok, és igyekszem felfedezni a várost.

Szombaton Gergő is ráért, így együtt tudtunk menni a város egyik kulturális nevezetességéhez, ami a Höhenrausch (~magassági mámor) névre hallgat. Már februárban is láttam, de csak messziről, mert bármilyen érdekesnek tűnt is, nem akartam odafagyni. A koncepció nagyon ötletes: a kiállítótérből lépcsőkön és állványokon lehet továbbmenni a tetők közé, egészen egy templom két tornyáig, de ácsoltak hozzá saját kilátót is.

Remek a kilátás a belvárosra, igazán izgalmassá mégis az teszi, hogy minden évben más témájú kiállítást rendeznek be benne. Idén a madarak körül forog minden - talán mondanom sem kell, nálam már látatlanban nyert, de a kivitelezés is meggyőző. A honlap szerint nagyjából másfél órát érdemes rászánni, nekünk nem sikerült ennyi idő alatt bejárni, de szerencsére csak pár napja nyílt, őszig még lesz alkalmunk visszamenni és bepótolni, amiről lemaradtunk. 

A nyitás elég meglepő volt, madársziluettet formázó post-it cetliket lehetett a terem falára ragasztani.

Kicsit aggódtam is, hogy inkább gyerekeknek szóló kiállításra vettünk jegyet, a következő installáció meg első látásra túl modernnek tűnt: néhány nagy, lapos monitort állítottak körbe, és mindegyiken egy-egy embert lehetett látni különböző helyzetekben (szállodai szobában, autóban ülve, újságot olvasva...), amint idegesen gyorsan mozog a fejük, és közben mindenféle madárhangot hallhattunk. Olyan volt, mintha ők csiripelnének.

És pont ez volt az elképzelés! A werkfilmből kiderült, hogy egy adott területen előforduló fajok énekét gyűjtötték össze, mindet hússzoros lassításban lejátszva megtanították egy-egy énekesnek, aki vállalta a filmszerepet, majd a felvételt újra a hang eredeti sebességére gyorsították. A szereplőket aztán úgy rendezték el a térben, hogy az összhangzás a természetben tapasztalhatóra hasonlítson. Ketten a "madarak" közül beszéltek a tapasztalataikról is, engem igazán az a nézet fogott meg, hogy ha belelátnánk a madarak fejébe, talán az derülne ki, hogy a dal ösztönösen árad, megelőz minden érzést és gondolatot. Ha ez még nem sodort volna magával, következett az újabb lassítás, ezúttal egy seregélyraj leszállásáról készült néhány másodperces videót lassítottak le. A mozgásból szalagok, százlábúak, szögesdrótok formálódtak, némelyik madáron megfigyelhetővé váltak a szárnytollak, egészen lenyűgözött. Ez miért nem nekem jutott eszembe??

Mielőtt kiértünk volna a szabadtéri kiállításrészbe, baromfifajtákkal ismerkedhettünk meg.

A világ minden tájáról származókat kereszteztek biológiai-művészeti kísérletképpen, még keltetőt is szimuláltak hozzá ventilátorokkal és infralámpákkal, a háttérben felállított kivetítőn pedig egy tyúk szemét nézhettük. Különös hangulata volt...

A magasban épített sétány korlátján madárodúkat/-etetőket sorakoztattak föl.

Ezek ugyan többet elmondanak a felső-ausztriai emberek fantáziájáról és ízléséről, mint a madarakról, de a kiállítás egy másik része fent a toronyban bemutatta a Linzben élő madárfajokat is, így nem maradt hiányérzetem.

Hogy ne legyen annyira steril az egész, két nagyobb röpdében papagájok hallgatták a nekik komponált zenét, amihez hozzá is tehettek a saját kreativitásukból. Mikor ott jártunk, néhány kiáltástól eltekintve nem voltak túlzottan együttműködőek, de talán később ráéreznek az alkotás ízére. A fényképezőgépnek pózolás mindenesetre elég jól megy nekik.

A körhintára és a bungee jumpingra már nem jutott időnk, mert fél kilenckor zárják a létesítményt, de a lemenő nap fényét és néhány kakukkos óra hangját még sikerült elcsípnünk.

Mikor már azt hittük, csak a kijárat felé tartunk az épületen belül, jött még egy-két meglepetés. A lépcsőházban papírból hajtogatott darvak lógtak, a mennyezetet pedig a témának megfelelő festményekkel díszítették.

A teljes fotóalbumot a már jól bevált helyre töltöttem föl.

Bécsben 30

Az ember hajlamos nagyobb jelentőséget tulajdonítani a kerek évfordulóknak. Így voltam ezzel én is, a 30. szülinapomra úgy tekintettem, mint valami mérföldkőre az életemben. Balázs ajándékként azzal lepett meg, hogy elvitt két napra Bécsbe. Szeretem ezt a várost, pár évvel ezelőtt egy hónapot töltöttem el itt, hogy németül tanuljak, és akkor keresztül-kasul be is jártam. Mégis volt pár dolog, ami kimaradt, és még több hely, ahová többször is szívesen visszatérek. Mivel a meglepetés része volt, hogy csak aznap reggel tudtam meg, hová megyünk, nem volt alkalmam felkészülni, tehát elég spontán városlátogatás lett belőle. Egy nagyon igényes szállodában aludtunk, ami nemes egyszerűséggel The Hotelnek nevezi magát, és tényleg etalon lehetne:

Elég közel volt a belvároshoz, csak kicsit gyalogolni kellett a Mariahilferstrassén, nem is használtuk a tömegközlekedést. Az első célpontunk a Stephansdom volt, mert emlékeim szerint a belsejét még nem láttam. Így utólag belegondolva az is lehet, hogy csak nem emlékeztem rá, mert annyira nem izgalmas látvány. Mindenesetre megnéztem azt is, megvan-e még a nyelvsuli, ahol tanultam, és megnyugodtam, mert talán még a táblája is ugyanaz. Íme:

Ezután vettünk jegyet az esti hofburgi koncertre, majd elindultunk a múzeumi negyed (MQ) felé, ahol az Architekturzentrumban nagyon alaposan végignéztük a városi kertekről szóló kiállítást. Engem nagyon érdekel a téma, Budapestről is a természet hiánya miatt költöztem ki, és mindig örülök, ha olyan kezdeményezésről hallok, ami visszacsempészi a zöldet a nagyvárosokba. Bécsben van egy minivárosrész, amibe pont ezért első látásra beleszerettem: Spittelberg. Éppen az MQ mögötti utcák alkotják, ezért itt vacsoráztunk. Kifejezetten kisvárosi hangulata van, pedig alig néhány percnyi séta a császári palotától.

Szerencsére a koncerten nem volt dress code, nem kellett visszamennünk a szállásra átöltözni, csak átballagtunk a Hofburgba.

A születésnapom tiszteletére aznap a nagyobb, díszesebb teremben zenélt a Wiener Hofburg-Orchester, és vörös szőnyeggel vártak engem, hogy teljes legyen az élmény. 

  

Komolyzenét játszottak, de nem vették magukat halálosan komolyan, sőt, igyekeztek humort is beleszőni az előadásba. Az operaáriákat külföldi szólisták énekelték, ők is kedvesen, lazán álltak hozzá az egész műsorhoz - persze nehéz is lenne Papageno és Papagena kettősét túlzottan komolyan venni.

Másnap a hőség miatt egyikünk sem akart a tűző napon időzni, így hát bevetettük magunkat a Természettudományi Múzeumba. Köztudottan madármániás vagyok, ezért természetesen azokat a termeket néztük meg, amikben a strucctól az albatroszon át a kolibriig mindenféle szárnyas megtalálható volt. Leendő tolmácsként törekedtem rá, hogy néhány (számomra) fontosabb faj német nevét megjegyezzem, de ünnepelt lévén nem akartam nagyon görcsölni ezen, szóval glosszárium egyelőre nem készült belőlük. :)

A hegyen

Siklani jó! Főleg a kedvenc, jól ismert hegyemen. Kreischbergen építettek egy új felvonót, persze új pályák is tartoznak hozzá, és szerintem a 17-es számú a legjobb. Családi pályának hirdetik, bár szerintem ahhoz kissé meredek - anyu biztos pánikba esne, ha ezen kéne lecsúsznia :) - mindenesetre elég jó tempóban lehet haladni rajta, és gyönyörű a kilátás a környező hegyekre. Tulajdonképpen a táj az, amiért jobban szeretem a síelést sok más sportnál. Ma egész nap egy szivárványt lestünk, de az is látványos volt, mikor a tegnapelőtti köd kezdett felszakadozni, és itt-ott kibukkantak belőle a hegycsúcsok.