BookCrossing - Utazó könyvek

Nagyon szeretem azokat a kezdeményezéseket, amik azon alapulnak, hogy osszuk meg egymással, amink van. Most nem jótékony szervezetek támogatására gondolok vagy a szegényeknek adott ételadományokra (bár ezek is fontos dolgok), hanem olyan kölcsönösen előnyös rendszerekre, mint például a telekocsi, a kanapészörfölés vagy a címben említett könyves ötlet. Utóbbi nagyon egyszerű modell: beszerzed, elolvasod, regisztrálod, "szabadon engeded", más megtalálja, a honlapon feljegyzi, és ez ismétlődik, szerencsés esetben hosszasan és sok szereplővel. Egész közösség tud kialakulni az olvasnivalók útja mentén!

Körülbelül egy hónappal ezelőtt, mikor éppen a szemetet vittem le, így találtam két könyvet a kukák mellett. Ez rosszul hangzik, de nem úgy kell elképzelni, hogy a földön, a koszban hevertek, hanem a kertben lévő fedett kukatárolóban áll egy műanyag láda (azt tippelem, télen ebből lehet felszórni a jeges utat, hogy ne csússzon), és annak a tetején máskor is láttam olyasmit, ami valakinek már nem kellett, de még használhatónak ítélte, például egy pár szandált. A használt cipők nem hoznak lázba, de egy könyv mindjárt más! Ráadásul rögtön kettő - ezen a napon már érdemes volt felkelni! Az ilyen felfedezés önmagában is izgalmas, de igazán lelkes attól lettem, hogy ott virított rajtuk a BookCrossing matrica. A linzi városi könyvtár selejtezte le őket idén tavasszal, és azóta utaztak. Azt sajnos nem tudom, hogy kinél, merre jártak, mert az illető(k) nem írt(ak) bejegyzést a honlapon. Én viszont a héten naplóztam, hogy megtaláltam a krimit, nagyon tetszett a morbid humora, és olvasás után a közeli nyilvános könyvszekrényben "engedtem szabadon". 

Teljesen el vagyok ragadtatva a helytől, a padokkal és az árnyékot adó fával egyike azoknak a tereknek, amelyektől Linz olyan szerethető város. Nagyon remélem, hogy a könyvet egyszer majd megtalálja valaki, akinek van kedve részt venni a játékban, és elmeséli nekem meg a többi könyvrajongónak, mi lett vele. A honlap szerint némelyik kötet sajnos végleg eltűnik szem elől, másokról esetleg csak évek múltán érkezik életjel, így abban nem bíztam, hogy hamarosan hírt hallok felőle, de titkon persze reméltem, hogy nem marad észrevétlen a tettem. Így aztán majdnem kiugrottam a bőrömből örömömben, mikor ma délelőtt megláttam az üzenetet: egy leondingi, nagyon aktív BC-tag köszönetet mondott, hogy megmentettem a könyveket. Rögtön ismerősnek is jelölt, és a profiljából megtudtam, hogy az olvasni és az élményben osztozni szeretők havonta összegyűlnek a Wissensturmban, ami a lakásunktól sétatávra van. Na jó, hosszabb sétányira, de lehet, hogy egy ilyen program megérné a fáradságot...

Ausztria egyébként BC-nagyhatalomnak számít, csak néhány országból regisztráltak több könyvet, mint innen, de azok jóval népesebb helyek, pl. Németország vagy az USA. Kíváncsi voltam, vajon Magyarországon mennyire elterjedt a dolog, és csalódást éreztem, hogy csak 12 példány kering ott. Lehet, hogy ha legközelebb hazalátogatok, fogok egy tucatnyit apu régi könyveiből, és megduplázom az állományt. Jó móka lenne!

Búcsú Birminghamtől

Mikor novemberben megérkeztem, nem gondoltam volna, hogy alig több mint fél évet fogok a városban (sőt az országban) tölteni. Nem terveztem, de így alakult. Még nem tudtam eldönteni, hogy a költözés vagy a pakolás lesz-e az év szava az életemben, de az biztos, hogy a kettő közül az egyik. Új hazám ezúttal Ausztria, határozatlan ideig. 

Mivel néhány hétre nem lett volna értelme új munkát keresni, többek között turistáskodással töltöttem a napjaimat, ez ugyanis korábban kimaradt, merthogy hidegben dolgoztam, és utána örültem, ha a meleg szobában maradhatok. Két helyi látványosság volt, amit mindenképpen meg akartam még nézni: a csatornahálózat és a művészeti múzeum. Mindkettőért érdemes volt kimozdulni a lakásból, és nem is bánom, hogy későbbre maradtak. A szabadtéri program nyáron sokkal élvezetesebb, bár így is elég hűvös szél fújt néha. Tipikus angol nyár, széldzsekiben és napszemüveggel. A látvány pedig igazán nekem való: vízparti házak, hidak, sok-sok hajó, és az elmaradhatatlan madarak.

A kiállítások pedig tele voltak inspirációval, amit sokkal inkább ki tudok használni, ha ráérek alkotni. 

 Maga a múzeum épülete is gyönyörű, és még hangulatos kávézója is van!

Akinek ennyi nem elég, az Birminghamről, Smethwickről és a múzeumról is találhat még több képet.

Black Country Living Museum

Egy hely, ahol megelevenedik a múlt. A világ első iparvidékét élesztették föl (vagy talán tartották életben) Tiptonban, vonattal csupán néhány megállónyira Smethwicktől. A szentendrei skanzenre annyiban emlékeztet a koncepció, hogy ide is régi házakat gyűjtöttek össze, amik aztán korhű berendezést kaptak, viszont továbbvitték az elképzelést, a személyzet is korhű ruhát visel, így mintha az egykori lakókkal beszélgethetne a látogató. Itt töltöttem az egész napot, és egyszerűen imádtam!

Rég elfeledett tárgyak (sokuk emlékeztetett a nagypapa műhelyére, például ez a köszörűkő is), 

játékgyűjteménybe illő járművek (ezekkel oldották meg a közlekedést a helyszínek között, elég nagy területen fekszik a kiállítás),

hajók (a csatornákon ez a hosszú, lapos az ideális forma), 

boltok, egyszervolt foglalkozások, szívesen mesélő szereplők... 

 

A kertek is lenyűgözőek, pont az én ízlésemnek való ez az összevisszaságnak látszó, de valójában nagyon is átgondolt elrendezés.

És végre megint igazi brit kiejtéssel hallottam az angolt, ez tényleg hiányzott már az utóbbi időben!

Séta a magasban

"...ahol senki sem jár, csak a madarak, a szél, na meg a kéményseprők"

Hirtelen felindulásból (na jó, fáradtságból: két hét alatt egy Birmingham-Linz-Budapest-Gödöllő-Érd-Balatonlelle-Budapest-Ács-Linz-Birmingham kört jártam volna be, de a végére elfogyott a lendület) átfoglaltam a visszaútra szóló repjegyemet két héttel későbbre, és most Linzben élvezem az életet. Éppen ülök az ötödik emeleti szobában, kilátással a Pöstlingbergre (bal oldali kis tornyok a hegytetőn):

Ez itt annyira menő, hogy szép időben külön villamos jár oda, és a lakásárakon is dob, ha lehet látni az ablakból. Még jobb, hogy innen nemcsak a hegyre nézhetek, hanem a parkra is, ami tele van madarakkal, egész nap hallani az éneküket. Az egyik rozsdafarkú mintha megneszelte volna, hogy róluk tervezek írni, ideröppent a párkányhoz egy pillanatra. Talán jó lenne itt lakni, de egyelőre csak visszatérő vendég vagyok, és igyekszem felfedezni a várost.

Szombaton Gergő is ráért, így együtt tudtunk menni a város egyik kulturális nevezetességéhez, ami a Höhenrausch (~magassági mámor) névre hallgat. Már februárban is láttam, de csak messziről, mert bármilyen érdekesnek tűnt is, nem akartam odafagyni. A koncepció nagyon ötletes: a kiállítótérből lépcsőkön és állványokon lehet továbbmenni a tetők közé, egészen egy templom két tornyáig, de ácsoltak hozzá saját kilátót is.

Remek a kilátás a belvárosra, igazán izgalmassá mégis az teszi, hogy minden évben más témájú kiállítást rendeznek be benne. Idén a madarak körül forog minden - talán mondanom sem kell, nálam már látatlanban nyert, de a kivitelezés is meggyőző. A honlap szerint nagyjából másfél órát érdemes rászánni, nekünk nem sikerült ennyi idő alatt bejárni, de szerencsére csak pár napja nyílt, őszig még lesz alkalmunk visszamenni és bepótolni, amiről lemaradtunk. 

A nyitás elég meglepő volt, madársziluettet formázó post-it cetliket lehetett a terem falára ragasztani.

Kicsit aggódtam is, hogy inkább gyerekeknek szóló kiállításra vettünk jegyet, a következő installáció meg első látásra túl modernnek tűnt: néhány nagy, lapos monitort állítottak körbe, és mindegyiken egy-egy embert lehetett látni különböző helyzetekben (szállodai szobában, autóban ülve, újságot olvasva...), amint idegesen gyorsan mozog a fejük, és közben mindenféle madárhangot hallhattunk. Olyan volt, mintha ők csiripelnének.

És pont ez volt az elképzelés! A werkfilmből kiderült, hogy egy adott területen előforduló fajok énekét gyűjtötték össze, mindet hússzoros lassításban lejátszva megtanították egy-egy énekesnek, aki vállalta a filmszerepet, majd a felvételt újra a hang eredeti sebességére gyorsították. A szereplőket aztán úgy rendezték el a térben, hogy az összhangzás a természetben tapasztalhatóra hasonlítson. Ketten a "madarak" közül beszéltek a tapasztalataikról is, engem igazán az a nézet fogott meg, hogy ha belelátnánk a madarak fejébe, talán az derülne ki, hogy a dal ösztönösen árad, megelőz minden érzést és gondolatot. Ha ez még nem sodort volna magával, következett az újabb lassítás, ezúttal egy seregélyraj leszállásáról készült néhány másodperces videót lassítottak le. A mozgásból szalagok, százlábúak, szögesdrótok formálódtak, némelyik madáron megfigyelhetővé váltak a szárnytollak, egészen lenyűgözött. Ez miért nem nekem jutott eszembe??

Mielőtt kiértünk volna a szabadtéri kiállításrészbe, baromfifajtákkal ismerkedhettünk meg.

A világ minden tájáról származókat kereszteztek biológiai-művészeti kísérletképpen, még keltetőt is szimuláltak hozzá ventilátorokkal és infralámpákkal, a háttérben felállított kivetítőn pedig egy tyúk szemét nézhettük. Különös hangulata volt...

A magasban épített sétány korlátján madárodúkat/-etetőket sorakoztattak föl.

Ezek ugyan többet elmondanak a felső-ausztriai emberek fantáziájáról és ízléséről, mint a madarakról, de a kiállítás egy másik része fent a toronyban bemutatta a Linzben élő madárfajokat is, így nem maradt hiányérzetem.

Hogy ne legyen annyira steril az egész, két nagyobb röpdében papagájok hallgatták a nekik komponált zenét, amihez hozzá is tehettek a saját kreativitásukból. Mikor ott jártunk, néhány kiáltástól eltekintve nem voltak túlzottan együttműködőek, de talán később ráéreznek az alkotás ízére. A fényképezőgépnek pózolás mindenesetre elég jól megy nekik.

A körhintára és a bungee jumpingra már nem jutott időnk, mert fél kilenckor zárják a létesítményt, de a lemenő nap fényét és néhány kakukkos óra hangját még sikerült elcsípnünk.

Mikor már azt hittük, csak a kijárat felé tartunk az épületen belül, jött még egy-két meglepetés. A lépcsőházban papírból hajtogatott darvak lógtak, a mennyezetet pedig a témának megfelelő festményekkel díszítették.

A teljes fotóalbumot a már jól bevált helyre töltöttem föl.