Búcsú Birminghamtől

Mikor novemberben megérkeztem, nem gondoltam volna, hogy alig több mint fél évet fogok a városban (sőt az országban) tölteni. Nem terveztem, de így alakult. Még nem tudtam eldönteni, hogy a költözés vagy a pakolás lesz-e az év szava az életemben, de az biztos, hogy a kettő közül az egyik. Új hazám ezúttal Ausztria, határozatlan ideig. 

Mivel néhány hétre nem lett volna értelme új munkát keresni, többek között turistáskodással töltöttem a napjaimat, ez ugyanis korábban kimaradt, merthogy hidegben dolgoztam, és utána örültem, ha a meleg szobában maradhatok. Két helyi látványosság volt, amit mindenképpen meg akartam még nézni: a csatornahálózat és a művészeti múzeum. Mindkettőért érdemes volt kimozdulni a lakásból, és nem is bánom, hogy későbbre maradtak. A szabadtéri program nyáron sokkal élvezetesebb, bár így is elég hűvös szél fújt néha. Tipikus angol nyár, széldzsekiben és napszemüveggel. A látvány pedig igazán nekem való: vízparti házak, hidak, sok-sok hajó, és az elmaradhatatlan madarak.

A kiállítások pedig tele voltak inspirációval, amit sokkal inkább ki tudok használni, ha ráérek alkotni. 

 Maga a múzeum épülete is gyönyörű, és még hangulatos kávézója is van!

Akinek ennyi nem elég, az Birminghamről, Smethwickről és a múzeumról is találhat még több képet.

Black Country Living Museum

Egy hely, ahol megelevenedik a múlt. A világ első iparvidékét élesztették föl (vagy talán tartották életben) Tiptonban, vonattal csupán néhány megállónyira Smethwicktől. A szentendrei skanzenre annyiban emlékeztet a koncepció, hogy ide is régi házakat gyűjtöttek össze, amik aztán korhű berendezést kaptak, viszont továbbvitték az elképzelést, a személyzet is korhű ruhát visel, így mintha az egykori lakókkal beszélgethetne a látogató. Itt töltöttem az egész napot, és egyszerűen imádtam!

Rég elfeledett tárgyak (sokuk emlékeztetett a nagypapa műhelyére, például ez a köszörűkő is), 

játékgyűjteménybe illő járművek (ezekkel oldották meg a közlekedést a helyszínek között, elég nagy területen fekszik a kiállítás),

hajók (a csatornákon ez a hosszú, lapos az ideális forma), 

boltok, egyszervolt foglalkozások, szívesen mesélő szereplők... 

 

A kertek is lenyűgözőek, pont az én ízlésemnek való ez az összevisszaságnak látszó, de valójában nagyon is átgondolt elrendezés.

És végre megint igazi brit kiejtéssel hallottam az angolt, ez tényleg hiányzott már az utóbbi időben!

Vidéki báj

Pont ilyen helyekről szoktam régen álmodozni, mikor Angliába vágytam, és most végre jártam is az álmaimban. Vagy inkább egy mesében, ahogy Gergő fogalmazott. Éppen hozzá utaztam, Birminghamből persze nincsen közvetlen járat Linzbe (Budapestre sincsen, nem éppen optimális várost választottam, de nem is volt igazán tudatos a döntés, majd korrigálom), de a Stanstedről induló Ryanair még a hosszabb vonatozással és a repülés előtti éjszakára foglalt szállással együtt is olcsóbb, mint a Lufthansa németországi átszállással, így kerültem Great Hallingbury-be szerda este. A táj klasszikusan angol: zöld mezők, girbegurba fák, Tudor-házikó...

Ha örökre ott kellett volna maradnom, azt sem bántam volna! Eljutni odáig viszont elég kalandos volt, ugyanis busz arrafelé nem jár, gyalog közelítettem meg a panziót. Ragyogó napsütésben, lehetett volna akár kellemes kirándulás is, ha nem húzok magam után egy gurulós bőröndöt az országút szélén (járda nem volt). Még ez sem akadályozott meg abban, hogy fotózzak a navigáció miatt amúgy is a kezemben tartott telefonommal, és végül épségben odaértem. Láttam közben sok szép legelőt és házat, két kis nyuszit, és hallgattam a madarak koncertjét. Lepakolás után pedig első dolgom volt visszasétálni a közeli templomhoz, hogy meglegyen az érzés: most turista vagyok.

Ennél sokkal többet is kaptam abban az esti órában, igazi "most vagyok a helyemen"-élményt. Kedvem támadt újra futni, festeni, kertészkedni... Talán nem is most kezdődött ez a felszabadultság, hanem akkor, mikor visszajöttem Érdről. Már többször voltam a parkban, ami csak néhány buszmegállónyira van a jelenlegi otthonomtól, és jó időben gyönyörű.

Szeretném, ha az életem újra kerek egész lenne, tele hobbikkal és olyan pillanatokkal, amikor elvesztem az időérzékemet.

Dilemmák

Kissé tanácstalan vagyok. Ahogy az előző bejegyzésben írtam, két út áll előttem: vagy jobbá válok abban, amit most csinálok, vagy keresek valami mást. Már azt sem könnyű eldönteni, melyik lenne a jobb megoldás, a megvalósítás meg egyik esetben sem egyszerű. Több szempont alapján mérlegelek, és nehéz őket súlyozni...

A maradás mellett szól, hogy már képes voltam jó eredményt elérni, tehát nem vagyok reménytelen eset, és elég sok energiát igényel egy új helyen beilleszkedni, megint valami újat megtanulni. (Vannak egyébként tanulós terveim, csak kicsit más formában, és azok közül is választanom kellene, de egyszerre ennyi változó kicsit sok... :) ) Már éppen kezdek jobban megismerni néhány rokonszenves kollégát, és ha jól belegondolok, otthon is a legtöbb barátságom munkahelyen vagy iskolában kezdődött... Az is tetszik, hogy több csapatvezetőtől hallottam, hogy nem csak szórják a pénzt, mikor magas bónuszt kapnak, hanem rendszeresen félretesznek belőle, befektetik, már egészen fiatalon is nagyon tudatosan tervezik az életüket, és tudnak küzdeni a céljaikért. Mindezt jókedvűen és lelkesedéssel, ami nagyon inspiráló környezetet teremt. Persze csak kicsiben, és nem mindegyik vezetőre igaz ez. Itt érkeztünk meg az ellenérvekhez. A csapatvezetők és kollégák között sajnos bőven vannak olyanok is, akik csak azt várják, hogy leteljen a munkaidő, egész este a telefonjukkal babrálnak, igyekeznek minél hosszabb szünetet tartani, később kezdeni vagy hamarabb befejezni a munkát, vagy ostoba "viccekkel" múlatni az időt. Ez engem eléggé zavar abban, hogy a munkámra koncentráljak*. A menedzserekkel pedig az a bajom, hogy nyomásgyakorlással igyekeznek jobb teljesítményre ösztönözni minket ahelyett, hogy hagynának nyugodt körülmények között végezni a munkánkat.** 

Tegyük fel tehát, hogy a negatívumok kerülnek túlsúlyba (vagy a cég úgy dönt, nem éri meg tovább foglalkoztatni engem :) ), és váltok. Megint kétféle lehetőségem van: vagy valami újba kezdek (ami azt jelenti, hogy megint a nulláról, és ezt a pályakezdő állapotot kezdem kicsit unni), vagy valami olyasmit csinálok, amiben tapasztalatom van. Utóbbiakat viszont alapos okkal hagytam ott annak idején, tehát miért is mennék vissza egy olyan pozícióba, ahol nem éreztem jól magam... A tolmácsolás ebből a szempontból kivétel, mert elememben vagyok, mikor nyelvek között közvetítek, de magyaros konferenciákra ugye nem számíthatok itt, az orvosi rendelőkben, kórházakban pedig csak egy-egy óra munka adódik, ami a megélhetéshez kevés. Alapvetően nem hiszek a biztos munkahelyben, és azt hiszem, nem az a típus vagyok, aki hosszú távon képes alkalmazottként dolgozni, de ez most új helyzet, hogy albérletet fizetek, és egyedül élek, kicsit kisebb lett tőle a kockázatvállalási hajlandóságom. Valójában arra lenne szükségem, hogy legyen valamilyen forrásból passzív jövedelmem***, és egyébként az időm nagy részét olyan tevékenységgel tölthessem, amit szívesen csinálok, a bevétele meg nem számít, de ez nem megy egyik napról a másikra...

*Utálok például minden sövénynél körbenézni, hogy vajon Luke ott rejtőzik-e mögötte, hogy előugorjon, és megijesszen. Múlt csütörtökön többször rászóltam, hogy hagyja abba (és nem ez volt az első eset, hogy jeleztem, ez nekem nem tetszik), aztán elfogyott a türelmem, és azon az óvodás szinten reagáltam, ahogy ő viselkedett. Először elvettem a sapkáját, akkor bocsánatot kért, és megígérte, hogy békén fog hagyni. Persze nem bírta megállni, ezért második alkalommal már a haját húztam (a sapka volt a cél, csak véletlenül a hajával együtt fogtam meg, röhejes helyzet volt), harmadszorra pedig ütöttem. Másnap azon szórakozott a fél iroda, hogy "Luke pofont kapott". Mondom, tiszta óvoda.
Azt sem díjazom, mikor Jamie azzal nyúz, hogy tanítsak neki káromkodásokat magyarul, vagy olyanokat kérdez, hiszek-e a házasság előtti szexben, mikor vesztettem el a szüzességemet... Meg is mondtam neki, hogy nem kedvelem őt, de persze nem érti, miért.

Michael sem könnyű eset, az ún. "jóindulatú szexista"***, aki azt hiszi, azzal tiszteletet tanúsít a nők felé, hogy a külsejüket dicséri, meg flörtölget. Az valahogy még nem jutott eszébe, mekkora tapintatlanság a gyerekei anyjával szemben, hogy poénból más nőket hív randira. Ha az esetem lenne, akkor meg velem szemben is tisztességtelen, hogy úgy tesz, mintha komoly szándékai lennének. Akkor lesz bajban, ha egyszer valaki belemegy a játékba...

Van még egy Aaron nevű srác, aki nem túl okos, hiába hiszi azt magáról (nagyobb az aktív szókincsem, mint az övé, pedig neki anyanyelve), és puszta jóindulatból, segítő szándékkal avatkozik bele a dolgaimba (beszélgetés közepén, még én sem tudom, kell-e segítség, de ő már jön), és megbántódik, mikor közlöm vele, hogy egy csapatvezető éppen elég...

**Például amíg nem kéri valaki, addig nem véglegesítik akkor sem, ha az eredményei elég jók hozzá. Maradjon csak próbaidőn, mert akkor majd biztos jobban igyekszik... Amin teljesen kiakadtam legutóbb, az az, hogy arra hivatkoznak: ha nem teljesítjük a kitűzött célt, akkor a jótékony szervezet pénzt veszít rajtunk. Ez egész egyszerűen nem igaz, mert a cég ügyfelei az új támogatók száma alapján fizetnek, nekik aztán mindegy, ezt hány munkaóra alatt érjük el. A cég profitja az, ami csökken, de ez ugye nem kelt elég nagy bűntudatot az alkalmazottakban... 

Az meg egyszerűen nevetséges, mikor ülünk az irodában arra várva, hogy kiderüljön, kinek a csapatában leszünk, majd bedobnak valakit egy másik kampányról, hogy ugorjon be a szabadságon lévő (ezt miért nem tudták??) csapatvezető helyett, és akkor még gyorsan kitalálják, hová is menjünk dolgozni, és persze senki nem ismeri a környéket, az útvonalat megtervezni nincs idő, vakrepülésszerű az egész.

***Majd lesz egy külön bejegyzés az értékrendemet alakító olvasmányaimról, már így is elég szerteágazó lett ez az írás...

Állás

Egy régi kedves ismerős emlékeztetett rá, hogy már régóta nem írtam blogot. Igaza van, és terveztem is, hogy majd lesz új bejegyzés, csak ahogy elkezdtem fogalmazni magamban a témát, mindig arra jutottam, hogy olyan sok benne a túl személyes elem, hogy ha mindet kihagyom, a végén nem fog szólni semmiről, akkor meg minek fárasszam vele magam. Jobban belegondolva viszont ma már egészen másképp funkcionál ez a blog, mint amikor létrehoztam. Kezdetben nagyon óvatosan írtam, mert az akkori kollégáim (sőt a főnökeim is) mind tudták, hol olvashatják az élménybeszámolómat a közös indiai utazásunkról. Azóta eltelt több év, a jelenlegi munkatársaim nem tudnak magyarul, és a lakótársaim közül is csak egy, de neki sosem említettem, hogy bármit is közzétennék a neten. Aki továbbra is hűséges olvasóm, az meg valószínűleg nem fog ítélkezni fölöttem egy-egy rendhagyóbb bejegyzés miatt - de ha mégis, legfeljebb nem írok neki vissza :)

Valahol ott hagytam abba legutóbb, hogy bonyolult bankszámlát nyitni, pontosabban igazolni hozzá a címemet. Ez azóta megoldódott, a munkahelyem harmadik nekifutásra képes volt egy fejléces levelet produkálni, amiben benne van a címem, és helyesen írták a nevemet is. Egy bő hónapja tehát boldog számlatulajdonos vagyok az HSBC-nél. Nagyon kedves horvát ügyintézőnőnél nyitottam, aranyos volt, hogy szabadkozott, amiért csak alapszámlát tudnak nekem ajánlani, mivel még nem vagyok elég régóta az országban ahhoz, hogy a hitelképességemet vizsgálják. Az "alap" egyébként abban különbözik a "normál" folyószámlától, hogy nincs hozzá hitelkeret. Internetbank és VISA kártya ugyanúgy jár hozzá, számlákat lehet róla fizetni. Na ezen nem fakadok sírva! Tudom, persze, hogy az angolszász kultúrában teljesen hétköznapi eseménynek számít a hitelfelvétel, de én nem igénylem, hogy több pénz költhessek, mint amennyit keresek, sőt...* Az már inkább csalódást jelentett, mikor apránként gyűlni kezdett a pénzem, és kiderült, hogy a megtakarítási számlák között nincs olyan, amelyik ilyen újonnan érkezetteknek, mint én vagyok, elérhető lenne. Hogy mi a bánatos nyavalyáért kell nekik hitelképességi vizsgálat ahhoz, hogy lekötött pénzre kamatot adjanak, az azóta is rejtély számomra... Sebaj, idővel ez is menni fog.

Az anyagi tényező az egyik oka annak, hogy még nem mondtam föl a munkahelyemen, pedig már többször is felmerült bennem. Elég gyorsan zajlik az élet körülöttem, két hét alatt találtam munkát, és két hónapon belül elegem is lett belőle. Eleve átmenetinek szántam, csak gyorsan akartam valamit, hogy ne kelljen aggódnom a számlák miatt, és ez megfelelőnek tűnt. Jótékony szervezeteknek gyűjtünk adományt, naponta több órát levegőn vagyok és sétálok (fogytam is pár kilót), rengeteg emberrel beszélek, és olyan, mintha városnézésért fizetnének. Mégsem mosogatás vagy takarítás, azt az első perctől kezdve gyűlöltem volna. Órabért kapunk, ami valamivel több, mint a minimálbér, de csak heti 25 órás a munka, mindig délután kezdünk. Eredménytől függően lehet kapni bónuszt is, a legjobbak nagyon jól keresnek vele, sajnos nem tartozom közéjük. A bosszantó az, hogy jól indult a pályafutásom a cégnél: az első munkanapomon kb. az ötödik ajtónál már meg is nyertem rendszeres támogatónak egy középkorú indiai nőt, aki ráadásul rögtön behívott a jó meleg házba a szakadó esőből, és úgy alakult, hogy a hazaérkező lánya is adományozó lett. Másnap nagyon hideg idő volt, de akkor egy újabb kedves ember otthonában melegedhettem egy darabig, ő meg olyannyira lelkes lett, hogy kikapta a kezemből a tollat, és magától írt be az egyéb rovatba egy magasabb összeget, mint amit kérni szoktunk. Ezek után úgy éreztem, remekül fog menni nekem ez a munka, hiszen várhatóan fejlődni fogok, és akkor még jobb eredményeim lesznek. Nem pont így történt... A harmadik napon Michael csapatába kerültem, és onnantól négy napig semmi eredményem nem volt, már kezdtem kétségbe esni, aztán két hétig sikerült egyenletesen teljesítenem, amitől remekül éreztem magam a bőrömben. Amikor a kitöltött papírt lobogtatva sietek a csapatvezetőhöz, nem érzem sem a hideget, sem a fáradtságot, sem az éhséget, sem a fájdalmat (a talpam és a vállam szokott sajogni, a hátizsákos gyalogláshoz nem vagyok hozzászokva), elképesztő tudatállapot! Mintha be lennék drogozva, csak mellékhatás és másnaposság nélkül. Nagyon élveztem azt a képet, ami kialakult rólam: "Rékára mindig lehet számítani". Yasmin csapatában remek volt a hangulat is, csakhogy ő felmondott, vagy másik kampányon dolgozik (biztosat nem tudok, csak pletykák vannak, de a cégkultúráról majd később). Újra Michael irányítása alá kerültem, és mint valami átok, újabb négy eredménytelen nap következett. Azóta sem sikerült kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtanom, és nem tudom, mit csinálok másképp, mint akkor, mikor rendben mentek a dolgok. Ha nem jövök rá, nem tudok javítani rajta, és hamarosan más munka után kell néznem...

*Ezt legjobban egy évekkel ezelőtti történet illusztrálja. Családi síelésre mentünk, és a pályán eszembe jutott, hogy Balázsnál van minden készpénz. Kértem, hogy adjon belőle, de nem megfelezte velem, ahogy vártam volna, hanem megkaptam a legkisebb címletet. Föl is háborodtam, hogy mit képzel rólam, hogy felelőtlenül elszórnám, ha több lenne nálam? "Nem, attól félek, hogy két fenyő között találsz egy bankot, és lekötöd 10 évre" - hangzott a válasz.

Tépem a hajam

Szeretek hatékony lenni. Nagyon büszke voltam magamra, hogy pár nap alatt találtam szállást magamnak, és tegnap a sikeres vizsga után aláírhattam a munkaszerződésemet. Bankszámlaügyben viszont még mindig keresem a kiskapukat, mert az, hogy EU-állampolgár vagyok, és az Egyesült Királyságban bérelek lakást és kapok majd fizetést, változatlanul nem elég. Ma már teljesen reményvesztettnek éreztem magam (tévénézés közben majszoltam a csokis kekszet, hogy vigasztalódjak, ez már a vég kezdete...), mert a leendő főnököm nem tudta megígérni, hogy kapok a cégtől fejléces papíron megerősítő levelet, hogy tényleg ez a lakcímem - és ha tudnak is adni, az is napokba telik. Az alternatívák pedig még ennél is röhejesebbek: segélyért folyamodom, és akkor lesz hivatalos levelezésem egy hatósággal (ehhez azt hiszem, 3 hónapot el kell töltenem az országban), vagy becserélem a magyar jogsimat britre (185 nap ittlét után, potom 60 fontért). Egyik sem tűnt járható útnak. Érdemes volt viszont este panaszkodni a lakótársaknak meg Alexnek (ő képviseli azt a céget, amelyik bérbe adja nekem a szobát), mert holnap kapok egy fejléces papíron igazolást arról, hogy itt lakom, és ha ez valamiért mégsem lenne elég jó, akkor pénteken az egyik lakótárs eljön velem abba a bankba, ahol neki van számlája, és tanúsítja, hogy igen, egy fedél alatt lakunk (referencia!!! :) ). Előbb-utóbb meg fog oldódni ez a probléma is, csak most még frusztrál, mert gyűlölöm a tehetetlenség érzését, és a héten bőven kijutott belőle, pedig még csak szerda van.

A 22-es csapdája

Hétfőig el kell döntenem, hová megyek dolgozni, mert két helyen is várnak a kezdő tréningre. Komoly dilemma, mert csak pár dologban különbözik a két cég, és nem vagyok benne biztos, melyik tényező mennyire fontos nekem, sőt azt sem látom tisztán, mennyire hosszú távra tervezek... Ami viszont közös pont, hogy szükségem lesz egy brit bankszámlára, ahová a fizetésemet utalják majd. Tegnap délután bementem a legközelebbi Lloyd's-ba, ami a helyi könyvtár mellett van, tehát öt perc gyalog a lakástól. Ideális választásnak tűnt, mivel úgy hallottam, elég egyszerű náluk a számlanyitás. Na, a gyakorlat rácáfolt erre az értesülésre. Mivel ez egy kicsi fiók, már azon elbuktam, hogy nem kértem előre időpontot. Sebaj, a városközpontban szombaton is nyitva vannak a bankok, ma újabb próbát tettem. Közben kaptam egy fülest, hogy a Barclays jobb választás lenne, mert stabilabb az anyagi helyzete, és ott is könnyen lehet számlát nyitni. Aha, persze... Itt is kellett volna előre időpontot kérni (pff!), de azért ránéztek a papírjaimra. Az útlevél rendben is volt, viszont a lakcímem igazolásához nem érték be a bérleti szerződéssel, mert nem önkormányzati lakásba költöztem. Khm... Nekem címzett közüzemi számlát persze nem tudok mutatni, mivel azokat nem én fizetem, benne vannak a szoba árában. Adószámom még nincs, sőt az igénylést visszaigazoló levelet sem kaptam meg a hatóságtól. (Akiknek egyébként telefonon diktáltam be a címemet, szóval az aztán végképp nagyon hivatalos...) Egyébként meg mindegy is, mert időpont ebben a bankban csak decemberre lenne, ami nem nyerő. Túl a csalódottságon még meg is voltam sértve, mert érezhetően egyre kevésbé voltak készségesek, miután kiderült, hogy bár kulturált a megjelenésem, mégsem én leszek a következő prémium ügyfél. (Ezeknek nem magyarázta el senki a potenciál fogalmát??) Elköszöntem, és átmentem a Lloyd's fiókjába. Ott egy fokkal jobb volt a helyzet, de így sem zárult sikerrel a látogatás. Arra jutottunk, hogy a munkáltatómtól kell kérnem egy igazolást, amiben szerepel a teljes nevem, a lakcímem, és hogy náluk fogok dolgozni. Merthogy a banknak tudnia kell, honnan jön majd pénz a számlára. (Az nem elég jó válasz, hogy a saját, magyarországi számlámról...) Sokadszorra éreztem úgy, hogy ki kell cseleznem a rendszert, mielőtt a részese lehetnék. Az ingatlanosok ugyebár azt akarták, hogy legyen munkám, de elég nehéz úgy munkát találni, hogy nincs hol laknom. Ezt sikerült előre fizetéssel áthidalni, de csak úgy, hogy közvetlenül a tulajjal szerződtem, és felváltva vetettem be a legártatlanabb nézésemet és a nagyon határozott, magabiztos fellépést. Mert tényleg nem akartam senkit átverni, és tényleg hittem benne, hogy hamarosan dolgozni fogok, de ha nem, akkor is tudom egy darabig fizetni a lakbért. Csak bízzon már meg bennem valaki! A könyvtárban legalább könnyű dolgom volt, ott azon is pillanatok alatt túltette magát a kedves néni, hogy előbb ki kell nyomtatnom a könyvtári gépen a bérleti szerződésemet, mert csak elektronikus formában létezik, és csak utána tudom bemutatni a beiratkozáshoz. Persze ott elég kicsi a tét. :) Biztos van valami magyarázat a banki bürokráciára, pénzmosás-ellenes törvény, vagy ilyesmi, de elég bosszantó, hogy a munkaszerződéshez kellene számlaszám, amit munkaszerződés nélkül nem igazán lehet megszerezni... 

"Otthon ott van, ahol a wifi automatikusan kapcsolódik"

Mától ez nekem Smethwick. Némi bonyodalom és izgalom után délután végre átvettem a szobám kulcsait, és még a húszkilós csomagomat is sikerült egyedül felküzdenem a lépcsőn. Alex közben kétszer is rákérdezett, hogy segítsen-e, de úgy döntöttem, kemény csaj vagyok, elbírom egyedül. Akkor is, ha egy szintén nem könnyű hátizsák van rajtam, meg egy női táska, plusz egy szendvics a kezemben. (Innen szép nyerni...) Miután aláírtam a szerződést, és befaltam a szendvicset, már indultam is a könyvtárba, hogy nyomtassak estére. Önéletrajzot kellett vinnem az állásinterjúra! Ahol persze nem volt rá olyan nagy szükség, de még mindig jobb, mintha hiányolták volna. Vasárnap megpályáztam egy értékesítői állást (több más jellegű mellett, mert az érdeklődési köröm sokrétű), hétfőn behívtak mára az első körre, és nem tudom, hogy csináltam, de a dugóban araszoláson kívül semmin nem aggódtam. Egészen felszabadultan beszélgettem Joshsal, a menedzserrel, több közös pontot is találtunk. Az eredményben persze csak akkor lehetek biztos, ha már kaptam visszajelzést, de ha nem jutok tovább, az élmény akkor is megérte. Kicsit olyan, mintha ebben az országban egészen más szerepet játszanék, mint otthon. Vagy inkább mintha itt nem kellene szerepet játszanom... Akárhogy is, nagyon élvezem! A félelemmel vegyes tiszteletet is, amit már a második brit szemében láttam, mikor elmeséltem neki, milyen lazán jöttem ide. "Elég spontán döntés volt" - Simon álla a padlón, szerinte másik városba költözni sem könnyű, és ő biztos nem tenne ilyet, mint én. "Csak egy ismerősöm van a környéken, a város túlsó végén lakik" [kb. mint Káposztásmegyer-Érd] - Chris szeme kerekedik. Kicsit őrült vagyok, de jó nekem. :)

Brum

Nagy fába vágtam a fejszémet, miután október végén már a negyedik verziónál tartottam, hogy mit is tervezek csinálni novemberben. Igazán az sem tetszett, nem voltam túl lelkes attól, hogy akár szabadúszó megbízást, akár állást keressek. Voltam ugyan Budaörsön egy interjún, és elvállaltam volna a munkát, ha megkapom, de valószínűleg nem tett volna boldoggá. Valami más hiányzott... Ebben a lelkiállapotban kaptam egy meghívást Angliába. Szuper, nyerek egy kis időt, hogy átgondoljam, hogyan tovább - gondoltam. Esetleg ott is lehetne dolgozni. Hiszen erre vágytam nyolcéves korom óta! Aztán jött egy hirtelen ötlet, hogy ki kellene deríteni, mikor van a környéken állásbörze. November 7-8, Birmingham! Innentől elindult a lavina. Vettem egy repjegyet november 6-ra, csak oda. Másnap jelent meg ez a cikk - esküszöm, nem én írtam!

Alig pár nap telt el a csütörtöki érkezésem óta, de olyan, mintha már nagyon hosszú ideje itt lennék, mert rengeteg dolgom volt. Pénteken elmentem a diplomásoknak szervezett állásbörzére, találtam pár érdekes céget, és legfőképpen kezdem elhinni magamról, hogy értékes munkaerő lehetek itt is. :) Szombaton szobákat és lakásokat néztem, némelyik borzasztóan igénytelen volt, de az egyik megtetszett. Ha előre kifizetek két hónapot, eltekintenek a referenciától és a kezestől. Persze a nemzetközi átutalás még így is bonyolulttá teszi a folyamatot. Hogy miért nem jó nekik első körben a készpénz...? Na mindegy, előbb-utóbb ez is megoldódik. A telefonegyenlegemet is sikerült feltölteni, csak néhány órámba, pár hívásba, egy kellemes sétába és némi hajtépésbe telt. Online nem működik, mert csak magyar bankkártyám van. Eléggé nehéz így mindenféle ügyintézés, hogy hivatalosan még nem létezem az országban. Meg olyan meglepő hétköznapi akadályokkal szembesülök, amikre sosem számítana az ember, például, hogy megveszem a vonatjegyet, és törlik azt a járatot, amit kinéztem, másikra meg nem jó a jegy, hiába megy ugyanoda, ugyanazon az útvonalon, mert az másik cég. Vagy hogy egyszerre nem tudom bedugni a konnektorba a számítógépem töltőjét és a hajszárítót, mert csak egy átalakítóm van. (Hoztam elosztót, de abba csak egy nagy és két kicsi dugó fér, nekem meg éppen két nagy helyre lett volna szükségem.) Ezek apróságok, persze, de ilyenek miatt tart minden többször annyi ideig, mint otthon. Abban viszont reménykedem, hogy munkát hamar találok, a hétre már van két interjúidőpontom, pedig csak tegnap küldtem el az önéletrajzomat. Igaz, sokkal több helyre, mint Magyarországon tenném. Ott, mivel nem sürgetne az idő, válogatósabb lennék. Itt viszont az első cél az, hogy legyen valamiből jövedelmem, aztán majd meglátom, hogyan tovább. Izgalmas, új élet lesz ez!

Idő, hosszúság, navigáció

A koncert helyszíne miatt Greenwichben szálltunk meg, ami ideális választásnak bizonyult, mert a tömegközlekedés szempontjából még éppen a 2. zónába tartozik, és hajókikötője is van. Nem véletlenül került ide a királyi obszervatórium. Ez volt az egyetlen múzeum, ahová bementünk, sőt még audioguide-ot is kértünk. A leghíresebb látványosság természetesen a nullás meridián, amit sokan mások is fotóztak. Íme Kelet és Nyugat határa:

A kiállításon kiderült, hogy a csillagvizsgáló tevékenysége és a hajókon is pontosan járó (tehát nem inga)óra kifejlesztése ugyanazt a célt szolgálta. Nevezetesen, hogy a hajósok a nyílt tengeren is meg tudják határozni a pontos pozíciójukat. Az észak-dél korábban sem okozott nekik különösebb nehézséget, viszont nagyon sok végzetes baleset történt a kelet-nyugati eltájolás miatt. Az egyik tömeges hajótörés után alapítottak egy díjat, ami milliomossá tette a probléma megoldóját. Egy John Harrison nevű ács évtizedekig dolgozott a kronométeren. Az első változat egy harmincvalahány kilós monstrum volt, a képen látható gömbben végződő karokat használta inga helyett:

Már ez is sokkal nagyobb pontosságot tett lehetővé, mint a korábbi módszerek, de nem volt elég. Két továbbfejlesztés után hősünk rájött, hogy sosem éri el vele a szükséges precizitást, és paradigmát váltott: az ingaórák helyett a zsebórát tökéletesítette. Így született meg a H4. Szerencsére a fotózást tiltó táblákat a kép készítése után láttam meg. :)

Tetszett ez a sikertörténet, tanulságosnak tartom, bár Harrisonnak végül csak 3 éve maradt arra, hogy élvezze a jól megérdemelt gazdagságát.

Greenwichből Embankmentig stílszerűen vízen utaztunk. A Temzét sokkal jobban kihasználják ilyen szempontból, mint Budapesten a Dunát. A londoniak akár ingázhatnak is a gyors hajókkal, amik csúcsidőben húszpercenként járnak.

Felső tízezer, parkok, volt rakpartok

Másnap újabb hosszú sétát tettünk, a metrót egész nap csak arra használtuk, hogy a szállásunk és a belváros között közlekedjünk vele. Először a Big Bent és a Westminstert vettük célba. Eredetileg be akartam menni az apátságba, mert szép gyerekkori emlékeket őrzök róla. Csakhogy fejenként 16 fontba került volna, ami elég húzós összeg egy templomért, és nálunk amúgy is csak 25 helyi egység volt készpénzben. Így inkább maradtunk az alternatív városnézési módnál, és végül nem bántam meg. Kiderült, hogy létezik egy Westminster iskola, ami biztos nagyon elit hely, mindenesetre elkezdtem irigyelni a diákjait az ódon épületekért és a szép udvarért. :) Meglátogattunk egy másik trendi helyet is: a Notting Hill nevű városrészt (az azonos címet viselő filmet itthon Sztárom a páromnak fordították - erről külön véleményem van, de ez egy másik bejegyzés témája lesz), ahol rajtunk kívül nem volt turista. Magyar középosztálybeliként nem győztünk hüledezni az ingatlanirodák kirakatában hirdetett lakások árain. Ha én gazdag lennék... Bár nem hiszem, hogy ha megengedhetném magamnak, pont a brit fővárosba szeretnék költözni. A csökkentett forgalom és a szeles időjárás ellenére nagyon nagy a por, szemünk-orrunk-szánk tele lett vele. Ezen a jókora parkok sem segítenek, mégis élvezet bennük sétálni. A St James-ben kezdtünk, ahol rögtön két dolog is nagyon felvillanyozott. Az egyik egy helyes kis "cottage" saját, buja kerttel - eredetileg a park madarásza használta.

A másik pedig a mókusok közvetlensége. Elvileg tilos az állatokat etetni, ennek ellenére mindig van valaki, aki megkínálja őket egy-két szem mogyoróval. És megvannak még a kanadai ludak is, amiket nyolcévesen nagy hévvel kergettem. :) Mielőtt elértük volna a Hyde Parkot, ahol pelyhes kislibákat is láttunk, megálltunk bámészkodni a Buckingham Palace-nál. Az őrségváltást lekéstük, de azt így is megállapíthattuk, hogy nagyon dekoratívan védik a királynőt. Legalábbis az épület homlokzatánál:

Az oldalsó kerítés ugyanis kevésbé esztétikus, nyilván inkább az elrettentést szolgálja:

A nap zárásaként meglátogattuk a legmodernebb negyedet, ami annyira új, hogy még nem is létezett, mikor legutóbb Londonban jártam. Emlékszem, kisgyerekként izgatottan olvastam föl anyunak az útikönyvünkből, hogy a régi Kanári rakpart helyén milyen pezsgő életet terveznek. Meg is valósult. Őrülten magas irodaházak, bevásárlóközpont és éttermek szegélyezik a csatornákat. Leginkább a párizsi Défense-hoz tudnám hasonlítani, tulajdonképpen csak azért kötődöm hozzá jobban érzelmileg, mert angol. :) Annak alátámasztására, hogy ez az informatikai szektor központja, még a metróállomás is tele van Microsoft hirdetésekkel. A felhőt reklámozzák.

Egyébként ez a leírás volt az első élményem a városrehabilitációval kapcsolatban - talán az egyetemen mégsem véletlenül választottam a területfejlesztés szakirányt...

Tower, City, Soho

Mivel csak néhány napunk volt Londonra, és korábban már mindketten jártunk ott, úgy döntöttünk, hogy nem pazaroljuk az időt múzeumlátogatásra. Szerencsére az időjárás is kedvezett a sétálgatásnak - egyszer sem esett az eső!

Természetesen eljutottunk a klasszikusnak számító helyszínekre is, mint például a Tower környéke. Itt óriási mázlink volt, ugyanis amint át akartunk menni a hídon, megszólaltak a szirénák, és lezárták a közepét, ugyanis egy magas vitorlás miatt föl kellett nyitni. Úgy tudom, ez elég ritka esemény, az összegyűlt tömegben valaki azt mondta, 7 évvel ezelőtt látott ilyet utoljára. Fölvettem az eseményt, hogy dicsekedhessek vele. :) Ide sajnos nem sikerült feltölteni, de a Picasán a fényképek között elhelyeztem a fölnyitásról és a leengedésről (más szemszögből) készült kisfilmet is.

Még itthon beszereztem egy rendhagyó útikönyvet, és a Szt. Pál székesegyháztól annak a javasolt útvonalain indultunk el fölfedezni a City-t.

A környéken a legjellemzőbb látvány a sötét öltönyösök hada volt, meggyőződésem, hogy felülnézetből hangyabolyra emlékeztethet a város. A rózsaszín kardigánommal nagyon kilógtam a sorból. :) Autót meglepően keveset láttunk, viszont annál több bicikli parkolt az irodaházak körül. Úgy látszik, működik a dugódíj, és a TFL (a BKV ottani megfelelője) napijegyének sem véletlenül árulják a csúcsidőn kívül (reggel 9:30 után) érvényes változatát. A tipikus taxik és emeletes buszok csak úgy rajzottak, néha egy-egy hibrid (Toxota Prius) vagy elektromos autó (G-Wiz) törte meg az egyhangúságot, és elvétve láttunk néhány luxusmárkát (Maserati, Rolls Royce Phantom - a megnevezéseket csak Balázstól tudom).

Lelkesen fotóztam útközben, egyik kedvenc témám a cégérek megörökítése (azt hiszem, ez a vonzalom Bécsben kezdődött), de vadásztam a könyvnek köszönhetően megtalált érdekességekre is. Ízelítőül megmutatok itt párat, amikhez talán jól jön némi magyarázat:

Emléktábla a Postman's Parkban. Aki látta a Közelebb (Closer) című filmet, annak ismerős. Aki nem, az nézze meg, vagy érje be annyival, hogy Alice Ayres önfeláldozása késztette arra G. F. Watts-ot, hogy létrehozza az emléktáblák falát.

A Gresham's College udvara. Ez egy szabadegyetem, kutatások folynak, és rendszeresen tartanak a nyilvánosságnak szánt, ingyenes előadásokat. Másnap éppen a megoldható és megoldhatatlan matematikai problémákról szólóra ülhettünk volna be, de Balázs leszavazta. :)

A szótárkészítő Dr. Johnson háza. Az ő nevével a Hiúság vásárában (Vanity Fair) találkozhatunk. (A könyvet elolvasni érdemes, a filmváltozat szerintem harmatgyengére sikerült.)

Ami még megfogott a városban, az a reggeliző- és ebédelőhelyek választéka. Az irodaházak között lépten-nyomon gyorséttermekbe botlottunk, de nem McDonald's és Burger King volt ennyi, hanem Pod - Good Food és Pret a Manger. Adalékanyagmentes, fair trade-es vagy helyben elkészített, friss, organikus ételek és italok várták az éhes öltönyösöket/kosztümösöket, akik hosszú sorokban érkeztek. A többség elvitelre kérte az ebédet (úgy olcsóbb is), de aki leült elfogyasztani, az rögtön szelektíven dobhatta ki a maradékot: fém, üveg (külön csap az elöblítéséhez), papír, komposztálható anyagok. Lenne mit tanulnunk a londoniaktól!

Estére maradt a Soho meglátogatása. A Picadilly Circust éppen föltúrták (úgy fest, mint Pesten a négyes metró leendő állomásai), viszont a környező utcákban megtaláltuk azt a hangulatot, amit kerestünk: színek kavalkádja, speciális kis üzletek (asztrológia, vitorlázás, hangszerek), rengeteg ember. Betértünk egy könyvesboltba (útba is esett, meg rajongó is vagyok :$), és egy skót írónő novelláskötetével lettem gazdagabb. Közös érdeklődési körünk a madármegfigyelés - tényleg nem hagyhattam ott! :)