Szabad program

Pont úgy töltöm itt az időmet, ahogy külföldön mindig is a legjobban szerettem (volna): általában nincs fix programom, jövök-megyek, amikor kedvem tartja, saját kulcsom van a lakáshoz, sokat gyalogolok, de ott lapul a táskámban a villamosbérletem (ha esetleg elfáradnék vagy messzebbre kéne eljutnom), és még egy irodába is szabad bejárásom van, ahol itt dolgozókkal reggelizem (a főnöknő eredetileg brit, de már nagyon régóta itt él, övé a lakás is, amit használhatok a héten). Ez sokkal jobb, mint ahogy többnyire utazni szoktam, mert kicsit belekóstolhatok a helyi életmódba. Ahhoz, hogy igazán megismerjem, persze több időt kéne itt töltenem, de térképet így sem használok, és már tudom, hol lehet sokféle zöldséget vásárolni. Kezdetnek ideális. Még az is belefér, hogy napközben a vízvezetéket szerelik az utcában, ilyenkor nagy a zaj, és nincs hideg víz, csak a háztetőn lévő melegítőtartályból folyik, amíg ki nem ürül az is.

Ma sem a klasszikus turistáskodást választottam, mert a fő cél az, hogy föltöltődjek D-vitaminnal és kellemes élményekkel, mielőtt visszarepülök a tél végi időbe az utolsó mesterszakos félévemet befejezni. Lesétáltam a kikötőbe (gondosan kikerülve az éttermet, ahol a túl kedves pincér dolgozik, meg persze mindenkit, aki hajóutakat szervez), és egy könyvvel a kezemben kiültem a kövekre, ahová a helyiek is előszeretettel járnak. Fantasztikusan nyugodt időtöltés volt elmerülni Márquez regényében, miközben hallgattam a hullámok egyenletes morajlását. Csak akkor indultam tovább, mikor megjelent néhány felhő az égen. Már a pénteki városnézés közben kiszemeltem magamnak egy piros kendőt, és reméltem, hogy sikerül visszatalálnom ahhoz a bolthoz, ahol láttam. Ehhez át kellett vágnom azon a városrészen, ahol egymást érik a boltok (a kikötő és az egyik főút között, szerintem itt mindenki a turistákból él), így végül mire odaértem az óratorony tövébe, már megvettem egy másik sálat. Egyáltalán nem bánom, nagyon szép a színe, és mivel csak anyagában mintás, talán jobban kihasználható, több kabátomhoz illik. (Arra már Indiában rájöttem, hogy melegebb anyagokban, téli ruhatárban kell gondolkozni, nyáron úgysem hordok kendőket. Az ottani legjobb vételem egyébként egy vékony, mustársárga gyapjústóla volt, el is hoztam magammal, mert utazáskor nagyon praktikus.) Közben rengeteg helyre betértem nézelődni, mindenhová nagyon lelkesen invitáltak, kaptam gránátalma ízű teát, sőt reggelivel is megkínáltak, de éhes nem voltam. 

Kicsit zavarba ejtő az a rajongás, amivel egész idő alatt körülvettek, az egyik helyen például a boltos szinte azonnal kötötte a csuklómra az ajándék karkötőt, amint beléptem az üzletbe, mondván, hogy én vagyok álmai asszonya. Máshol is próbáltak rábeszélni közös kávézásra / sétára / az üzlet mögötti kert megnézésére. Mindegyikükkel közöltem, hogy foglalt vagyok, és ezzel többnyire le is zártuk a témát (régen a "férj" szó említése még ennél is hatékonyabban működött, de azok az idők már elmúltak), akadt viszont olyan is, akinél külön hangsúlyozni kellett, hogy "a barátom itt dolgozik a közelben". 

A főútra kiérve szándékosan nem az ismert irányban folytattam az utamat, mert bíztam benne, hogy nem fogok nagyon eltévedni - ha mégis, legfeljebb visszamegyek arrafelé, amerről érkeztem. Körbejártam két mecsetet, és amelyiknél nem volt túl nagy a nyüzsgés, és precízen kiírták, mire kell figyelnie a látogatónak, oda benéztem. 

Cipő a táskában (nem mertem kint hagyni a polcon), kendő a fejemen (olyan előírást szerencsére nem láttam, hogy a karomat is el kéne takarnom, ahhoz kevés lett volna egy sál), benyitottam, de nem volt egyértelmű, hogy a bent lévők éppen egy szertartáson vesznek részt, vagy pusztán magukban elmélkednek, ezért csak pár óvatos és halk lépést tettem, hogy nagyjából lássam, milyen az épület belseje. Nem volt kifejezetten érdekes, a fényképezőgépet elő sem vettem, és hamar kiosontam, hogy ne zavarjak senkit. Őszintén szólva európai nőként mindig tartok tőle egy kicsit, hogy vétek valami helyi vallási vagy kulturális szabály ellen, amit nem is ismerek. A másik mecsetnél már attól is furán éreztem magam, hogy egyedül, nyugati stílusú ruhában bementem a kertjébe, ahol többnyire férfiak tartózkodtak. Gyülekeztek a bejáratnál,  mosakodtak egy kútnál, én meg szerettem volna észrevétlen maradni... Függetlenül attól, mennyire idegen tőlem az iszlám vallás, nem akarok senkit megsérteni, aki ezt a hitet gyakorolja.

Perge

Április elsejével itt beköszöntött a nyár. Tegnap ragyogó idő volt, árnyékban is kb. 25 fok, de mi úgy döntöttünk, hogy napra megyünk. Buszra szálltunk, és ellátogattunk Pergébe, ami a környéken található legnagyobb romváros. Az épületekből főleg oszlopok maradtak meg, és a földön szanaszét hevernek a díszesen faragott kövek.

A feltárás még most is zajlik, a talált leleteket az antalyai múzeumban állítják ki, aminek a kertjében pár nappal ezelőtt jártunk.

Általában nem szeretem a hőséget, de mivel múlt szerdán még hólapátolással kezdtem a napot, most nagyon jóleső érzéssel töltött el, hogy egy réteg ruha elég. A szomjunkat pedig frissen facsart narancslével csillapítottuk, igazi nyaralós hangulatot teremtett. Ami még fontos volt nekem, az az, hogy első pillantásra is gazdag az állatvilág, percek alatt észrevettem a kövek között egy teknőst, ami meglepően gyors tempóban igyekezett elmenekülni a fényképezés elől.

Később találkoztunk egy sokkal kisebbel is, nagyon helyes volt, és kevesebb rejtekhelyet talált, bőven nyílt alkalmunk lefotózni.

Nehezebb dolgunk volt a nagyon fürge gyíkokkal, amik pillanatok alatt eltűntek a falmaradványok repedéseiben. Nekik egy romváros eszményi lakóhely.

Pergét eredetileg kettévágta egy csatorna, ami most majdnem teljesen ki volt száradva, de a megmaradt vízben még láttunk rengeteg kisebb-nagyobb ebihalat. Kifejlett békát sajnos nem, pedig szeretem őket. :)

A kijáratnál természetesen nemcsak a hivatalos múzeumi bolt várja a vásárlókat, hanem számos, az út mellé kitelepült árus is. Többnyire kendőket, terítőket, kis szobrocskákat és ékszereket kínálnak.

A többi képet ide töltöttem föl. 

Újra Ázsiában

Csak szerda este érkeztem meg Antalyába, de úgy érzem magam, mint aki már nagyon hosszú ideje nem járt otthon. Talán a hóhelyzetnek köszönhető, de a környezetemben többekre is sikerült átragasztanom azt az izgatott várakozást, amit már hetek óta éreztem. A kozmetikusom egyenesen úgy fogalmazott hétfő reggel: "Réka, hogy vártuk ezt az utazást, ..." Magamtól valószínűleg eszembe sem jutott volna Törökországban tölteni a tavaszi szünetet, de úgy alakult, hogy egy itt dolgozó ismerősöm meghívott látogatóba.

A szerdai napom utazással telt, mert a bécsi reptérről indult a gépem, és oda busszal mentem a Népligetből, ahová persze még be kellett jutnom Érdről. Tehát jó korán keltem azért, hogy késő estére ideérhessek. :) De megérte, itt éjjel sem kellett a kabát, amit otthon még állig cipzároztam. :)
Csütörtökön a régi és új ismerősökkel elköltött reggeli után táskavásárlással egybekötött városnézéssel kezdtem az ittlétet. (Tudom, meglepő dolgokat vagyok képes otthon felejteni...) Erre nagyjából rá is ment a délelőtt, délután pedig elbuszoztunk az X. Y. (híres török íjász, akinek nem tudom a nevét) emlékversenyre, illetve az azt megelőző hivatalos gyakorlásra, amit egy szálloda hátsó kertjében rendeztek. Még sosem voltam ilyenen, most viszont egészen közelről szemlélhettem az eseményeket, bár eléggé szabályellenesen. Elvileg a versenyzőkön kívül csak az "authorised support staff" tartózkodhatott volna a kordonon belül, de egy melegítőfölső és egy látcső segítségével sikerült megfelelően álcázni magam. Sajnos bejött az előrejelzés, hogy esős idő lesz, én is sokat törölgettem a vizet a szemüvegemről, de többen ernyővel jártak kiszedni a nyílvesszőket a céltáblákból, ami elég mulatságos látványt nyújtott. A program után visszajöttünk a lakásba, de már nem maradt sok időnk tollászkodni, ugyanis indultunk a helyi operába modern balettet nézni.  A szállásadónk vitt minket, hatan zsúfolódtunk az autóba, nagyon jó hangulatban. A két srácnak ez volt az első alkalom, hogy táncelőadást néztek, és szerintem elég jól jártak vele, mert Beethoven 9. szimfóniájára táncolt egy népes tánckar, több különböző karakterű szólótáncossal fűszerezve. Az előadás után mindenki nagyon lelkes volt, bár különböző okokból. Az Örömódáról én egyértelműen Európára, illetve az EU-ra asszociálok, csak aznap este tudtam meg, hogy Beethoven zenéjét használták a Die Hard 5 aláfestéseként is. (Szerencsére nem vagyunk egyformák - mondaná erre anyu...)
Péntekre minden itteni ismerősömnek dolga akadt, így kötetlen városnézéssel tölthettem a napot. (Képek ebben az albumban.) Ez hihetetlenül jól esett, nem is tudom, mikor voltam utoljára úgy egyedül, hogy csak céltalanul kóboroltam, és nem az egyetemi dolgaim vagy a válásom miatt rágódtam közben. (Írhattam volna a szakdogámat is, de nem azért utaztam ennyit, és különben is ragyogó idő volt, vétek lett volna nem kihasználni.) Annak ellenére, hogy a térbeli tájékozódás nem tartozik az erősségeim közé, sikerült odatalálnom a tengerpartra, majd haza. Szeretek olyan helyen lakni, ahonnan gyalog könnyen el lehet jutni a környék minden fontosabb pontjára. Itt percek alatt a bevásárlóutcán, majd az óvárosban találhatom magam, és a kikötő is sétatávra van. Gyönyörű színű a tenger, a kékeszöld legélénkebb árnyalataiban pompázik, és tiszta a víz, egészen mélyre le lehet látni. Ismerkedni akartam a hely hangulatával is, ezért szokásomtól eltérően szóba elegyedtem olyanokkal, akik el akartak nekem adni valamit, amire nem volt szükségem. Nem vásároltam semmit, mégis nagyon kedvesek voltak velem. Itt sokan lelkesednek a Magyarisztánból érkezettekért. Többen megemlítették az országaink közötti, döntetlennel végződő focimeccset, amit én persze nem láttam, de mosolyogva bólogattam, hogy igen, hallottam róla. A kikötőben tucatnyian próbáltak különböző hajóutakra rábeszélni, és  az egyik étteremnél konkrétan elállta az utamat egy pincér. Mire felocsúdtam a meglepetésből, már elém is rakta az ajándék almateát. (Finom ital, de önmagában nagyon édes, nem is értettem, miért hoznak mellé kockacukrot.) Nagyon tudott bókolni a srác, ami még úgy is hízelgő, hogy biztos vagyok benne: számtalanszor elmondta már ugyanezeket a szavakat. A telefonszámomat ennek ellenére nem adtam meg neki, de olyan kitartóan próbálkozott, hogy az övét elmentettem, és megígértem, hogy délután küldök neki sms-t. Persze nem írtam, inkább kerülni fogom a kikötőnek azt a részét... :)
Ami nagyon tetszik ezen a helyen, az az atmoszféra. Szkopje albán negyedében tapasztaltam hasonlót, és egyszer Indiában is, mikor utolsó héten egy mellékutcában végre megéreztem azt a fűszeres, keleti illatot, ami megtölti a levegőt, és egzotikus mesevilágba röpít. Másik fontos eleme a hangulatnak, hogy muzulmán ország lévén mindenhol lehet hallani a müezzin imára szólító énekét. Csütörtökön még a hajnali elsőt is sikerült elcsípnem. Napkelte előtt hangzott föl, és keveredett az ébredező madarak énekével.