Töltődés

Olyan szépen sütött a nap, hogy délben egyedül elindultam sétálni. Árnyékban még hideg van, de a tavasz-érzéshez kellett, hogy ne télikabát legyen rajtam, hanem csak széldzseki. A házunkkal szemben, az út túloldalán van a kórház parkja, először oda mentem napozni és madárcsicsergést hallgatni. Vasárnap elég kihalt a város, mivel szinte minden zárva van. Ennek most nagyon örültem, mert senki nem zavart sem a fülelésben, sem abban, hogy kipróbáljam a szabadtéri rehabilitációs eszközöket (rugózó padok, különböző magasságú korlátok, tiszta játszótér!). Míg az egyensúlyomat teszteltem (elégedett vagyok vele), láttam egy vörösbegyet, egy kék cinegét, egy széncinkét, egy varjút, több fekete rigót és egy csapat verebet. Egyik sem zavartatta magát, énekeltek, avarban bogarásztak, mintha ott sem lettem volna. Szeretem ezt az érzést, hogy része vagyok a természetnek, nem valami betolakodó, aki elől menekülni kell. A Landstrassén már több embert láttam, de ott sem kellett tömegben utat törnöm magamnak, mint hétköznap délutánonként. Úgy terveztem meg az útvonalat, hogy körülnézhessek a főtéren, aztán hazafelé megállhassak a Bookboxnál. Végre nyugodtan válogathattam a könyvek között, találtam is egy Elizabeth és kertje címűt, ami a fülszöveg alapján elég ígéretes, és kíváncsiságból elhoztam egy Wienerint is, mert egyáltalán nem ismerem az osztrák női magazinokat. Az egész séta talán egy óráig tartott, mégis úgy értem haza, mint akit kicseréltek. Nyugodt voltam és kipihent, ugyanakkor lelkesedtem mindenért, amit láttam, erősnek és energikusnak éreztem magam. (Ilyen állapotban még a mosogatás sem tud lehangolni!) Nagy szükségem volt már egy ilyen élményre, mert az elmúlt időszakban túl sok időmet és energiámat vette el a munka meg az ingázás, de ez egy másik történet... 

Búcsú Birminghamtől

Mikor novemberben megérkeztem, nem gondoltam volna, hogy alig több mint fél évet fogok a városban (sőt az országban) tölteni. Nem terveztem, de így alakult. Még nem tudtam eldönteni, hogy a költözés vagy a pakolás lesz-e az év szava az életemben, de az biztos, hogy a kettő közül az egyik. Új hazám ezúttal Ausztria, határozatlan ideig. 

Mivel néhány hétre nem lett volna értelme új munkát keresni, többek között turistáskodással töltöttem a napjaimat, ez ugyanis korábban kimaradt, merthogy hidegben dolgoztam, és utána örültem, ha a meleg szobában maradhatok. Két helyi látványosság volt, amit mindenképpen meg akartam még nézni: a csatornahálózat és a művészeti múzeum. Mindkettőért érdemes volt kimozdulni a lakásból, és nem is bánom, hogy későbbre maradtak. A szabadtéri program nyáron sokkal élvezetesebb, bár így is elég hűvös szél fújt néha. Tipikus angol nyár, széldzsekiben és napszemüveggel. A látvány pedig igazán nekem való: vízparti házak, hidak, sok-sok hajó, és az elmaradhatatlan madarak.

A kiállítások pedig tele voltak inspirációval, amit sokkal inkább ki tudok használni, ha ráérek alkotni. 

 Maga a múzeum épülete is gyönyörű, és még hangulatos kávézója is van!

Akinek ennyi nem elég, az Birminghamről, Smethwickről és a múzeumról is találhat még több képet.

Séta a magasban

"...ahol senki sem jár, csak a madarak, a szél, na meg a kéményseprők"

Hirtelen felindulásból (na jó, fáradtságból: két hét alatt egy Birmingham-Linz-Budapest-Gödöllő-Érd-Balatonlelle-Budapest-Ács-Linz-Birmingham kört jártam volna be, de a végére elfogyott a lendület) átfoglaltam a visszaútra szóló repjegyemet két héttel későbbre, és most Linzben élvezem az életet. Éppen ülök az ötödik emeleti szobában, kilátással a Pöstlingbergre (bal oldali kis tornyok a hegytetőn):

Ez itt annyira menő, hogy szép időben külön villamos jár oda, és a lakásárakon is dob, ha lehet látni az ablakból. Még jobb, hogy innen nemcsak a hegyre nézhetek, hanem a parkra is, ami tele van madarakkal, egész nap hallani az éneküket. Az egyik rozsdafarkú mintha megneszelte volna, hogy róluk tervezek írni, ideröppent a párkányhoz egy pillanatra. Talán jó lenne itt lakni, de egyelőre csak visszatérő vendég vagyok, és igyekszem felfedezni a várost.

Szombaton Gergő is ráért, így együtt tudtunk menni a város egyik kulturális nevezetességéhez, ami a Höhenrausch (~magassági mámor) névre hallgat. Már februárban is láttam, de csak messziről, mert bármilyen érdekesnek tűnt is, nem akartam odafagyni. A koncepció nagyon ötletes: a kiállítótérből lépcsőkön és állványokon lehet továbbmenni a tetők közé, egészen egy templom két tornyáig, de ácsoltak hozzá saját kilátót is.

Remek a kilátás a belvárosra, igazán izgalmassá mégis az teszi, hogy minden évben más témájú kiállítást rendeznek be benne. Idén a madarak körül forog minden - talán mondanom sem kell, nálam már látatlanban nyert, de a kivitelezés is meggyőző. A honlap szerint nagyjából másfél órát érdemes rászánni, nekünk nem sikerült ennyi idő alatt bejárni, de szerencsére csak pár napja nyílt, őszig még lesz alkalmunk visszamenni és bepótolni, amiről lemaradtunk. 

A nyitás elég meglepő volt, madársziluettet formázó post-it cetliket lehetett a terem falára ragasztani.

Kicsit aggódtam is, hogy inkább gyerekeknek szóló kiállításra vettünk jegyet, a következő installáció meg első látásra túl modernnek tűnt: néhány nagy, lapos monitort állítottak körbe, és mindegyiken egy-egy embert lehetett látni különböző helyzetekben (szállodai szobában, autóban ülve, újságot olvasva...), amint idegesen gyorsan mozog a fejük, és közben mindenféle madárhangot hallhattunk. Olyan volt, mintha ők csiripelnének.

És pont ez volt az elképzelés! A werkfilmből kiderült, hogy egy adott területen előforduló fajok énekét gyűjtötték össze, mindet hússzoros lassításban lejátszva megtanították egy-egy énekesnek, aki vállalta a filmszerepet, majd a felvételt újra a hang eredeti sebességére gyorsították. A szereplőket aztán úgy rendezték el a térben, hogy az összhangzás a természetben tapasztalhatóra hasonlítson. Ketten a "madarak" közül beszéltek a tapasztalataikról is, engem igazán az a nézet fogott meg, hogy ha belelátnánk a madarak fejébe, talán az derülne ki, hogy a dal ösztönösen árad, megelőz minden érzést és gondolatot. Ha ez még nem sodort volna magával, következett az újabb lassítás, ezúttal egy seregélyraj leszállásáról készült néhány másodperces videót lassítottak le. A mozgásból szalagok, százlábúak, szögesdrótok formálódtak, némelyik madáron megfigyelhetővé váltak a szárnytollak, egészen lenyűgözött. Ez miért nem nekem jutott eszembe??

Mielőtt kiértünk volna a szabadtéri kiállításrészbe, baromfifajtákkal ismerkedhettünk meg.

A világ minden tájáról származókat kereszteztek biológiai-művészeti kísérletképpen, még keltetőt is szimuláltak hozzá ventilátorokkal és infralámpákkal, a háttérben felállított kivetítőn pedig egy tyúk szemét nézhettük. Különös hangulata volt...

A magasban épített sétány korlátján madárodúkat/-etetőket sorakoztattak föl.

Ezek ugyan többet elmondanak a felső-ausztriai emberek fantáziájáról és ízléséről, mint a madarakról, de a kiállítás egy másik része fent a toronyban bemutatta a Linzben élő madárfajokat is, így nem maradt hiányérzetem.

Hogy ne legyen annyira steril az egész, két nagyobb röpdében papagájok hallgatták a nekik komponált zenét, amihez hozzá is tehettek a saját kreativitásukból. Mikor ott jártunk, néhány kiáltástól eltekintve nem voltak túlzottan együttműködőek, de talán később ráéreznek az alkotás ízére. A fényképezőgépnek pózolás mindenesetre elég jól megy nekik.

A körhintára és a bungee jumpingra már nem jutott időnk, mert fél kilenckor zárják a létesítményt, de a lemenő nap fényét és néhány kakukkos óra hangját még sikerült elcsípnünk.

Mikor már azt hittük, csak a kijárat felé tartunk az épületen belül, jött még egy-két meglepetés. A lépcsőházban papírból hajtogatott darvak lógtak, a mennyezetet pedig a témának megfelelő festményekkel díszítették.

A teljes fotóalbumot a már jól bevált helyre töltöttem föl.

Terített asztal

Rég nem írtam új bejegyzést, pedig Judittal ellentétben én nem akarom lezárni a blogomat, csak mostanában kevés olyan dolog történik velem, amit itt szeretnék elmesélni. Viszont megérkezett a tél, ami egyrészt eszembe juttatta, hogy már egy éve Érden lakunk, és ez milyen jó, másrészt a hóesés kiváltotta belőlünk azt a "pavlovi reflexet" (Móni nevezte így, és nagyon viccesnek tartotta), hogy ki kell tenni a madáretetőket. Ez csak látszólag egyszerű feladat, ugyanis kevés a kertben az olyan macskabiztos hely, ahol egyszerűen tudjuk pótolni az elfogyott eleséget. Tavaly próbálkoztunk egy tálcával, amit az erkély korlátjára akasztottunk ki (mint a balkonládákat szokás), hogy az ablakból figyelhessük a madarakat, de egyszer sem láttunk benne egyet sem, viszont a szél kifújta belőle a magokat, a hó pedig rendszeresen betemette és eláztatta a maradékot. Idén, úgy tűnik, sikerült megtalálni a megoldást - legalábbis a cinkék szempontjából. Vettünk néhány úgynevezett cinkegombócot (faggyúgolyó magokkal, hálóban) és egy nagyobb, szintén gömb alakú fémhálót, amit napraforgómaggal töltöttünk meg. Utóbbiból kicsit potyog a szotyi, ami két okból is előnyös: a havon elég feltűnő, így könnyebben megtalálják; a földről a fekete rigók és balkáni gerlék is föl tudják csipegetni, ők egyébként nem tudnának megkapaszkodni az etetőn. Hátránya viszont, hogy Cilla is könnyedén eléri, de bízom benne, hogy cirmosként elég feltűnő jelenség a hóban, a szárnyasok meg legyenek óvatosak. Reggel ritkább madarakat is láttam a mögöttünk lévő telken (épület nem áll ott, csak néhány fa és bokor): egy harkályt és egy szajkót. A fakopáncs miatt nem aggódom, mert nagyon ügyes, de a mátyásmadarat nagyon sajnáltam, mikor átrepült a cseresznyefánkra, és egy közeli ágról igyekezett elérni a himbálódzó cinkegombócot - kevés sikerrel. Aztán ült még egy kicsit a nyírfán is, talán abban reménykedve, hogy megszánjuk egy kis eleséggel, én meg agyalni kezdtem, hogyan etessem meg anélkül, hogy őt magát kínálnám tálcán Cillának. Egyelőre a szaletli teteje tűnik alkalmasnak, aminek az az előnye is megvan, hogy végre lenne egy olyan helyszín, amire az emeletről is rá lehet látni, eddig ugyanis csak anyu gyönyörködhetett a cinkékben a hálószobája ablakából.

Gombóc Artúr társai

A Loro Parque-ban ismételten megállapítottam, hogy elfogult vagyok a gömbölydedebb madarak iránt. Két, egyébként teljesen különböző faj is levett a lábamról: az első a lunda, ami mintha egy duci pingvin és egy papagáj keresztezéséből született volna. Jersey-n mesélte egy helyi férfi, akivel szóba elegyedtünk, hogy nyár elején még lehetett őket arrafelé látni, de mi már lemaradtunk róluk, így idén be kellett érnünk a tenerifei, fogságban élő példányokkal. Korábban nem tudtam róluk, hogy eszméletlenül gyorsan mozognak: úgy cikáztak ide-oda a vízben, alig győztem kapkodni a fejem, és az is pillanatok alatt kiderült, hogy azért csupa víz az üvegük kb. fél méter magasságig, mert időnként őrült tempóban csapkodják a szárnyaikat, és mindent lefröcskölnek a környezetükben. Mindezt állati mókásan csinálják, nehezemre esett elszakadni tőlük.

Másik nagy kedvencem a kea, egy zömök, zöldes színű új-zélandi papagájfaj, ami gyakran sétálgat a földön, annak ellenére, hogy tud repülni. A külseje nem annyira vicces, mint a lundáé, viszont lenyűgözően kíváncsi, és nagyon ügyes. Bármit képes szétszedni, ha a csőre eléri, az objektívem napellenzőjét is komoly erővel kellett visszahúznom tőle.

Találkoztunk egy fiatal példánnyal is, ő azzal kezdte az ismerkedést, hogy bukfencezett egyet a kedvünkért. Csak úgy, mert éppen ehhez volt kedve. Na, ki csatlakozik, ha csinálok neki Facebook rajongói oldalt? ;)

Madárbarát kert

Ma nagyon korán indultunk, csak azért sikerült időben felkelnem, mert Balázs készített egy gyümölcsturmixot ébresztőnek. Ha a munkám miatt nem is, a reggeli látványért érdemes volt ebben az időpontban talpon lenni: a szomszéd villanypóznáján megfigyeltem két harkályt. Néhány napja már láttam, hogy a gyakran hallatszó kopácsolásuknak eredménye is van, ugyanis egy nagyobb lyukat fúrtak az oszlop oldalába. Most mindketten ott kapaszkodtak mellette, az egyik ugyan a közeledtünkre hamar elrepült, a párja viszont nem zavartatta magát. Először azt hittem, már a fiókákat eteti, mert valamit tartott a csőrében, és elég finom mozdulatokkal rendezkedett az odúban, de aztán hirtelen heves kopogtatásba kezdett, ami rögtön nyilvánvalóvá tette, hogy egyelőre csak építkezés zajlik odabent. Ez meglepett, mert kicsit későinek tűnik. A Wikipédiában nem találtam meg, mikor szoktak költeni, de annyit kiderítettem, hogy a tojásrakástól számítva kb. 5 hétre van szükségük, hogy a fiókák kirepüljenek, tehát még bőven belefér a nyárba. A szajkók is párban jártak hajnalban, ők a kiszáradt mandulafát választották, és a szokásuktól eltérően egészen csöndben voltak. Persze egymás mellett ülve minek kiabálni... :)

A madárbarát kert létrehozása nem is olyan egyszerű dolog, mint amilyennek hittem. Ugyan a mandulafa és az oszlop is nagyon kényelmesen látszik az ablakunkból, de egyik sem a mi udvarunkon áll. A terv az volt, hogy egy itatóval csalogatjuk közelebb a madarakat, de Cilla miatt már az is bonyodalmakat okozott, hová tehetnénk ki ilyet (a kis bestia már így is legalább két gerlét elkapott, semmiképpen nem akarunk könnyű prédákat adni neki). Végül Balázs a szaletli tetejére szerelt föl egy nagyobb cserépalátétet, ami elég széles ahhoz, hogy a madarak megfürödjenek benne, és elég sekély, nehogy belefulladjanak, viszont utóbbiból kifolyólag túl gyorsan elpárolog belőle a víz. Utántölteni nehézkes, mert még létrán állva is nyújtózkodni kell hozzá, ezért próbáltunk jobb megoldást találni, egyelőre kevés sikerrel. Kísérleteztünk a régi csirkeitatóval (olyasmi, mint a képen, csak alumíniumból), de nem volt túl esztétikus, és a fürdés lehetőségét is elvette, ráadásul az egyik viharban egyszerűen lerepült a tetőről.

A napokban az alátét is hasonló sorsra jutott, egyelőre gondolkozunk a szerencsésebb megoldáson. Sürgős lenne, mert a madaraknak megtetszett a helyszín, többször is meglátogatták - jó lenne, ha nem szoknának el innen.

Túzoktúra

Aki jól ismer, az tudja, hogy a madarak megfigyelése boldoggá tud tenni. Múlt szombaton hódoltam ennek a szenvedélyemnek, ugyanis elmentünk Dévaványára túzokot nézni. A Madártani Egyesület rendszeresen szervez ökotúrákat, mi most először vettünk részt ilyenen. Nem tudom, általában hányan szoktak lenni, a miénk nagyon exkluzívra sikeredett, mivel csak ketten jelentkeztünk. (Nem meglepő, a dürgési szezonnak lassan vége, mi csak azért nem mentünk egy héttel korábban, mert aznap pont dolgoznom kellett.) Így viszont kényelmesen elfértünk az autóban - már amennyire egy Land Rover kényelmes lehet... :) A felázott utakon időnként raliztunk, sőt néha vissza is kellett fordulnunk, de az eredménnyel elégedett vagyok. A fényképezést nagyrészt Balázsra hagytam, aki lelkesen élt a lehetőséggel. A túra névadóját, a túzokdürgést eléggé messziről tudtuk csak megfigyelni, mert óvatos madárról van szó. Okkal bizalmatlan, nem is olyan régen még vadásztak rá. Az objektívünk ehhez a távolsághoz már kevésnek bizonyult...

A legközelebbi túzok (az előtérben egy dolmányos varjú)

...viszont a vezetőnk adott kölcsön látcsöveket, és nagyon készségesen mindig beállított egy profi teleszkópot is, hogy jól láthassunk mindent. Szerencsénk volt, a dürgést sikerült folyamatában megfigyelni. Úgy kezdődik, hogy a túzokkakas a farktollait fölcsapja a hátára, rengeteg levegővel megduzzasztja a nyakát, aztán kifordítja a szárnyait. Mivel az alsó tollai hófehérek, ettől egyetlen nagy labdának látszik, ami szinte világít a pusztán. A rituálé csúcsa az, mikor a bajusztollai is legyezőszerűen fölfelé merednek, és a madár topogva körbefordul a saját tengelye körül. Emberi szemmel nézve ez kissé mulatságos, valahogy mégis lenyűgöző látvány, a túzoktojóknak pedig remek alkalom a jelölt rátermettségének vizsgálatára. A fiatal kakasok még csak gyenge utánzatát képesek produkálni a tapasztaltabbak násztáncának - nem is jut nekik pár.

A főszereplőkön kívül még sok más állat került az utunkba, rengeteg mezei nyúl például. Ez a jószág rendkívül népszerű a családunkban, ezért mindketten készítettünk róla portrét:

Az én fotóm

Balázs fotója (érdemes figyelni a nyuszi szájából kilógó fűszálakat)

Találkoztunk továbbá őzekkel, cigánycsukkal (éppen egy lepkét próbált szállítani), szürke, pajzsos és parti cankókkal, nádi rigóval (amit végre sikerült lencsevégre kapni), sárga és barázdabillegetővel, füstifecskével, tövisszúró gébiccsel, barna rétihéjával, kakukkal, sordéllyal, mezei verébbel, sirállyal, gulipánnal, böjti és barátrécével, kis vöcsökkel, nyári lúddal, szürke gémmel... és beleszerettem a bíbicbe:

Hát nem gyönyörű?!

Egészen estig maradtunk a környéken, a naplemente a Hortobágy és a Berettyó összefolyásánál ért minket, ahol a szakértő segítségével igyekeztünk hang alapján felismerni a madarakat, és láthattuk a foltos nádiposzáta nászrepülését, ami egy gyors, függőleges hurok, a vége szinte zuhanás vissza a nádasba, valamint beszereztük az év első (tucat) szúnyogcsípését.

[Még több kép ebben az albumban]

Madárdalos tavasz

Csütörtökön munka után elmentem a Városligetbe sétálni. Sokan kijöttek a jó időt élvezni: főként szerelmespárok és kutyasétáltatók, de fára mászó gyerekek és fűben üldögélő, olvasgató lányok is. Én legjobban a délutáni fényeket szeretem, ahogy a nap bearanyozza a fák kérgét, alulról megvilágítja a repkedő madarakat, és megcsillan a tó vizén. Rengeteg madárral lehet egyébként találkozni, ilyen szempontból kész Paradicsom a Liget. Láttam például két kék cinkét veszekedni: cérnahangú csipogás és nagy szárnycsapkodás kísérte a küzdelmet a kiszemelt ágért. Tőkés récéből nagyon sok volt, de ez vízparton elég megszokott látvány, ahogy a fekete rigók és a galambok, gerlék is elterjedtek a városi zöldterületeken. Nagyon örültem viszont a harkálynak, amit először nem sikerült azonosítanom. Csak azt tudtam, hogy ismerős a kiáltása, de a rigóméretű fekete-fehér madárról nem ugrott be rögtön, mi lehet az. Mire megpillantottam, hová szállt le, addigra összeállt a kép, és a kopácsolásával végképp eloszlatott minden kétséget. Hazafelé (Érdre) Lőcsei busszal mentem, gimi óta nem utaztam így ezen az útvonalon - abszolút nosztalgikus élmény. :) Még Kelenföldön volt alkalmam megfigyelni egy szarkát fészeképítés közben. Egy kis bottal a csőrében bukdácsolt lefelé a fa legfelső ágától. Közben egyensúlyozott, verdesett a szárnyával, végül szinte ráesett a fészek szélére. Kíváncsi lennék, rajtam kívül még hány utas vette észre a "műsort". Biztos csak a gyerekek... :)

Reggeli élmények

Mióta újra kertes házban élek, reggelente olyan dolgokat láthatok, amikért érdemes fölébredni. A napfelkelte rendszeresen elkápráztat, mivel kelet felé néz a legtöbb ablakunk, és elég magasan vagyunk ahhoz, hogy a szomszéd házak ne nagyon zavarjanak.

De nem ez az egyetlen módja annak, ahogy a természet megmutatja a szépségeit. Múlt héten csütörtökön például nagyon hideg volt reggel, fújt a szél, és gyönyörűen esett a hó. Az autópálya a kavargó hópelyhekkel olyan látványt nyújtott, mintha egy tajtékzó folyón utaztunk volna. Szinte azt éreztük, hogy mozog alattunk minden. Szombaton pedig akkora pelyhekben hullott, amekkorákat Pesten sosem láttam. Miután elállt, olyanok voltak a környéken a fák, mint egy szénrajz a fehér papíron.

Tegnapelőtt egy ragadozómadár éles hangjára figyeltünk föl, és Balázs meg is látta őt egy közeli mandulafán. Próbáltam fotózni, kevés sikerrel, viszont az objektív segített abban, hogy jobban szemügyre vehessük. Gyorsan lekaptam a határozót a polcról (azon kevés könyvek egyike, amiket már elhoztam a lakásból), és megállapítottuk, hogy egy karvalyhoz volt szerencsénk. Ma reggel megint láttam (feltételezem, hogy ugyanaz a madár volt), a tujamagvakat csipegető zöldikéket riasztotta el, de azt hiszem, egyet sem tudott elkapni közülük. Ilyenkor sosem tudom, melyiknek szurkoljak: az éhes vadásznak, vagy a kiszemelt áldozatának, ezért inkább csöndes megfigyelő maradok.

A háziállataink is elég szórakoztatóak tudnak lenni, szeretem az ablakból lesni őket, mert olyankor többnyire nem vesznek észre, és teljesen természetesen viselkednek. Cilla és Bikfic egészen önfeledten játszik ilyenkor, a kutya csak akkor irigy, ha a cicát próbálom simogatni.

Hortobágyi hétvége

Mostanában néha úgy tűnik, mintha a lakásunk fenntartása fölösleges luxus volna, hiszen alig vagyunk itthon. Nem megyünk feltétlenül messzire, gyakran csak Érdre ellenőrizni, hogy halad a felújítás (a csempénk már tökéletes), de időről időre késztetést érzünk, hogy kiránduljunk egyet. Az októberi hosszú hétvégén például a Tisza-tavi Madárfesztiválon jártunk. Szombat este a Hortobágyon figyeltük, ahogy a darvak sorra érkeztek vissza az éjszakázóhelyükre. Kis csapatokban jöttek, családonként. Jellegzetes kiáltást hallattak, mikor észrevették a rájuk váró embereket. A nádason túl gyülekeztek, és ahogy ment le a nap, betöltötte a pusztát a hangjuk. Több ezer madár hallatta ugyanazt a "krú-krú"-t - lenyűgöző élmény volt!

A másnap reggel már a Tisza-tónál, a gáton talált minket. Láttuk ébredni a tájat. Lassan világosodott, kezdett oszlani a köd, és a tavon éjszakázó madarak sorra elindultak élelmet keresni. Egészen különleges érzés volt csöndben és nyugalomban élvezni a tó látványát. Mikor húsvétkor, napközben jártunk itt, ugyanez a környék tele volt horgászokkal és piknikezőkkel. Többségük bömböltette a kedvenc zenéit a kocsiban. Mennyi minden múlik az időzítésen! :)

Madarak

Minden látnivaló közül az egzotikus madarak fotózására készülök a legjobban. Keresgéltem a neten, és néhány hete rendszeresen figyelem, mikor frissül új képekkel az egyik indiai természetfotós honlap madaras rovata. Minden nap találok egy-két olyan felvételt, amire azt mondom: igen, én is ilyeneket akarok csinálni! Itt Pesten nem sok alany van, ma láttam az idei első széncinkét a kertünkben. Indiában a nálunk repülő ékszerdobozként ismert jégmadarat a "common kingfisher" névvel illetik - sosem fogom megérteni, hogyan juthatott valakinek erről a gyönyörű kis madárról pont a "közönséges" jelző az eszébe... Persze náluk több rokona is él, van pl. egy fekete-fehér tollú fajta, de az szerintem kevésbé érdekes.