Újra munkában

Hosszasan hallgattam, de szerencsére ennek pozitív oka volt, ugyanis végre tényleg megtaláltam itt a helyem. Az aktív állásvadászat meglepően gyorsan eredményt hozott, pedig Gergőtől csak annyi segítséget kaptam, hogy felhívta a figyelmemet a karriere.at-re. Ideköltözés után hónapokig nézegettem ott a hirdetéseket, de valahogy egyik sem lelkesített igazán, meg ugye éppen eléggé lefoglalt a lakás berendezése és Brüsszel. Október vége lett, mire rábukkantam egy olyan ajánlatra, aminél azt éreztem: igen, erre a munkára nemcsak alkalmas vagyok, hanem szívesen is végezném. Még a felajánlott fizetés is vonzó volt! (Ausztriában erősek a szakszervezetek, kötelező beleírni a hirdetésekbe az iparági kollektív szerződés szerinti minimum összeget, itt viszont konkrétan közölték az éves fizetést, ami több, mint amennyi a besorolásom alapján járna.) Ez így együtt már motivált annyira, hogy pályázzak. Mivel ki akartam használni a lendületet, gyorsan küldtem még pár másik helyre is önéletrajzot. Ez azt a célt is szolgálta volna, hogy ne éljem bele magam túlzottan egyetlen lehetőségbe, mert akkor keserű csalódás, ha az az egy nem jön össze. Persze mivel a többi valójában egyáltalán nem hozott lázba, a remélt hatás elmaradt. Mintha a hr-esek is megérezték volna a hozzáállásomat, sehova máshova nem hívtak be interjúra, ennél az egynél viszont egyetlen nap alatt lezajlott a két kör (délelőtt a fejvadásszal, délután az ügyvezetővel), és egy héttel később ajánlatot kaptam, amit gondolkodás nélkül elfogadtam.

Így most egy számomra korábban ismeretlen, de a saját iparágában jelentős osztrák vállalatnál dolgozom. Az ügyfeleink szoftvert és műanyag lapkákat vásárolnak tőlünk, én az utóbbi termékkel dolgozom. Alapvetően az a feladatom, hogy tartsam a kapcsolatot a vevőkkel: telefonálok, megrendeléseket dolgozok fel és követek nyomon, foglalkozom a reklamációkkal, intézem a szállítást, számlázok, stb. Mindezt négy nyelven, szóval tényleg elememben vagyok. December közepén kezdtem, mély vízbe dobtak, de nem baj, szeretem a pörgést. Az első hetem végén ott lehettem a karácsonyi bulin, találkoztam néhány leányvállalatunknál dolgozó kollégánkkal is, és az este végére már éreztem, hogy a csapat tagja vagyok. 

Januárban Franciaországban jártam az értékesítővel, az kemény volt, mert német-francia viszonylatban előtte sosem tolmácsoltam, ráadásul időnként még angol is keveredett a társalgásba, mert azt többé-kevésbé mindannyian beszéltük. Tisztában vagyok vele, hogy profi tolmács ilyet nem csinál, de ebben a helyzetben mint értékesítéstámogató voltam jelen. Azért alkalmaztak, mert tudok franciául, tehát elvárták, hogy használjam is a nyelvet. Az üzenet mindig átment, végül is ez a lényeg. Hangfelvétel nem készült, és utólag is úgy tűnik, szimpatikus voltam azoknak, akikkel találkoztam. Részemről sikeresnek tekintem az utat, bár fájt a szívem, hogy nem jutott időnk körülnézni a környéken. Svájcba is átmentünk, 10 km-re voltunk a Rajna-vízeséstől, és nem láttuk!! 

Ami a napi rutinban megterhelő, az az ingázás. Azt hittem, mivel Linz belvárosában lakunk, gyalog fogok majd munkába járni, vagy legfeljebb villamosozom egy kicsit. Ehhez képest Kronstorfban találtam munkát, ami egy falu 25-30 km-re innen. Távolsági busszal majdnem egy óra, és nagyon korán kell fölkelnem, hogy időben beérjek. Határeset volt, hogy hajlandó vagyok-e ilyen messzire be(/ki)járni minden nap. Most, hogy már nem teljes sötétségben utazom, kevésbé esik nehezemre, és tényleg nagyon szép tájakon halad át a busz (pl. Enns főtere!), de az első hetekben nagyon megszenvedtem az átállást. Szerencse viszont, hogy végállomáson szállok föl, így mindig le tudok ülni. Nagyjából zavartalanul olvashatok egész idő alatt, és pont a cég kapuja előtt szállok le, csak a parkolón kell átsétálnom az iroda bejáratáig.

Félsiker (vagy inkább kétharmad, de itt az nem visz mindent)

Az történt, amire számítottam, és bár nem öröm, talán mégis pont így jó ez most. Már azt is csodaként éltem meg, hogy a vizsga első része sikerült, mert TÉNYLEG nem voltam formában, de úgy látszik, a 3 év tolmácsképző nem múlt el nyomtalanul, és stabilan elsajátítottam a készségeket. (Ezt a vizsgabizottság sem vonta kétségbe, ami remek hír.) Franciául viszont azóta sem tudok jobban, és ezen az elmúlt hetek intenzív tanulása sem változtatott. De ne szaladjunk ennyire előre! Az EU-s akkreditációs vizsgára akkor érkezett a meghívó, mikor Gergő már éppen aláírta a lakás bérleti szerződését, és felmondta a szobáját a koliban, bútoraink viszont még egyáltalán nem voltak. Úgy értem, még konyhabútor sem, tehát mosogatni is csak a fürdőszobában lehetett. Innen szép nyerni! Görcs, stressz, a világ hibáztatása, hogy miért pont most, hát egy évvel ezelőtt semmit sem akartam volna jobban, most meg mit kezdjek ezzel az időzítéssel?! Sem felkészülni nem tudok, sem megragadni a lehetőséget... Ott volt még a menekültválság is, ami tetézte az aggodalmaimat, ugyanis hiába vettem vonatjegyet Linzből Pestre (onnan repülnek fapadosok Brüsszelbe, az EU pedig onnan téríti az útiköltségemet), a vasúti közlekedés éppen az utazáson előtt leállt, Bécsben buszra kellett szállnom, aztán meg azon izgultam, hogyan jutok vissza Ausztriába, mikor addigra Magyarországon már rendkívüli állapotot vezetnek be. Minden ellenem szólt tehát, nem is akartam ezt az egész hercehurcát, de az ösztöndíjat visszafizetni még kevésbé szerettem volna, így kénytelen-kelletlen belevágtam.

Az első biztató jel a szivárvány volt, amit a Charleroi reptéren láttam, míg fagyoskodva vártam a transzferbuszt. Ami persze késett, telefonáltam is miatta, hogy mégis mikorra várjuk, aztán beszélgetésbe elegyedtem egy belgával. Jó fej volt nagyon, pontosan elmagyarázta, hogyan jutok el a metrótól a szállásomig, és a pályaudvaron még azt is megvárta, míg jegyet veszek. Mint kiderült, rendőr - ez megmagyarázza az útleírás kissé szokatlan módját ("balra kell fordulni a parknál, jobbra biztosan lát majd rendőrautókat, van ott egy őrs"). Úgy búcsúzott el, hogy másnap szurkolni fog. Mire elfoglaltam a szobámat, azt éreztem, MINDENKI szorít nekem (még Ferihegyen összefutottam egy volt BME-s évfolyamtársammal, aki ugyanakkor egy EPSO vizsgára ment). A szállás tüneményes volt, afrikai hangulatban berendezve, rögtön képeket kezdtem róla küldözgetni Gergőnek, beszéltünk Skype-on, aztán agykontrollal ringattam magam álomba. Reggel pontban nyolckor, ahogy kértem, tálcán kaptam a reggelit, forró kakaóval. Jól indult a nap! Szerencsére csak délelőtt kezdődött a vizsgám, kényelmesen készülődhettem. Akkor már alakult bennem az érzés, hogy talán mégsem vagyok teljesen esélytelen, de kimondani még nem mertem. A helyszínen kiderült, hogy némettel indítok én is, nem csak azok, akiknek ez a B nyelvük. Hát jó, ha nem sikerül, legalább foghatom arra, hogy németből nem vagyok olyan erős... A feszültség akkor kezdett újra növekedni bennem, mikor az első két vizsgázó megbukott. Állítólag felháborítóan nehéz szövegeket kaptak. Pech.

Következem én, újabb agykontroll, hogy nyugodt legyek. Innentől más tudatállapotban zajlik minden. Konszek, rokonszenves bácsi mondja a beszédet, állatvédelem a téma. Mindent értek, nincs kérdésem, tolmácsolok, a bizottság tagjai mosolyognak, bólogatnak. Huhh, az első benyomás pozitív, jól van. Egy célkitűzés teljesítve. Kis szünet, szinkron. A beszéd címét nem értem, de szerencsére az előadó rögtön elmagyarázza, egészségügyi szakkifejezés. Vajon hogy mondják magyarul? Nagy bátran alkotok rá egy új szót, kétszer is használom, aztán inkább áttérek a körülírásra, mégis az a biztos. Végigbeszélem, értelmesen és összefüggően, újabb célkitűzés kipipálva. Várakozás, reménykedés, mindketten jöhetünk vissza délután angolra. Hűha! B nyelvből bukni ciki, ennek most már sikerülnie kell! Ebéd a közeli Exkiben, közben végez a harmadik páros is, egyikük sikerrel, ő hozzánk csatlakozik a kávézóban, a másik megy sörözni a reggel próbálkozókkal. Két új ismerőssel együtt igyekszem kitalálni, mitől leszünk jó formában a második körre. A kávé ötletét elvetem, egy citromos-gyömbéres csoki viszont jöhet. Vissza a vizsgahelyszínre, stresszoldás kalimbával, megint rajtam a sor. Konszek. Tanulmány ismertetése, az ilyeneket az egyetemen is utáltam, egy számadatra vissza is kell kérdeznem, sebaj, ennyi belefér. Nem remekelek, de nem is vészes. Váltás, kis szünet, hívnak vissza, indulok a kabinba, nem oda, mondják, hanem az asztalhoz. Oh, jaj, ez rossz jel! Ne legyek pesszimista, csak most erre a részre is visszajelzést adnak, megvan. Csere, másik vizsgázó beül, na ő nem ment át. Szinkronra tehát csak én megyek, ambiciózus tervekről van szó, röpködnek az eurómilliárdok, hoppá, 60+5 az nem 21, akkor ez 16 volt, javítom magam, izgulok, hogy ebből gond lesz-e. A bizottság tanácskozik, én pihegek, túléltem a napot. Behívnak a terembe, üljek le, jó hír, átmentem, de azt még megkérdeznék, tudom-e, ki az Európai Parlament elnöke. Martin Schulz, felelem csodálkozva, az agyam meg kattog, hogy meg sem említették a szövegben, hogy jön ez most ide, ezt a nevet biztosan meghallottam volna... Aztán jön a következő kérdés, mosolyogva, hogy akkor kicsoda is Juncker. A Bizottság elnöke, mondom, és itt esik le, hogy nyilván véletlenül azt mondtam rá, a Parlamenté. SZARVASHIBA!!! Ijedten a szám elé kapom a kezem, megnyugtatnak, sejtették, hogy csak elszólás volt. Hitetlenkedve jövök ki a teremből, széles mosollyal, nem bírom megállni, ugrom egyet örömömben. Utánam jön egy bizottsági tag, mondja, hogy Junckernél majdnem elástam magam, az mentett meg, hogy a számot javítottam, mert azt mindig szeretik, ha valaki gondolkozik. Jól teszik, én szoktam! :)

Két órát kószálok egyedül a városban, megyek, amerre a lábam visz. Próbálom felfogni, hogy éppen a megvalósulás felé tart egy hatalmas álmom. Tolmácsnak születtem, ez nem kétséges! Hazaérve ünnepeltetem magam, aztán lassan kezd bennem tudatosulni, hogy a neheze még hátravan: egy hónap múlva ugyanez franciából. Az már nem a tolmácskészségeimről szól, hanem a nyelvtudásomról. Hetekig RFI-t hallgatok, Philosophie magazint olvasok, le Monde cikkeket blattolok, tematikus szókincset gyűjtök. Mindez kevés, még úgy is, hogy a beszédek témája testhezálló (biodiverzitás és elektronikus kereskedelem), egyszerűen nem állnak össze a fejemben a szövegek. Már a konszek is kínos, nem akarom a szinkront, de a bizottság úgy dönt, kapok még egy esélyt. Lelkesen kezdek bele, de a lendület nem tart sokáig. Az eredmény szánalmas (alulról rezeg a léc), udvariasan hallgatom a visszajelzést, közben azt gondolom magamban: mondjatok valami újat. A jó hír, hogy a vizsga első része két évig érvényes, ha felkészülök franciából, csak emailt kell írnom, és szerveznek nekem vizsgát, nem kell egy évet várnom. Munkát persze annak sem ígértek biztosra, akinek sikerült (egy tapasztaltabb kolléganő megkapta reggel az angol B-t)... Még nem döntöttem el, mennyire sürgős nekem újra próbálkozni, és arra sincsen stratégiám, hogyan tanuljak. Egyelőre jó nekem Linzben, szuper város, csak a helyemet kell Gergőtől függetlenül is megtalálnom.

Dilemmák

Kissé tanácstalan vagyok. Ahogy az előző bejegyzésben írtam, két út áll előttem: vagy jobbá válok abban, amit most csinálok, vagy keresek valami mást. Már azt sem könnyű eldönteni, melyik lenne a jobb megoldás, a megvalósítás meg egyik esetben sem egyszerű. Több szempont alapján mérlegelek, és nehéz őket súlyozni...

A maradás mellett szól, hogy már képes voltam jó eredményt elérni, tehát nem vagyok reménytelen eset, és elég sok energiát igényel egy új helyen beilleszkedni, megint valami újat megtanulni. (Vannak egyébként tanulós terveim, csak kicsit más formában, és azok közül is választanom kellene, de egyszerre ennyi változó kicsit sok... :) ) Már éppen kezdek jobban megismerni néhány rokonszenves kollégát, és ha jól belegondolok, otthon is a legtöbb barátságom munkahelyen vagy iskolában kezdődött... Az is tetszik, hogy több csapatvezetőtől hallottam, hogy nem csak szórják a pénzt, mikor magas bónuszt kapnak, hanem rendszeresen félretesznek belőle, befektetik, már egészen fiatalon is nagyon tudatosan tervezik az életüket, és tudnak küzdeni a céljaikért. Mindezt jókedvűen és lelkesedéssel, ami nagyon inspiráló környezetet teremt. Persze csak kicsiben, és nem mindegyik vezetőre igaz ez. Itt érkeztünk meg az ellenérvekhez. A csapatvezetők és kollégák között sajnos bőven vannak olyanok is, akik csak azt várják, hogy leteljen a munkaidő, egész este a telefonjukkal babrálnak, igyekeznek minél hosszabb szünetet tartani, később kezdeni vagy hamarabb befejezni a munkát, vagy ostoba "viccekkel" múlatni az időt. Ez engem eléggé zavar abban, hogy a munkámra koncentráljak*. A menedzserekkel pedig az a bajom, hogy nyomásgyakorlással igyekeznek jobb teljesítményre ösztönözni minket ahelyett, hogy hagynának nyugodt körülmények között végezni a munkánkat.** 

Tegyük fel tehát, hogy a negatívumok kerülnek túlsúlyba (vagy a cég úgy dönt, nem éri meg tovább foglalkoztatni engem :) ), és váltok. Megint kétféle lehetőségem van: vagy valami újba kezdek (ami azt jelenti, hogy megint a nulláról, és ezt a pályakezdő állapotot kezdem kicsit unni), vagy valami olyasmit csinálok, amiben tapasztalatom van. Utóbbiakat viszont alapos okkal hagytam ott annak idején, tehát miért is mennék vissza egy olyan pozícióba, ahol nem éreztem jól magam... A tolmácsolás ebből a szempontból kivétel, mert elememben vagyok, mikor nyelvek között közvetítek, de magyaros konferenciákra ugye nem számíthatok itt, az orvosi rendelőkben, kórházakban pedig csak egy-egy óra munka adódik, ami a megélhetéshez kevés. Alapvetően nem hiszek a biztos munkahelyben, és azt hiszem, nem az a típus vagyok, aki hosszú távon képes alkalmazottként dolgozni, de ez most új helyzet, hogy albérletet fizetek, és egyedül élek, kicsit kisebb lett tőle a kockázatvállalási hajlandóságom. Valójában arra lenne szükségem, hogy legyen valamilyen forrásból passzív jövedelmem***, és egyébként az időm nagy részét olyan tevékenységgel tölthessem, amit szívesen csinálok, a bevétele meg nem számít, de ez nem megy egyik napról a másikra...

*Utálok például minden sövénynél körbenézni, hogy vajon Luke ott rejtőzik-e mögötte, hogy előugorjon, és megijesszen. Múlt csütörtökön többször rászóltam, hogy hagyja abba (és nem ez volt az első eset, hogy jeleztem, ez nekem nem tetszik), aztán elfogyott a türelmem, és azon az óvodás szinten reagáltam, ahogy ő viselkedett. Először elvettem a sapkáját, akkor bocsánatot kért, és megígérte, hogy békén fog hagyni. Persze nem bírta megállni, ezért második alkalommal már a haját húztam (a sapka volt a cél, csak véletlenül a hajával együtt fogtam meg, röhejes helyzet volt), harmadszorra pedig ütöttem. Másnap azon szórakozott a fél iroda, hogy "Luke pofont kapott". Mondom, tiszta óvoda.
Azt sem díjazom, mikor Jamie azzal nyúz, hogy tanítsak neki káromkodásokat magyarul, vagy olyanokat kérdez, hiszek-e a házasság előtti szexben, mikor vesztettem el a szüzességemet... Meg is mondtam neki, hogy nem kedvelem őt, de persze nem érti, miért.

Michael sem könnyű eset, az ún. "jóindulatú szexista"***, aki azt hiszi, azzal tiszteletet tanúsít a nők felé, hogy a külsejüket dicséri, meg flörtölget. Az valahogy még nem jutott eszébe, mekkora tapintatlanság a gyerekei anyjával szemben, hogy poénból más nőket hív randira. Ha az esetem lenne, akkor meg velem szemben is tisztességtelen, hogy úgy tesz, mintha komoly szándékai lennének. Akkor lesz bajban, ha egyszer valaki belemegy a játékba...

Van még egy Aaron nevű srác, aki nem túl okos, hiába hiszi azt magáról (nagyobb az aktív szókincsem, mint az övé, pedig neki anyanyelve), és puszta jóindulatból, segítő szándékkal avatkozik bele a dolgaimba (beszélgetés közepén, még én sem tudom, kell-e segítség, de ő már jön), és megbántódik, mikor közlöm vele, hogy egy csapatvezető éppen elég...

**Például amíg nem kéri valaki, addig nem véglegesítik akkor sem, ha az eredményei elég jók hozzá. Maradjon csak próbaidőn, mert akkor majd biztos jobban igyekszik... Amin teljesen kiakadtam legutóbb, az az, hogy arra hivatkoznak: ha nem teljesítjük a kitűzött célt, akkor a jótékony szervezet pénzt veszít rajtunk. Ez egész egyszerűen nem igaz, mert a cég ügyfelei az új támogatók száma alapján fizetnek, nekik aztán mindegy, ezt hány munkaóra alatt érjük el. A cég profitja az, ami csökken, de ez ugye nem kelt elég nagy bűntudatot az alkalmazottakban... 

Az meg egyszerűen nevetséges, mikor ülünk az irodában arra várva, hogy kiderüljön, kinek a csapatában leszünk, majd bedobnak valakit egy másik kampányról, hogy ugorjon be a szabadságon lévő (ezt miért nem tudták??) csapatvezető helyett, és akkor még gyorsan kitalálják, hová is menjünk dolgozni, és persze senki nem ismeri a környéket, az útvonalat megtervezni nincs idő, vakrepülésszerű az egész.

***Majd lesz egy külön bejegyzés az értékrendemet alakító olvasmányaimról, már így is elég szerteágazó lett ez az írás...

Állás

Egy régi kedves ismerős emlékeztetett rá, hogy már régóta nem írtam blogot. Igaza van, és terveztem is, hogy majd lesz új bejegyzés, csak ahogy elkezdtem fogalmazni magamban a témát, mindig arra jutottam, hogy olyan sok benne a túl személyes elem, hogy ha mindet kihagyom, a végén nem fog szólni semmiről, akkor meg minek fárasszam vele magam. Jobban belegondolva viszont ma már egészen másképp funkcionál ez a blog, mint amikor létrehoztam. Kezdetben nagyon óvatosan írtam, mert az akkori kollégáim (sőt a főnökeim is) mind tudták, hol olvashatják az élménybeszámolómat a közös indiai utazásunkról. Azóta eltelt több év, a jelenlegi munkatársaim nem tudnak magyarul, és a lakótársaim közül is csak egy, de neki sosem említettem, hogy bármit is közzétennék a neten. Aki továbbra is hűséges olvasóm, az meg valószínűleg nem fog ítélkezni fölöttem egy-egy rendhagyóbb bejegyzés miatt - de ha mégis, legfeljebb nem írok neki vissza :)

Valahol ott hagytam abba legutóbb, hogy bonyolult bankszámlát nyitni, pontosabban igazolni hozzá a címemet. Ez azóta megoldódott, a munkahelyem harmadik nekifutásra képes volt egy fejléces levelet produkálni, amiben benne van a címem, és helyesen írták a nevemet is. Egy bő hónapja tehát boldog számlatulajdonos vagyok az HSBC-nél. Nagyon kedves horvát ügyintézőnőnél nyitottam, aranyos volt, hogy szabadkozott, amiért csak alapszámlát tudnak nekem ajánlani, mivel még nem vagyok elég régóta az országban ahhoz, hogy a hitelképességemet vizsgálják. Az "alap" egyébként abban különbözik a "normál" folyószámlától, hogy nincs hozzá hitelkeret. Internetbank és VISA kártya ugyanúgy jár hozzá, számlákat lehet róla fizetni. Na ezen nem fakadok sírva! Tudom, persze, hogy az angolszász kultúrában teljesen hétköznapi eseménynek számít a hitelfelvétel, de én nem igénylem, hogy több pénz költhessek, mint amennyit keresek, sőt...* Az már inkább csalódást jelentett, mikor apránként gyűlni kezdett a pénzem, és kiderült, hogy a megtakarítási számlák között nincs olyan, amelyik ilyen újonnan érkezetteknek, mint én vagyok, elérhető lenne. Hogy mi a bánatos nyavalyáért kell nekik hitelképességi vizsgálat ahhoz, hogy lekötött pénzre kamatot adjanak, az azóta is rejtély számomra... Sebaj, idővel ez is menni fog.

Az anyagi tényező az egyik oka annak, hogy még nem mondtam föl a munkahelyemen, pedig már többször is felmerült bennem. Elég gyorsan zajlik az élet körülöttem, két hét alatt találtam munkát, és két hónapon belül elegem is lett belőle. Eleve átmenetinek szántam, csak gyorsan akartam valamit, hogy ne kelljen aggódnom a számlák miatt, és ez megfelelőnek tűnt. Jótékony szervezeteknek gyűjtünk adományt, naponta több órát levegőn vagyok és sétálok (fogytam is pár kilót), rengeteg emberrel beszélek, és olyan, mintha városnézésért fizetnének. Mégsem mosogatás vagy takarítás, azt az első perctől kezdve gyűlöltem volna. Órabért kapunk, ami valamivel több, mint a minimálbér, de csak heti 25 órás a munka, mindig délután kezdünk. Eredménytől függően lehet kapni bónuszt is, a legjobbak nagyon jól keresnek vele, sajnos nem tartozom közéjük. A bosszantó az, hogy jól indult a pályafutásom a cégnél: az első munkanapomon kb. az ötödik ajtónál már meg is nyertem rendszeres támogatónak egy középkorú indiai nőt, aki ráadásul rögtön behívott a jó meleg házba a szakadó esőből, és úgy alakult, hogy a hazaérkező lánya is adományozó lett. Másnap nagyon hideg idő volt, de akkor egy újabb kedves ember otthonában melegedhettem egy darabig, ő meg olyannyira lelkes lett, hogy kikapta a kezemből a tollat, és magától írt be az egyéb rovatba egy magasabb összeget, mint amit kérni szoktunk. Ezek után úgy éreztem, remekül fog menni nekem ez a munka, hiszen várhatóan fejlődni fogok, és akkor még jobb eredményeim lesznek. Nem pont így történt... A harmadik napon Michael csapatába kerültem, és onnantól négy napig semmi eredményem nem volt, már kezdtem kétségbe esni, aztán két hétig sikerült egyenletesen teljesítenem, amitől remekül éreztem magam a bőrömben. Amikor a kitöltött papírt lobogtatva sietek a csapatvezetőhöz, nem érzem sem a hideget, sem a fáradtságot, sem az éhséget, sem a fájdalmat (a talpam és a vállam szokott sajogni, a hátizsákos gyalogláshoz nem vagyok hozzászokva), elképesztő tudatállapot! Mintha be lennék drogozva, csak mellékhatás és másnaposság nélkül. Nagyon élveztem azt a képet, ami kialakult rólam: "Rékára mindig lehet számítani". Yasmin csapatában remek volt a hangulat is, csakhogy ő felmondott, vagy másik kampányon dolgozik (biztosat nem tudok, csak pletykák vannak, de a cégkultúráról majd később). Újra Michael irányítása alá kerültem, és mint valami átok, újabb négy eredménytelen nap következett. Azóta sem sikerült kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtanom, és nem tudom, mit csinálok másképp, mint akkor, mikor rendben mentek a dolgok. Ha nem jövök rá, nem tudok javítani rajta, és hamarosan más munka után kell néznem...

*Ezt legjobban egy évekkel ezelőtti történet illusztrálja. Családi síelésre mentünk, és a pályán eszembe jutott, hogy Balázsnál van minden készpénz. Kértem, hogy adjon belőle, de nem megfelezte velem, ahogy vártam volna, hanem megkaptam a legkisebb címletet. Föl is háborodtam, hogy mit képzel rólam, hogy felelőtlenül elszórnám, ha több lenne nálam? "Nem, attól félek, hogy két fenyő között találsz egy bankot, és lekötöd 10 évre" - hangzott a válasz.

A 22-es csapdája

Hétfőig el kell döntenem, hová megyek dolgozni, mert két helyen is várnak a kezdő tréningre. Komoly dilemma, mert csak pár dologban különbözik a két cég, és nem vagyok benne biztos, melyik tényező mennyire fontos nekem, sőt azt sem látom tisztán, mennyire hosszú távra tervezek... Ami viszont közös pont, hogy szükségem lesz egy brit bankszámlára, ahová a fizetésemet utalják majd. Tegnap délután bementem a legközelebbi Lloyd's-ba, ami a helyi könyvtár mellett van, tehát öt perc gyalog a lakástól. Ideális választásnak tűnt, mivel úgy hallottam, elég egyszerű náluk a számlanyitás. Na, a gyakorlat rácáfolt erre az értesülésre. Mivel ez egy kicsi fiók, már azon elbuktam, hogy nem kértem előre időpontot. Sebaj, a városközpontban szombaton is nyitva vannak a bankok, ma újabb próbát tettem. Közben kaptam egy fülest, hogy a Barclays jobb választás lenne, mert stabilabb az anyagi helyzete, és ott is könnyen lehet számlát nyitni. Aha, persze... Itt is kellett volna előre időpontot kérni (pff!), de azért ránéztek a papírjaimra. Az útlevél rendben is volt, viszont a lakcímem igazolásához nem érték be a bérleti szerződéssel, mert nem önkormányzati lakásba költöztem. Khm... Nekem címzett közüzemi számlát persze nem tudok mutatni, mivel azokat nem én fizetem, benne vannak a szoba árában. Adószámom még nincs, sőt az igénylést visszaigazoló levelet sem kaptam meg a hatóságtól. (Akiknek egyébként telefonon diktáltam be a címemet, szóval az aztán végképp nagyon hivatalos...) Egyébként meg mindegy is, mert időpont ebben a bankban csak decemberre lenne, ami nem nyerő. Túl a csalódottságon még meg is voltam sértve, mert érezhetően egyre kevésbé voltak készségesek, miután kiderült, hogy bár kulturált a megjelenésem, mégsem én leszek a következő prémium ügyfél. (Ezeknek nem magyarázta el senki a potenciál fogalmát??) Elköszöntem, és átmentem a Lloyd's fiókjába. Ott egy fokkal jobb volt a helyzet, de így sem zárult sikerrel a látogatás. Arra jutottunk, hogy a munkáltatómtól kell kérnem egy igazolást, amiben szerepel a teljes nevem, a lakcímem, és hogy náluk fogok dolgozni. Merthogy a banknak tudnia kell, honnan jön majd pénz a számlára. (Az nem elég jó válasz, hogy a saját, magyarországi számlámról...) Sokadszorra éreztem úgy, hogy ki kell cseleznem a rendszert, mielőtt a részese lehetnék. Az ingatlanosok ugyebár azt akarták, hogy legyen munkám, de elég nehéz úgy munkát találni, hogy nincs hol laknom. Ezt sikerült előre fizetéssel áthidalni, de csak úgy, hogy közvetlenül a tulajjal szerződtem, és felváltva vetettem be a legártatlanabb nézésemet és a nagyon határozott, magabiztos fellépést. Mert tényleg nem akartam senkit átverni, és tényleg hittem benne, hogy hamarosan dolgozni fogok, de ha nem, akkor is tudom egy darabig fizetni a lakbért. Csak bízzon már meg bennem valaki! A könyvtárban legalább könnyű dolgom volt, ott azon is pillanatok alatt túltette magát a kedves néni, hogy előbb ki kell nyomtatnom a könyvtári gépen a bérleti szerződésemet, mert csak elektronikus formában létezik, és csak utána tudom bemutatni a beiratkozáshoz. Persze ott elég kicsi a tét. :) Biztos van valami magyarázat a banki bürokráciára, pénzmosás-ellenes törvény, vagy ilyesmi, de elég bosszantó, hogy a munkaszerződéshez kellene számlaszám, amit munkaszerződés nélkül nem igazán lehet megszerezni... 

Ismét lelkesen

Sok kacskaringó és próbálkozás után végre rátaláltam arra, amivel hosszú távon is szívesen foglalkoznék. És most csalódást fogok okozni azoknak, akik a 100 leggazdagabb magyar című kiadványban keresnék a nevemet: a döntésem nem a pénzről szólt. Tulajdonképpen nincs is jelentősége annak, hogy pontosan mi az a tevékenység, amire rátaláltam, mert semmi forradalmi nincsen benne. A lényeg az, hogy nekem való.

Amikor otthagytam az állásomat, még tényleg nem tudtam, mihez fogok kezdeni. Ködös elképzelések kavarogtak a fejemben. Egy dologban azonban biztos voltam: nem akarok "beleszürkülni" egy olyan munkába, amit nem szeretek. Azt akartam, hogy újra csillogjon a szemem a lelkesedéstől, amire már régóta nem volt példa a hétköznapokban. Elméletileg az lett volna a racionális sorrend, ha először kitalálom a célt, és utána lépek, de ezzel már jó ideje próbálkoztam, és nem ment. Olyan volt, mintha óriási hangzavarból próbáltam volna kivenni egy nagyon halk suttogást.

Igyekeztem titkolni, de volt bennem bőven félelem is a döntésemmel kapcsolatban. Mi lesz, ha elfogy a pénzem, mielőtt rájövök, mihez szeretnék kezdeni? Honnan tudom, hogy ezúttal olyan területet sikerült-e választanom, ahol évek múlva is jól fogom magam érezni? A választ az adta meg, hogy egyszer csak megéreztem egy belső magabiztosságot. Tudtam, hogy megingathatatlan az elhatározásom, és valahányszor egy-egy lépést tettem a cél felé (bármilyen apró volt is), mindig fölragyogott a fény a szememben, és hirtelen melegem is lett, szó szerint fűtött a lelkesedés.

Nem teljesen új a terület, korábban már hobbiszinten foglalkoztam vele, jól is ment, aztán valahogy feledésbe merült, nem értékeltem eléggé, másféle elvárásoknak akartam megfelelni. Most újra belevágok, szeptembertől visszaülök az iskolapadba (egyetemistaként nem gondoltam volna, hogy erre még egyszer önként fogok vállalkozni...). Külön öröm, hogy itt talán még előny is lehet a sokféle tapasztalat, amit az elmúlt években szereztem ahelyett, hogy valaminek a specialistájává váltam volna.

(Jim Brandenburg képeslapja)

Miért?

Ez az a bejegyzés, amit többen is hetek óta várnak tőlem, és egyszer már megírtam, aztán közzététel előtt kitöröltem. Időközben meguntam a magyarázkodást. Tehát tömören annyi történt, hogy fölmondtam - anélkül, hogy előtte másik állást kerestem volna. Mert úgy éreztem, lépnem kell. Egy magazinban olvastam egyszer egy idevágó mondatot: "Ha valahol rossz helyen ülsz, akkor üres a jó helyed" - és ennek a második fele az igazán fájdalmas.
Hazudnék, ha azt mondanám, könnyű döntés volt, mert az elmúlt 2 évben sok embert megkedveltem, és sajnálom, hogy csak ritkán fogok velük találkozni (ha egyáltalán találkozunk még), de butaság lenne csak miattuk maradnom, hiszen ők is bármikor dönthetnek úgy, hogy inkább máshol folytatják - volt már rá példa.

Bonn/Köln - 1. nap

Megérkeztünk Bonnba - illetve Kölnbe. Korábban nem tudtam, hogy ez a két város gyakorlatilag egybenőtt, a repterük is közös. Ma még csak egy rövid időre láttam a dómot, egyébként semmi más nevezetességhez nem volt szerencsém. Borzasztóan fárasztó volt ez a nap, reggel hétkor már Ferihegyen vártam a repülőt, mert állítólag tömeg szokott lenni, és mindannyian nagyon igyekeztünk időben kiérni. Ehhez képest 5 perc alatt jutottam el a pulttól a kapuig, csak egy hostess csajszi tartott föl, aki ingyen repjegyet ajánlott, ha hitelkártyát igényelek a Citibanktól. Mondtam, hogy köszi, de azt elvből nem.
Az út eseménytelenül telt, két német pasival ültem egy sorban, akik a baseballsapkájuk alapján nagy Forma-1 rajongók lehettek, és az egyikük karja tele volt tetoválással. Annak ellenére nagyon udvariasak és segítőkészek voltak velem, hogy többször megzavartam őket az alvásban. (Később érkeztem, mint ők, és persze az ablak melletti hely volt az enyém, aztán eszembe jutott, hogy a snack vouchert a táskámban felejtettem – amatőrre vall, tudom. A bekapcsolt mobiltelefonomra inkább nem is akartam gondolni…)
Az irodában némi csalódás ért, nem sikerült találkozni a megfelelő emberrel, és a frissített doksikhoz sem jutottam hozzá. Talán holnap. (Ezt a „tomorrow maybe”-t Indiában is sokat hallgattuk, már ott sem tetszett.) Ez persze nem mentesített az alól, hogy fél hatig ott üljünk, mert úgy illik, a többiek is addig maradnak, blabla… Legalább netünk volt, ez vigasztalt. A szállásunkon súlyos összegeket kéne fizetni érte – ennyit a neves szállodákról (Marriott). Egyébként nagyon érdekes, hogy egy ilyen drága hotel és a híres dóm között az amúgy teljesen kulturált pályaudvar környéke mégis vonzza a bizarr alakokat. Sült kolbászt vacsoráztunk egy olyan helyen, amilyet otthon inkább elkerülnék. A fiúk sörözni indultak utána, mi lányok inkább visszajöttünk a szobánkba. Jó lenne kialudni magamat, most még van rá esélyem.

Mozgalmas hét

A blogger élete nem könnyű: vagy a téma, vagy az idő hiánya nehezíti. :) A héten nálam az utóbbi bizonyult szűk keresztmetszetnek. Az első három napot Szkopjéban töltöttem, ahol ugyan nem jártam újabb helyeken (ugyanott szálltunk meg, dolgoztunk, és vacsoráztunk, mint tavaly), de a város egy év alatt is változott: már majdnem elkészültek a folyóparti épületek, amik a kőhídról nézve szinte teljesen eltakarják a várat...

...és szerda déltájban éppen egy újabb szoborcsoportot állítottak a helyére.

A macedónok nem várnak a köztéri dekorációkkal az építkezések befejezéséig, ami szerintem jó ötlet, mert különben évekig nélkülözniük kéne a virágok és műalkotások látványát a főtéren.

A csütörtök-péntek azzal telt, hogy megterveztük a további munkát. Ez határozottan javított a közérzetemen. Kedd este még komolyan fontolgattam, hogy nem vállalom ezt a projektet, mert egyetlen hatalmas káosznak tűnt az egész. (Volt is egy srác, aki csütörtök este visszakozott emiatt.) Most már optimista vagyok, látom ugyanis a következő lépést, és kialakult a fejemben egy kép is arról, hogyan fogom megoldani a rám bízott feladatot. Hétfőn Bonnba utazom, hogy megismerjem a csapatot, amelyik a központi tervezést végzi. (Az ő dokumentációjukat kell majd kibővítenem a lokalizációval.) Miután jól átrágtam magam az alapokon, fölteszek pár kíváncsi kérdést a macedónoknak e-mailben, majd elutazom nyaralni, hogy visszatérve frissen és kipihenten vethessem bele magam a szkopjei workshopokba. Nyilván nem lesz ennyire egyszerű a történet, mint ahogy leírtam, de legalább a minimálisan szükséges információhoz hozzájutottam, és ennek köszönhetően már nem csak lóg a levegőben a következő másfél-két hónapom.

Visszatérés

Szeretem az érzést, hogy ismerősek az utcák. Ugyan nem találtam vissza arra a helyre, ahol tavaly finom bureket ettünk (őszintén szólva nem is bíztam benne, hogy sikerülhet), de még így is föl lehetett vágni a többiek előtt azzal, hogy tudtam, merre kell menni az albán negyedbe. (Hatan indultunk el várost nézni és vacsorázni, rajtam kívül mindenki most először jár az országban. A tapasztaltabbak összeültek valamit megbeszélni - időnként nagyon megéri juniornak lenni. :) ) Úgy láttam, hogy mi ketten Icával sokkal nyitottabbak vagyunk erre az országra, talán India után másképp értékeli az ember a dolgokat. A fiúknak persze az volt az első fontos szempontjuk, hogy hol lehet olcsón megtömni a gyomrukat egy nagyobb adag hússal. Kolbászt ettek és oldalast - rossz volt nézni. Én teljesen elégedett voltam a nyárson sült csirkével és a sopszka salátával, bár nem értem, utóbbin mit keresett az olajbogyó, de szerencsére nem kellett megennem, akadt rá jelentkező.
Mára nem volt semmi kötelező programunk, holnap reggel megyünk a helyi Telekomhoz megmutatni magunkat, és remélhetőleg megtudjuk, mi lesz a dolgunk a továbbiakban. És hol - mert ezt sem tisztáztuk még, gyakorlatilag senki nem tud semmit. Nem bánnám, ha ez hamar eldőlne, mert ha huzamosabb ideig itt kint leszünk, akkor nyilván bérel a cég egy lakást, és nem kell úgy ingáznunk, mint régen a nagypapámnak Tatabányára (hétfőn oda, pénteken vissza). A külföldi munkának egyébként is az lenne a lényege (mármint az én szempontomból), hogy hétvégén elindulhatok fölfedezni az országot.

A macedón projekt

Ugyan tavaly ősszel ezért jöttem át a CRM csapatba, de csak most nyílik alkalmam visszatérni Macedóniába. Jövő héten irány Szkopje, pár napot töltünk ott. Valószínűleg csak bemutatkozó látogatás lesz, de ez is valami. Ha látni akarok valamit a városból, akkor tulajdonképpen sokkal jobb, mint rögtön munkával kezdeni. Kíváncsi vagyok, mennyire pontosak az emlékeim... Erikának meséltem a városról csütörtökön, és tegnap Saci kezdte magyarázni, merre érdemes menni, ha az ember finomat szeretne enni, és nagyjából képben voltam.
Mivel a cég és a főnököm is eléggé szűkmarkúan bánik az információkkal (a héten többször morogtam amiatt, hogy a kommunikáció milyen gyenge pontja itt az összes vezetőnek főnöknek - biztos része a vállalati kultúrának, hogy csak fölöslegesen titkolózó embereket léptetnek elő...), egyelőre annyit tudok, hogy a partner menedzsment témakörrel fogok foglalkozni, és jövő héten hétfőtől szerdáig leszünk kint. Utána egyetlen fix programom van: Jersey augusztus 14-től. A többi majd menet közben kiderül. :)

Hír

Kaptam tegnap egy emailt a főnökömtől, hogy eladott a macedón projektre, ami majd valamikor a nyáron kezdődik. Megírtam SMS-ben Balázsnak, aki nagyon lelkesen gratulált hozzá, én meg azon merengtem, hogy ez a hír még csak mosolyt sem csalt az arcomra. Pedig erre várok már régóta. Tavaly emiatt kerültem a CRM csapatba, nagyon tetszett az ország is, csakhogy azóta hónapok teltek el, és a várakozás közben már egészen más terveket kezdtem szövögetni. Most vissza kell zökkennem a régi kerékvágásba, de addig nem akarom beleélni magam az utazásba, amíg a kezembe nem nyomják a repjegyet és a szállásom címét. A korábbi tapasztalataim óvatosságra intenek... Egyelőre annyit reagálok az egészre, hogy az augusztus közepére tervezett szabadságomat előre fogom hozni. (Tavaly is így jártam, fél év semmittevés után pont akkor kaptam egy hónapnyi munkát, amikor már majdnem megszerveztük a vitorlázást.)
Érdekes egyébként, hogy akiknek megemlítettem a hírt, mennyire eltérően reagáltak. Hangulatfüggően. Aki éppen el volt foglalva a saját bajával, az abszolút megértette a fenntartásaimat, sőt arra biztatott, hogy kezdjek bele valami másba, ami közelebb áll az álmaimhoz. Akinek meg remek napja volt, az elkezdte ecsetelni, milyen jó lesz nekem, és hogy mi mindent lehet még kihozni ebből a projektből a szakmai fejlődésen túl. Hajlok rá, hogy az utóbbi véleménnyel értsek egyet, mivel az életemből másfél évet szántam arra, hogy ennél a cégnél legyek alkalmazott, éppen itt az ideje, hogy komolyabban profitáljak belőle. Ami az álmaimat illeti, azok meglehetősen sokfélék, és van köztük néhány, aminek a megvalósításához kifejezetten előnyös ez a projekt. Tulajdonképpen csak azt kell helyretennem magamban, hogy borult a sorrend. :)

Szürke hétköznapok

Mostanában van bőven munkám, nem mindig olyan, mint amire vágytam, de akadnak jobb pillanatok. A héten viszont a hajamat téptem: új funkció, egy évekkel ezelőtti fejlesztésre épül, mindenki másképp emlékszik, hogyan is működik az egész. Csapatmunkában kiderítjük, előássuk az évekkel ezelőtti leírást, értelmezzük, sikerül elmagyarázni az ügyfélnek is, hurrá. Kezdem azt hinni, hogy egyszer tényleg tanácsadó lesz belőlem. Megírom a doksit, kiküldöm elfogadásra, másfél nap múlva jön a válasz, hogy ez így nem lesz jó, ők másképp képzelik, és mi ne akarjunk logikát tenni bele, majd a társrendszer értelmezi az eredményt. Átírom a doksit, én már nem értek belőle szinte semmit, a fejlesztők és a tesztelők kérdezgetnek, elmagyarázni nem igazán tudom, az ügyfél még nem fogadta el, de ugye holnapra kész lesz a fejlesztés, és le is teszteljük... Telefonálok, hogy ezt így inkább nem vállalnánk be, legyen pár nappal később az átadás. Jó, megpróbálják átrakni, majd visszaszólnak. Másnap újabb telefon: rendben van, ha önállóan is be tudjuk mutatni, mert a többieket nem szerveznék át. Persze, képesek vagyunk rá. OK, de még G-nek is rá kell bólintania, hogy hajlandó-e így átvenni. G az Outlook szerint házon kívül van jövő keddig, de feltételezem, ezt az akadályt a rendszerintegrátor majd áthidalja valahogy.

Szerencsére jövő héten szabin leszek, egyáltalán nem kell a munkára gondolnom. Vésztőre megyünk, és vitorlázni is fogunk a Balatonon. Szeretek így kiszakadni a hétköznapokból. Azt tervezem, hogy sokat fogok olvasni, és esténként rendezgetem a fotóimat. A múltkor órákig lelkesen makróztam néhány vízcseppet a rózsáinkon, de még nem jutottam el odáig, hogy a memóriakártyáról áttöltsem a képeket...

Változás

Azt mondják, az emberben 3 nagyon mélyen gyökerező félelem él: félünk a haláltól, a kutyáktól és a változástól. Az egyéni, hogy melyiktől mennyire. Általában azt gondolom magamról, hogy elég rugalmasan tudok alkalmazkodni az új helyzetekhez, például egyáltalán nem bánom, hogy januártól hivatalosan is a CRM csapatba tartozom. Egyelőre valamivel jobbak itt a kilátásaim (= többnyire nem unatkozom naphosszat), persze biztosat nem tud senki. Macedóniára van még némi esély, de nem annyi, hogy ehhez alakítsam a terveimet. Most úgy vagyok vele, hogy majd szólnak, ha csomagolnom kell. Tehát Budapesten dolgozom, de legalább nagyrészt értelmes dolgokkal töltöm az időmet, és úgy tűnik, lesz lehetőségem fejlődni. Nemrég voltam a Siebel tréning első hetén, áprilisban lesz a folytatása. Na, ez abszolút déjà vu érzést keltett bennem: Oracle irodaház, a szokásos diahátterek a ppt-ben, a szünetben sütievés, az oktató Bangalore-ból érkezett… (Sci-fikben lehet olvasni, hogy a jövőben játszódó történetek szereplői az angol egy eltorzult változatát beszélik. Korábban azt hittem, ez nyilván az amerikai hatás eredménye – talán az írók is így gondolták –, de egyre biztosabb vagyok benne, hogy Ázsia előretörése fog ide vezetni. Mivel országon belül sem értik egymást, ezért kell egy közvetítő nyelv, de ez nagyon átalakul a helyi akcentushoz és észjáráshoz igazodva.)
A Siebelről mint szoftverről még nem tudok érdemben nyilatkozni, de amennyit eddig láttam belőle, az alapján sokkal jobb minőségűnek tűnik, mint a Flexcube. A kezdetektől figyeltem a különbséget, hogyan beszélnek róla azok, akik dolgoznak vele. Sokat elárul. :)

Várakozás...

A Balatonon ragyogó idő van, én meg itt penészedem Pesten az irodában. Pedig milyen jó volt a múltkor lepkéket és mókust fotózni a strandra menet... Amúgy ezt a semmittevést lehetne távmunkában is végezni, mondjuk a tópartról.

Most elképzeltem magam egy padon ülve, laptoppal az ölemben. Körülöttem csend van, csak madárcsicsergést és a víz csobogását lehet hallani. Persze lehetnék egy vitorláson is, csak azt nem tudom, a Balaton közepén mennyire működik a mobilnet. Talán a nem létező feladataimhoz elég lenne az is, hogy telefonon felhívhatnak, ha épp eszébe jutok valakinek. (Nem jutok. Mióta jött az e-mail, hogy talán végre mehetek projektre, de pár hétig még nem lesz konkrétum, azóta úgy kezelnek, mintha nekem már lenne munkám. Érdekes hozzáállás...)

Hogy ne szenvedjek annyira, vettem bérletet az állatkertbe, és néha munka után sétálok bent egy órát. Legutóbb fotóztam (telefonnal, tehát rossz minőségben) egy sivatagi rókát. Összegömbölyödve aludt, de valahogy felébresztettem, és fintorogva (nem vicc, tényleg úgy látszott!) nyújtózkodni kezdett.

Szerintem nagyon helyes kis jószág! Mikor nem zárják ketrecbe, Észak-Afrikában él, és pont azért nagy a füle, amiért a nagymamát felfaló farkasnak. Tehát nem a hőleadás céljából. (Ezt én is a kirakott táblán olvastam, gondoltam, megosztom másokkal is a tudást.)

Algír?

Athén helyett Algír... Ez persze még annyira sem biztos, mint amennyire a görög főváros annak tűnt. Két hete tudtuk meg, hogy Észak-Afrikában esetleg szükség lehet ránk. Hurrá. Olyan "erőforrásokat" (hivatalosan így emlegetnek minket) kerestek, akik beszélnek franciául vagy arabul. Volt egy telefonos interjú, nagyjából megfeleltem az elvárásoknak - nagyon óvatosan fogalmaztak a visszajelzéskor, kínosan kerülve az elkötelezettségnek még a látszatát is.

Újra itthon - átmenetileg

Már 2 hete itthon vagyok, de azóta nem volt energiám megírni ezt a lezáró bejegyzést. Az első hetem azzal telt, hogy próbáltam kiheverni a kegyetlenül hosszú utazást. A Bangalore-Párizs járaton úgy éreztem, egy kriptában repülök, ugyanis az összes ablaknál lehúzták az árnyékolókat, és csak minimális világítást hagytak meg az utastérben (a mosdótól alig találtam vissza!), hogy mindenki nyugodtan alhasson. Na, ez volt az, ami nekem nem sikerült. Jobbra tőlem egy vadidegen pasi ült, aki időnként hangosan krákogott, abba az irányba tehát nem akartam dőlni, a másik oldalon viszont a folyosó volt, és bárki ment el mellettem, a szűk hely miatt egy kicsit mindig hozzámért. Az olvasáshoz fáradt voltam, különben sem szeretem a repülő kis lámpáit. Próbáltam tévét nézni, de igazán nem kötött le egyik műsor sem. A hangerőt sem sikerült úgy beállítanom, hogy a párbeszédek elnyomják a repülőgép zúgását, ugyanakkor a kiabálás/éneklés ne úgy hasson, mintha kést szúrnának a fülembe. Így továbbra sem tudom, mi a Charlie és a csokigyár mondanivalója. Végül kikötöttem a némított WALL-E mellett, ami egyébként aranyos film, ennek ellenére már alig vártam, hogy végre leszálljunk. Párizsban ugyanúgy rohanni kellett a csatlakozáshoz, mint 5 héttel korábban, de már teljesen rutinosak voltunk, és fennakadás nélkül hoztam át egy kétdecis narancslevet a biztonsági ellenőrzésen. Bomlasztom a rendszert. :-)

A kollégáimmal ellentétben én már kicsit meguntam a folyamatos meleget, ezért teljesen fellelkesültem, mikor Párizsban megéreztem az arcomon a havas esőt. Erre készültem már napok óta! Ki is verte az álmot a szememből, Budapestig olvastam a regényt, amit Bangalore-ban vettem (Manju Kapur: A married woman). Ferihegyen már igazi hó esett, és felülnézetből gyönyörű látványt nyújtott a táj. Mikor kiértünk az épületből, legszívesebben belefeküdtem volna ebbe a tiszta, vakítóan fehér takaróba, és csak vártam volna, hogy az arcomra hulljanak a pelyhek...

A parkolóban meglepetés is várt: míg Indiában voltam, Balázs lecserélte a kis autónkat egy számmal nagyobbra - és képes volt hetekig titokban tartani! Sőt, jelenetet is kitalált hozzá: egyszercsak lerakta a bőröndöt, körbenézett, "Pedig valahol itt hagytam a kocsit" - mondta, majd elővette a zsebéből a slusszkulcsot, megnyomta a nyitógombot, és egy a csodaszép, fekete Citroen C4 csipogott vissza. Nem találtam szavakat! Körülbelül annyit sikerült kinyögnöm: "Mi? Hogy? Mikor? És egyáltalán...?" Balázs pedig csak nevetett, és láthatóan nagyon büszke volt rá, hogy az új szerzeménnyel szállíthat engem haza.

Otthon este hatkor már kidőltem, és másnap nagyon későn értem be az irodába. Tulajdonképpen majdnem 2 hétig szenvedtem amiatt, hogy nagyon korán le kell feküdnöm, mert még az indiai időt érzékelem (azaz 4,5 órával későbbinek mindent). Ehhez jött még a feladat, amit kaptunk a senior kollégáktól, nehogy unatkozzunk, amíg nem kerülünk projektre. Aki próbálta már szövegkörnyezet nélküli kifejezések tömkelegét magyarosan lefordítani, az tudja, mennyire nehéz. Közben borzasztóan frusztrált, hogy fogalmam sincs, hogyan tovább - a főnökünk ugyanis még javában tárgyalt arról, ki milyen projektre fog kerülni, mi meg csak vártuk a döntést. Esténként annyira fáradt voltam, hogy megszólalni sem volt kedvem. Múlt csütörtökön végre összeszedtem magam annyira, hogy elmenjek jógázni, ami helyrebillentette a lelkivilágomat, hétvégén Tihanyban sikerült föltöltődnöm.

Tegnap pedig végre megtudtam, hová utazom legközelebb: a demokrácia bölcsője vár rám és még 3 kollégámra. Néhány hét múlva indulunk, és fél évig fogunk ott dolgozni. Persze lélekben nem elsősorban a munkára készülünk, már elkezdtem útikönyvet keresni, és vannak jelentkezők látogatónak is. :-)

Tehát hamarosan a blog folytatása következik, más címmel.