Vásznak

Hosszas várakozás után tegnap este végre elhozhattam a stúdióból a fotóinkat. Mivel Balázs a Citroennel utazott el, saját kocsim pedig nincsen, Anyut kértem meg, hogy segítsen. Nem volt egyszerű a kis Peugeot-jába betuszkolni a jókora vásznakat (a legszélesebb a hazaút során rendszeresen összeütközésbe került Anyu könyökével), de egyszerűen kizártnak tartottam, hogy egy ilyen apróság megakadályozzon a birtokba vételükben. Abszolút izgatott és lelkes vagyok, a képek falra akasztásával mégis megvárom, míg Balázs hazajön. Egyébként Gábornak (ő a fotós) megígértük, hogy szólunk, ha a helyükön vannak, mert a nappalinkba szánt, három darabból álló sorozatot szeretné megörökíteni. (Ő is lelkes. :) ) Kicsit vicces, hogy fotókat fog fotózni, nem? Persze én is úgy gondoltam, itt a blogon is közzéteszem majd, hogyan mutatnak a portréink a lakásunkban. (Ha nekem valaki néhány hónappal ezelőtt azt mondja, hogy nálunk "családi" képek fognak lógni a falon, hangosan kinevetem az illetőt - vagy elmeorvoshoz küldöm. Persze ezek stílusban nagyon távol állnak a hagyományos családi képektől. Már a megszületésük sem volt szokványos.)
Hétvégére ezen kívül is elég sok tennivalót beterveztem az otthonunkkal kapcsolatban, mert nagyon szeretném, ha már nem húznánk sokáig a költözés befejezését. Múlt szombaton csak a könyvek felét hoztuk el a lakásból (annyi fért a C4-be), de mire kipakoltam mindet, meg is ijedtem, hogy ha itt lesz az összes, kevésnek bizonyul a polc. Balázs igyekezett megnyugtatni, hogy el fognak férni. Hiszem, ha látom. Mindenesetre meg akarom szüntetni a nappalinkat elfoglaló káoszt (rengeteg kartondoboz, növények összezsúfolva, fölöslegessé vált íróasztal), mert lehangoló látványt nyújt. Arról nem is beszélve, hogy a keret nélküli vásznak sokkal jobban érvényesülnek, ha nincs körülöttük zavaró tényező. :)

Álomképek

Ahogy a hét elején beharangoztam, egy megvalósult álomról fogok mesélni. Bő egy hónappal ezelőtt írtam egy tízes listát a rövid távú (1 éven belüli) céljaimról. Nem ez volt az első ilyen alkalom, és mindig vannak a régóta érlelődő vágyaim mellett olyanok is, amik csak hirtelen eszembe jutnak, de akkor éppen nagyon fontosnak tűnnek. Újraolvasva ezeket általában eszembe jut, hogy mi befolyásolta az adott lista megszületését - egy friss filmélmény, egy akkoriban olvasott könyv, egy érdekes beszélgetés…

Ezúttal egy nemrégiben megtalált fotósblog indította el a lavinát. Mások esküvőjéről készült gyönyörű, abszolút profi fényképeket nézegettem, aztán leemeltem a polcról a saját albumunkat. Be kell vallanom: nem voltam elragadtatva. (Már akkor sem, amikor először kézbe vettem, de ez egy másik történet.) Rögtön úgy éreztem, tennem kell valamit. Konkrét elképzelésem persze nem volt arról, hogy mit is, mindenesetre gyorsan fölvettem a listába tizenegyediknek, hogy "profi fotósorozat készül kettőnkről". Alig telt el néhány nap, és Facebookon megláttam egy érdekes hirdetést: kreatív stúdiófotózás. Néhány kattintás, és kiderült, hogy ez az a hely, ahol egyszer Erika is járt a lányával, nagyon élvezték a fotózást, a képek pedig annyira jók lettek, hogy néhány most is fönt van a honlapon a galériában. Nekem ennyi elég is volt, vettem a neten egy ajándékutalványt, és december 30-án megjelentünk a stúdióban. Amikor a fotós bemutatkozott, már tudtam, hogy jól fogunk szórakozni – állítólag a narancssárga tornacipő csak praktikus célokat szolgált, nem az imidzs része volt, de szerintem illett hozzá :) –, és tényleg elfelejthetjük a sablonos képeket.

A fotózás már önmagában is élmény volt, bár én elég lámpalázas vagyok, ha meg akarnak örökíteni, ezért eltartott egy darabig, míg megszoktam, hogy villog a vaku. Szerencsére a képek többségén ennek nyoma sincs. :) Menet közben meghoztam a döntést, hogy ha már ott vagyunk, akkor megbízom Gáborban, és nyitott leszek mindenre, amit javasol, akkor is, ha abból sokkal intimebb hangulatú kép lesz, mint amilyenre eredetileg számítottam.

A legizgatottabb egyébként a fotózás és a vetítés közti egy hétben voltam, ugyanis Gábor nem mutatta meg azonnal a fotókat, előbb kiválogatta és alakítgatta őket. A türelmünkért cserébe viszont eszméletlenül jó fényképeket kaptunk. (Ez például, amit ide a blogra fölraktam, Balázs szerint olyan, mint egy CD-borító. Tehát ha valaha kiadok egy albumot, ez lesz rajta. :) ) Az is egészen különleges volt, hogy nem kicsiben, egy monitoron vagy 10x15-ös papíron láthattuk őket, hanem egy projektor segítségével egészen nagyban, nagyjából úgy, ahogy a falon mutatnak majd. Több képet is rendeltünk, olyat is, amiről még nem tudjuk, hová fogjuk fölakasztani, de találunk nekik helyet, ha az egész lakást át is kell hozzá rendezni. :)

(Ha az elégedett vevő a legjobb reklám, akkor én most egyszerűen ideális vagyok, mert napok óta szinte másról sem tudok beszélni… :) Ha szeretnél hasonló élményt, ide kattints, ha a mi képeink érdekelnek, írj nekem!)