Terített asztal

Rég nem írtam új bejegyzést, pedig Judittal ellentétben én nem akarom lezárni a blogomat, csak mostanában kevés olyan dolog történik velem, amit itt szeretnék elmesélni. Viszont megérkezett a tél, ami egyrészt eszembe juttatta, hogy már egy éve Érden lakunk, és ez milyen jó, másrészt a hóesés kiváltotta belőlünk azt a "pavlovi reflexet" (Móni nevezte így, és nagyon viccesnek tartotta), hogy ki kell tenni a madáretetőket. Ez csak látszólag egyszerű feladat, ugyanis kevés a kertben az olyan macskabiztos hely, ahol egyszerűen tudjuk pótolni az elfogyott eleséget. Tavaly próbálkoztunk egy tálcával, amit az erkély korlátjára akasztottunk ki (mint a balkonládákat szokás), hogy az ablakból figyelhessük a madarakat, de egyszer sem láttunk benne egyet sem, viszont a szél kifújta belőle a magokat, a hó pedig rendszeresen betemette és eláztatta a maradékot. Idén, úgy tűnik, sikerült megtalálni a megoldást - legalábbis a cinkék szempontjából. Vettünk néhány úgynevezett cinkegombócot (faggyúgolyó magokkal, hálóban) és egy nagyobb, szintén gömb alakú fémhálót, amit napraforgómaggal töltöttünk meg. Utóbbiból kicsit potyog a szotyi, ami két okból is előnyös: a havon elég feltűnő, így könnyebben megtalálják; a földről a fekete rigók és balkáni gerlék is föl tudják csipegetni, ők egyébként nem tudnának megkapaszkodni az etetőn. Hátránya viszont, hogy Cilla is könnyedén eléri, de bízom benne, hogy cirmosként elég feltűnő jelenség a hóban, a szárnyasok meg legyenek óvatosak. Reggel ritkább madarakat is láttam a mögöttünk lévő telken (épület nem áll ott, csak néhány fa és bokor): egy harkályt és egy szajkót. A fakopáncs miatt nem aggódom, mert nagyon ügyes, de a mátyásmadarat nagyon sajnáltam, mikor átrepült a cseresznyefánkra, és egy közeli ágról igyekezett elérni a himbálódzó cinkegombócot - kevés sikerrel. Aztán ült még egy kicsit a nyírfán is, talán abban reménykedve, hogy megszánjuk egy kis eleséggel, én meg agyalni kezdtem, hogyan etessem meg anélkül, hogy őt magát kínálnám tálcán Cillának. Egyelőre a szaletli teteje tűnik alkalmasnak, aminek az az előnye is megvan, hogy végre lenne egy olyan helyszín, amire az emeletről is rá lehet látni, eddig ugyanis csak anyu gyönyörködhetett a cinkékben a hálószobája ablakából.

Madárbarát kert

Ma nagyon korán indultunk, csak azért sikerült időben felkelnem, mert Balázs készített egy gyümölcsturmixot ébresztőnek. Ha a munkám miatt nem is, a reggeli látványért érdemes volt ebben az időpontban talpon lenni: a szomszéd villanypóznáján megfigyeltem két harkályt. Néhány napja már láttam, hogy a gyakran hallatszó kopácsolásuknak eredménye is van, ugyanis egy nagyobb lyukat fúrtak az oszlop oldalába. Most mindketten ott kapaszkodtak mellette, az egyik ugyan a közeledtünkre hamar elrepült, a párja viszont nem zavartatta magát. Először azt hittem, már a fiókákat eteti, mert valamit tartott a csőrében, és elég finom mozdulatokkal rendezkedett az odúban, de aztán hirtelen heves kopogtatásba kezdett, ami rögtön nyilvánvalóvá tette, hogy egyelőre csak építkezés zajlik odabent. Ez meglepett, mert kicsit későinek tűnik. A Wikipédiában nem találtam meg, mikor szoktak költeni, de annyit kiderítettem, hogy a tojásrakástól számítva kb. 5 hétre van szükségük, hogy a fiókák kirepüljenek, tehát még bőven belefér a nyárba. A szajkók is párban jártak hajnalban, ők a kiszáradt mandulafát választották, és a szokásuktól eltérően egészen csöndben voltak. Persze egymás mellett ülve minek kiabálni... :)

A madárbarát kert létrehozása nem is olyan egyszerű dolog, mint amilyennek hittem. Ugyan a mandulafa és az oszlop is nagyon kényelmesen látszik az ablakunkból, de egyik sem a mi udvarunkon áll. A terv az volt, hogy egy itatóval csalogatjuk közelebb a madarakat, de Cilla miatt már az is bonyodalmakat okozott, hová tehetnénk ki ilyet (a kis bestia már így is legalább két gerlét elkapott, semmiképpen nem akarunk könnyű prédákat adni neki). Végül Balázs a szaletli tetejére szerelt föl egy nagyobb cserépalátétet, ami elég széles ahhoz, hogy a madarak megfürödjenek benne, és elég sekély, nehogy belefulladjanak, viszont utóbbiból kifolyólag túl gyorsan elpárolog belőle a víz. Utántölteni nehézkes, mert még létrán állva is nyújtózkodni kell hozzá, ezért próbáltunk jobb megoldást találni, egyelőre kevés sikerrel. Kísérleteztünk a régi csirkeitatóval (olyasmi, mint a képen, csak alumíniumból), de nem volt túl esztétikus, és a fürdés lehetőségét is elvette, ráadásul az egyik viharban egyszerűen lerepült a tetőről.

A napokban az alátét is hasonló sorsra jutott, egyelőre gondolkozunk a szerencsésebb megoldáson. Sürgős lenne, mert a madaraknak megtetszett a helyszín, többször is meglátogatták - jó lenne, ha nem szoknának el innen.

Étkezőasztal

Ez az a bútordarab, aminek a hiányától már hónapok óta szenvedek, de mostanáig még elméleti síkon sem jutottunk dűlőre vele. Eredetileg azt terveztük, hogy a meglévő Thonet (jellegű?) székeinkhez illő asztalt veszünk, de erről sajnos le kellett mondanunk, mivel egyáltalán nem találtunk ilyet. Hasonlót sem, még képet sem róla - csak picike, kávéházi asztalok voltak mindenhol. Lehet, hogy egyáltalán nem is gyártottak nagyobbat... Sorra jártuk a bútorboltokat is, de nem bukkantunk rá az igazira. Azóta vacilláltunk, hogy mi legyen a B terv, mert a székektől nem szeretnék megválni, azt viszont végképp nem díjaznám, ha az újonnan berendezett lakásunk szedett-vedett lenne. Hosszas tanakodás után arra jutottunk, hogy 2 Thonet széket és egy asztalkát a könyvespolc előtt helyezünk el, és a szoba másik felében egy más stílusú ebédlőt alakítunk ki. Tegnap este volt némi szabad időnk, és beugrottunk az IKEÁba. Balázst nem akartam ezzel stresszelni, ezért titokban tartottam, hogy nem áll szándékomban vásárlás nélkül kijönni onnan. :) A feladat egyébként közel sem volt egyszerű, mivel mindenképpen kerek vagy ovális asztalra vágytam. Nem is értem, miért azokból a legbőségesebb a kínálat minden üzletben, amiknek balesetveszélyesen hegyesek a sarkaik... Végül megvettük az elsőt, ami megfelelt a feltételeknek. (Megnéztünk többet is, de visszatértünk hozzá.) Bjurstának hívják (bírom a svéd bútorneveket), és kerek állapotában 4 személyes, ...

...de szét lehet húzni oválisra, hogy hatan is kényelmesen elférjenek körülötte.

A nyírfa árnyalat mellett döntöttünk, elvégre a polcaink fele is ilyen, és ez egyébként is elég semleges szín. A csíkos padló és az ősz mint motívum miatt nagyon kell vigyázni, nehogy túl tarka legyen az összhatás - gyakorlatilag pengeélen táncolunk. Eddig sikerült megoldanunk, remélem, nem rontjuk el az utolsó simításokkal. Kiválasztottuk a székeket is, de nem tudtuk megvenni, mert Budaörsön csak egy volt raktáron, Balázs ma megy a másik áruházba, ha szerencsénk van, addig nem viszi el senki az ottani 10-et. :)

A szürke kárpit miatt vannak ugyan kétségeim, viszont nagyon kényelmes rajta ülni, és egy huzatot bármikor lehet rá készíttetni.

Lámpaburákat is néztünk a jobb világítás érdekében, és nyilván néhány apróságot be kell még szereznünk, de a legfontosabb, hogy végre a lakásprojekt utolsó fázisához értünk, a legnagyobb szobát is birtokba vehetjük. Eltüntetjük a dobozokat, összerakjuk szépen az étkezőt, elkezdjük használni a konyhát, és kettesben fogunk reggelizni. Már alig várom!

Reggeli vendég

Újabb fajjal találkoztam a teraszunk környékén. A hátsó szomszédnak van egy kiszáradt mandulafája, ahonnan szeretnek nézelődni a madarak. Többnyire fekete rigók érkeznek, de ma reggel egészen különös kiáltásokra lettem figyelmes. Hang alapján nem tudtam azonosítani, ezért az ajtóhoz lopóztam, és óvatosan elhúztam a függönyt, hogy láthassam. Ennyitől nem lettem sokkal okosabb, mert pont a madár mögül jött a fény, így a színeit nem láttam, de a mozgása, mérete és formája alapján szajkónak tippeltem. Hirtelen eszembe is jutott, hogy olvastam egyszer egy novellát a mátyásmadárról, és erre a fura hangra ráillik a leírás. Az irodába érve rá is kerestem, hogy tényleg azonos-e a szajkóval, és igen. A hangját pusztán a memóriámra támaszkodva kissé nehézkes volt ellenőrizni, ezt a hangmintát találtam a neten, ami elvileg szajkóé, és hasonlít.

Reggeli élmények

Mióta újra kertes házban élek, reggelente olyan dolgokat láthatok, amikért érdemes fölébredni. A napfelkelte rendszeresen elkápráztat, mivel kelet felé néz a legtöbb ablakunk, és elég magasan vagyunk ahhoz, hogy a szomszéd házak ne nagyon zavarjanak.

De nem ez az egyetlen módja annak, ahogy a természet megmutatja a szépségeit. Múlt héten csütörtökön például nagyon hideg volt reggel, fújt a szél, és gyönyörűen esett a hó. Az autópálya a kavargó hópelyhekkel olyan látványt nyújtott, mintha egy tajtékzó folyón utaztunk volna. Szinte azt éreztük, hogy mozog alattunk minden. Szombaton pedig akkora pelyhekben hullott, amekkorákat Pesten sosem láttam. Miután elállt, olyanok voltak a környéken a fák, mint egy szénrajz a fehér papíron.

Tegnapelőtt egy ragadozómadár éles hangjára figyeltünk föl, és Balázs meg is látta őt egy közeli mandulafán. Próbáltam fotózni, kevés sikerrel, viszont az objektív segített abban, hogy jobban szemügyre vehessük. Gyorsan lekaptam a határozót a polcról (azon kevés könyvek egyike, amiket már elhoztam a lakásból), és megállapítottuk, hogy egy karvalyhoz volt szerencsénk. Ma reggel megint láttam (feltételezem, hogy ugyanaz a madár volt), a tujamagvakat csipegető zöldikéket riasztotta el, de azt hiszem, egyet sem tudott elkapni közülük. Ilyenkor sosem tudom, melyiknek szurkoljak: az éhes vadásznak, vagy a kiszemelt áldozatának, ezért inkább csöndes megfigyelő maradok.

A háziállataink is elég szórakoztatóak tudnak lenni, szeretem az ablakból lesni őket, mert olyankor többnyire nem vesznek észre, és teljesen természetesen viselkednek. Cilla és Bikfic egészen önfeledten játszik ilyenkor, a kutya csak akkor irigy, ha a cicát próbálom simogatni.

Készültség: 90%!

Hétvégén megvettük és összeszereltük a könyvespolcokat*. Eredetileg bükk és középbarna színkombinációra gondoltunk. Az online tervezőben jól mutatott, de élőben nagyon nem, ezért bükk helyett nyír furnért választottam, ami tökéletesen illik a padlóhoz, a barna pedig egy kicsit vöröses árnyalatú, tehát behozza a nappaliba az ősz színvilágát. (Az évszakokról és színekről korábban itt írtam.)

Majdnem kész van már a konyhánk* is. A bútort tegnap beszerelték, szépen bele van illesztve a mosogató és az indukciós főzőlap (ilyet még sosem használtunk, de az iCook edényeink megfelelőek hozzá, és praktikus, takarékos, sőt jól is néz ki, szóval ezt választottuk), viszont bekötve még nincsen sem ez, sem a mosogatógép, sem a csap, sem a vízszűrő. Ez elvileg mind megtörténik a héten, és akkor tényleg tökéletes lesz a konyhánk, rendesen lehet majd használni a lakást, és nem kerülgetjük egymást a többi generációval. Nem könnyű ám szülőkkel és nagyszülőkkel együtt élni, ezt régen is gyakran tapasztaltam. Most persze ketten vagyunk és jóval önállóbbak, egyébként is kevesebb időt töltünk itthon, ami csökkenti a súrlódási lehetőségeket, de teljesen nem szünteti meg. (Mély sóhaj, és ellenállok a kísértésnek, hogy kipletykáljam itt a családomat. )

*Néhány képet is töltöttem föl, régebbieket is, mert már régóta adós voltam velük.

Boldog, új év

"- És milyen újra Érden?

- Imádom! Elönti a fény a lakást, nyugalom van, megmarad a kertben a hó, a cicánk benyávog a teraszról..."

Ez az első munkanapom idén, már Érdről jöttünk reggel. Felemás érzés volt. Ébredés után az ágyból néztem a napfelkelte színeit (onnan pont kelet felé látunk ki a teraszajtón), és arra gondoltam: ez a boldogság. A fürdőszobában nem is kellett villanyt kapcsolni, olyan jó világos volt. Legszívesebben otthon maradtam volna, hogy élvezzem az új lakásunkat, aztán mégis elkezdtem kapkodva készülődni, rohangáltam a lakásban, mint a mérgezett egér, mert fogalmam sem volt, hogy melyik dobozban vagy szekrényben kell keresnem a ruhákat, amiket föl akartam venni. Nincs mese, rendet kell raknom. Összelegóztuk a szekrényeket, van hová pakolni, csak még nem szántam rá az időt.

Nagyon kellemesen teltek az ünnepek, nem is emlékszem, mikor volt utoljára ennyire jó a karácsony, pedig nem sokat változott a program az elmúlt évekhez képest. Szilveszterkor egészen kicsi társaságban ünnepeltünk Juditéknál, rajtunk kívül még egy házaspárt hívtak meg, de jól szórakoztunk, hajnali 5-ig tartott a Monopoly. Megint megfogadtam, hogy idén gyakrabban fogunk társasozni. :) Egyébként szeretem az újévi fogadalmakat, már december elején listám volt arról, mik a céljaim a következő 12 hónapra. Az egyik már teljesült is! (Hogy hogyan, arról legkorábban csütörtök este tudok mesélni.)

Ünnepi hangulatban

"Ha az ünnep elérkezik az életedben, akkor ünnepelj egészen. (...) Tisztálkodjál belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás."

(Márai Sándor)

Évek óta nem tudtam igazán ráhangolódni a karácsonyra, mert előtte egy-két nappal még vizsgáztam vagy dolgoztam, és a budapesti Rákóczi út sem éppen olyan környezet, ami feledtetné a szürke hétköznapokat. Idén ez végre megváltozott, bár most is 23-án volt az utolsó munkanapom az évben, viszont tettem azért, hogy lélekben is fölkészüljek az ünnepre. Ilyenkor nagyon szeretem újra gyereknek érezni magamat, ezért vettem jegyeket A diótörőre. Nagyon szeretem a táncot, balettelőadást nézni pedig minden alkalommal különleges élmény. Mindig odaképzelem magam a színpadra, a balerina helyébe. Ezúttal legjobban a keleties tánc tetszett, mert abszolút nőies volt.

Az arany hétvégén azt hittem, gondoskodtunk róla, hogy fehér karácsonyunk legyen. A szombati hóvihar után hatalmas kupacba hordtuk a havat a ház elől. Több köbméternyi lett, egyszerűen kizártnak tűnt, hogy néhány nap alatt elolvadjon. Lapátolás közben karácsonyi dalokat dúdoltam magamban, és arra gondoltam, mennyire gyönyörű az este. Nálam jobban talán csak Bikfic és Cilla élvezték a havazást. A cicánknak ez volt az első élménye a hóval, először nagyon óvatosan lépkedett, de optimista lévén hamar dorombolni kezdett, és pár perc múlva már őrült tempóban kergetőztek a kutyával, míg Cilla egy hirtelen irányváltás következtében el nem tűnt a mély hóban. Bikfic teljesen kétségbeesett, megpróbálta kikaparni őt a mancsával, én pedig alig bírtam abbahagyni a nevetést.

A fát szokás szerint utolsó pillanatban vettük meg, 23-án késő délután indultunk el érte. Mivel már egy ideje nosztalgikus hangulatban vagyok, Balázs bánatára nem bólintottam rá az első ezüstfenyőre, ami az utunkba került, mert az a fajta szép ugyan, de hiába szagolgatja az ember. Tulajdonképpen szerencsénk volt, mert a második helyen találtunk megfelelőt. Összesen 3 lucfenyő várta még ott a gazdáját, és nem is kellett közel hajolnom ahhoz, hogy megcsapja az orromat az ismerős illat. Az árus elkezdte magyarázni, hogy citromillatú nordmann csak jövőre lesz, de rögtön közbevágtam, hogy nekem fenyőillatú fenyő kell. És plafonig érő, ez sem volt alku tárgya. (Persze a tetőtérben nem 3,30 a belmagasság, mint a pesti lakásunkban.) Kiválasztottuk tehát a legnagyobbat, és nyugodtan kijelenthetem, hogy gyönyörű karácsonyfa lett belőle.

Az volt a terv, hogy karácsonyra ideköltözünk Érdre, és valóban itt is töltjük most az időnk nagy részét, de még rengeteg holmink van a Nagy Diófa utcában, ezért kissé "tudathasadásos" állapotban vagyunk. Időnként elhangzik olyan mondat, hogy mit kéne még "hazahozni otthonról". Például nincs még itt a matracunk, ezért a kanapén alszunk, a fürdőszobát viszont birtokba vettük. És IMÁDOM! Reggel sütött rám a nap, míg fogat mostam. Még sosem volt ilyen világos fürdőszobám, pedig mindig erről álmodtam.

Körte fahéjjal és csokoládés-jázminos selyem krémmel

Nem, nem kezdtem őrült kísérletezésbe a konyhában, legalábbis nem a desszertek terén, csak a lakberendezésnek köszönhetően tobzódunk a színekben. Az utóbbi hónapokban olyan kérdéseken töprengtünk, hogy jó-e a "silk" és "timber" csempénkhez a "jázmin" illetve "csokoládé" élvédő, harmonizál-e a "fahéj tölgy" szekrényajtóval a "világos vadkörte" bútorlap és a "woodline cream" munkalap, milyen szegélyléc illik az "artwood" padlóhoz... Ez a sok-sok fantázianév a faerezetes barna és a krémszín megannyi árnyalatát takarja, és tényleg nem egyszerű megtalálni mindenből a megfelelőt. A bőség zavara! És tényleg ahány gyártó, annyi minta, szín és elnevezés. A memóriánkra hagyatkozni több mint veszélyes. (A képen a lépcsőnk - egy kis ízelítő a kavalkádból.)
Vasárnap járt nálunk a bútorasztalos, aki szerencsére hozott magával kis kártyákat, sorra oda is próbálgattunk őket a csempékhez és egymáshoz, míg végül megtaláltuk a (remélhetőleg) ideális kombinációt. Ugyan kész konyhánk csak januárra lesz, de ez nem gátja a költözésnek. Van másik a házban, lesz hol főzni. (Nem sűrűn szoktam... :) )

Hóesés és advent

Hétvégén végre megérkezett az első hó! Érden hatalmas pelyhekben hullott, én reggel csak álltam a konyhában, szinte megigézve bámultam kifelé az ablakon, nem tudtam betelni a látvánnyal. Gyerekként mindig hittem benne, hogy gyógyító hatása van, mert telente rendszeresen megfáztam, de a vágy, hogy kimehessek játszani ebbe a fehér csodába, mindig erősebb volt, mint a betegség, és egyetlen nap alatt újra egészséges lettem. Ma Erikával egész nap felváltva nézegettük az előrejelzést és a felhőket, hogy jön-e már a beígért havazás. Egyelőre nem érkezett meg, de bízom benne, hogy ami késik, az nem múlik…

Minden évben szurkolok, hogy fehér legyen a karácsony, ennek a jele a hóváró doboz is a bejegyzések fölött. Tavaly ezt úgy sikerült megvalósítani, hogy síelni mentünk az osztrák-olasz határhoz. :) Ebben az évben nem tervezünk ilyesmit, viszont az idei adventi időszak más okból különleges számomra. Bizsergető érzés örömteli várakozással tölteni az időt! (Feledteti a macedón projektet is, amire valószínűleg amúgy is hiába várnék.) Tulajdonképpen ez lenne az advent lényege, hogy ráhangolódjunk valami különlegesre, ami teljesen más, mint a szürke hétköznapok. Utoljára 18 éves koromban karácsonyoztam Érden, de örömmel jelentem, hogy a lakásunk már használható állapotban van, szombaton megvettük a kiszemelt hálószobabútort, és hősies erőfeszítések árán sikerült össze is szerelnünk, gyakorlatilag nincs már akadálya a költözésnek. Tennivaló maradt még bőven, de nem akarom a végtelenségig húzni-halasztani, hogy birtokba vegyük az új otthonunkat.

Új otthon

Végre elérhető közelségbe került a költözés. A szakmunkák közül már csak a laminált padló lerakása van hátra (ez elvileg szombat estére készen lesz), utána megkezdhetjük a berendezést és a költözést. Tegnap jártunk az IKEA-ban, eredetileg indukciós tűzhelyet akartuk venni, de elment az idő a svéd húsgolyókkal (barna szósszal és áfonyalekvárral nagyon finomak!) és a hálószobabútorokkal. Utóbbiból a jelek szerint megtaláltuk a tökéleteset. Mindkettőnknek tetszik az ágykeret, kapható hozzá praktikus támla és tárolódoboz, sőt még fésülködőasztal is van a sorozatban, ékszertartó fiókkal. Egész egyszerűen ránk vár. :)

Egyébként nem könnyű összeegyeztetni az elképzeléseinket, általában egészen más stílusban képzelünk el egy-egy helyiséget, de eddig még mindig sikerült mindkettőnk részéről vállalható kompromisszumot kötni. Ez többnyire úgy zajlik, hogy egyikünk bedob valami teljesen agyament ötletet, amitől a másik hátán futkosni kezd a hideg, kerek perec nemet mond, majd kicsit később közösen átrágjuk, szelídítjük, végül elemeiben fölhasználjuk az eredeti elképzelést.

Ezúttal én vagyok az, akinek túlzottan beindult a fantáziája, hogy milyen színekkel és mintákkal kellene élénkebbé tenni az alapvetően barnákat fölvonultató burkolatokat és bútorokat. Nagyon szeretnék rózsaszíneket a hálószobába, de ez Balázst sokkolta, ezért finomítottam a terven, és tavaszias hatást szeretnék elérni. Ehhez sok üde zöld kell, de belefér némi utalás a virágszirmok rózsaszínjeire is. Továbbgondolva a témát a másik két szobát a télnek (kék-fehér, ez már adott) illetve az ősznek (sárga-vörös-barna, itt eredetileg is sárga a függöny) szentelhetnénk, a nyarat pedig a terasz és az erkély képviselheti.

A bestia

Már régen megígértem, hogy képet is töltök föl Cilláról, most törlesztem az adósságomat. Kedvenc cicánk már 2 hónapja lakik nálunk, és ennyi idő alatt a mancsa köré csavarta az egész családot. Ellenállhatatlanul bájos, és úgy tűnik, ezt tudja is magáról. Fölmászik, bekukucskál mindenhová (az autó alváza nagy kedvence), beleeszik Mirmi és Bikfic tányérjába is, sőt felugrik a székre, hogy onnan pofozhassa a kutya orrát vagy a farka végét. Tényleg pofátlan kis bestia, de mikor épp nem harapdálja vagy karmolja a kezünket, akkor olyan odaadóan tud dorombolni és törleszkedni, hogy az ember rögtön el is felejti a rosszalkodásait. Elég sok macskánk volt már, mind különböző jellem, de ekkora bizalmat korábban egyiküktől sem kaptam: Cilla boldogan tűri, hogy derékmagasságig felemeljem, miközben a tenyeremen áll, és meg sem próbál leugrani.

Cilla és én

Az elmúlt hónapokban már én untam a mondókámat, mikor arra a kérdésre kellett válaszolnom, hogy mi van a külföldi utammal. Ezért nem írtam a blogba sem, mert nem volt mit. Munkaügyben a helyzet változatlan, viszont családilag belevágtunk egy nagyobb projektbe. Mikor érettségi után Pestre jöttem, úgy éreztem, még látogatóba sem akarok Érdre menni (persze rendszeresen jártam ott), most pedig visszaköltözöm a szülői házba. Nem azonnal, mert előbb át kell alakítani, hogy megfeleljen a mi igényeinknek, de az első lépést már megtettük: szombaton odavittünk egy kiscicát.

Egy kedves ismerősünk nemrég örökbe fogadott egy anyamacskát 5 kölyökkel (le a kalappal előtte), és tőle hoztuk el az egyik picit. Cillának neveztem el egy régi kedvenc svéd gyerekvers nyomán (Ami a szívedet nyomja c. kötet). Úgy választottuk ki éppen ezt a kis jószágot, hogy ő volt a legvagányabb, ami t azért tartottunk fontosnak, mert egy idősebb kandúr és egy kutya mellé került most. Először kicsit bizalmatlan volt velünk, és eléggé kétségbeesett, mikor beleraktuk egy kartondobozba, és elindultunk vele az autó felé. Hogy oldjam a feszültséget, a hátsó ülésre ültem vele együtt, és kihajtottam a doboz tetejét. Cilla abba is hagyta a nyávogást, és szépen elaludt, míg én simogattam.

Hazaérve beköltöztettük az új lakót a széntárolóba (már 20 éve nincs ott szén, csak lomok, de a lomtár szó sok más helyet is jelölhetne :-) ), ahol elég hamar találkozott a régiekkel. A két macska összeérintette az orrát, körbeszagolgatták egymást, majd hirtelen nagyon hangost fújást lehetett hallani (az eseményt a lomok miatt nem láttam), és Cilla fölborzolt szőrrel kirohant. Azóta akárhányszor meglátja Mirmit, morog rá. Még nem mertem összeengedni őket, inkább közbeavatkoztam, ha túl közel kerültek egymáshoz.

Bikficcel sokkal jobban mentek a dolgok, bár lehet, hogy ő másképp élte meg. :-) Cilla szombat este fújt rá egy nagyot, vasárnap délelőtt viszont dorombolt neki, sőt oda is törleszkedett, amitől szegény kutya annyira megdöbbent, hogy moccanni sem mert, csak pislogott rám bánatosan. Azóta úgy kerüli a cicát, mint a vizet szokta: inkább felé sem néz.

Cilla tehát kezd szépen beilleszkedni, felfedezi a kertet, meglepően nagyokat ugrik, hagyja magát fölvenni és simogatni, ölben alszik... és amire a legbüszkébb vagyok: jön, ha hívom. Egy tündér! (Fényképeztük is őt, a héten rakok föl pár fotót.)