BookCrossing - Utazó könyvek

Nagyon szeretem azokat a kezdeményezéseket, amik azon alapulnak, hogy osszuk meg egymással, amink van. Most nem jótékony szervezetek támogatására gondolok vagy a szegényeknek adott ételadományokra (bár ezek is fontos dolgok), hanem olyan kölcsönösen előnyös rendszerekre, mint például a telekocsi, a kanapészörfölés vagy a címben említett könyves ötlet. Utóbbi nagyon egyszerű modell: beszerzed, elolvasod, regisztrálod, "szabadon engeded", más megtalálja, a honlapon feljegyzi, és ez ismétlődik, szerencsés esetben hosszasan és sok szereplővel. Egész közösség tud kialakulni az olvasnivalók útja mentén!

Körülbelül egy hónappal ezelőtt, mikor éppen a szemetet vittem le, így találtam két könyvet a kukák mellett. Ez rosszul hangzik, de nem úgy kell elképzelni, hogy a földön, a koszban hevertek, hanem a kertben lévő fedett kukatárolóban áll egy műanyag láda (azt tippelem, télen ebből lehet felszórni a jeges utat, hogy ne csússzon), és annak a tetején máskor is láttam olyasmit, ami valakinek már nem kellett, de még használhatónak ítélte, például egy pár szandált. A használt cipők nem hoznak lázba, de egy könyv mindjárt más! Ráadásul rögtön kettő - ezen a napon már érdemes volt felkelni! Az ilyen felfedezés önmagában is izgalmas, de igazán lelkes attól lettem, hogy ott virított rajtuk a BookCrossing matrica. A linzi városi könyvtár selejtezte le őket idén tavasszal, és azóta utaztak. Azt sajnos nem tudom, hogy kinél, merre jártak, mert az illető(k) nem írt(ak) bejegyzést a honlapon. Én viszont a héten naplóztam, hogy megtaláltam a krimit, nagyon tetszett a morbid humora, és olvasás után a közeli nyilvános könyvszekrényben "engedtem szabadon". 

Teljesen el vagyok ragadtatva a helytől, a padokkal és az árnyékot adó fával egyike azoknak a tereknek, amelyektől Linz olyan szerethető város. Nagyon remélem, hogy a könyvet egyszer majd megtalálja valaki, akinek van kedve részt venni a játékban, és elmeséli nekem meg a többi könyvrajongónak, mi lett vele. A honlap szerint némelyik kötet sajnos végleg eltűnik szem elől, másokról esetleg csak évek múltán érkezik életjel, így abban nem bíztam, hogy hamarosan hírt hallok felőle, de titkon persze reméltem, hogy nem marad észrevétlen a tettem. Így aztán majdnem kiugrottam a bőrömből örömömben, mikor ma délelőtt megláttam az üzenetet: egy leondingi, nagyon aktív BC-tag köszönetet mondott, hogy megmentettem a könyveket. Rögtön ismerősnek is jelölt, és a profiljából megtudtam, hogy az olvasni és az élményben osztozni szeretők havonta összegyűlnek a Wissensturmban, ami a lakásunktól sétatávra van. Na jó, hosszabb sétányira, de lehet, hogy egy ilyen program megérné a fáradságot...

Ausztria egyébként BC-nagyhatalomnak számít, csak néhány országból regisztráltak több könyvet, mint innen, de azok jóval népesebb helyek, pl. Németország vagy az USA. Kíváncsi voltam, vajon Magyarországon mennyire elterjedt a dolog, és csalódást éreztem, hogy csak 12 példány kering ott. Lehet, hogy ha legközelebb hazalátogatok, fogok egy tucatnyit apu régi könyveiből, és megduplázom az állományt. Jó móka lenne!

Családregény

Éppen a Szabó Magda korszakomat élem, a Régimódi történet után most az Ókút van soron. Nagyon élvezetes volt a 100 évvel ezelőtti Debrecen világát és a család kalandos történetét megismerni. Az évekkel ezelőtt látott színdarabból nem sok konkrét emlékem maradt, de abban biztos voltam, hogy érdemes lesz mélyebben beleásnom magam. Az eseményeket többnyire a női szereplők egymás közti viszonyai határozzák meg, a férfiak gyakran csak statiszták. Néha fájdalmasan ostoba hibákat követnek el, de ezzel együtt (vagy éppen ezért? :) ) elég könnyen tudtam azonosulni velük, mindegyikükkel más-más szempontból. Közben sokat járt a fejemben a transzgenerációs transzmisszió kifejezés, amit az önismereti csoportban gyakran emlegetünk, és itt az iskolapéldáit találtam meg.

Miután megismerkedtem a gyökerekkel, most már az írónő saját élményeiről olvasok. Rendszeresen meglepődöm, milyen sok gyermekkori gondolatára emlékszik, és mennyire részletesek ezek az emlékek. Néha elmerengek azon, vajon én is hasonló lehettem-e. Nemrég találkoztam egy olyan véleménnyel, amivel teljes mértékben egyet tudtam érteni, pedig évtizedek választanak el attól a kortól. A kis Magdának minden olyan képzést meg akartak adni a szülei, ami nekik nem jutott, többek között zongorázni taníttatták, amit ő gyűlölt, szinte a rosszullétig lámpalázas lett a fellépéseken, mégis csak nehezen tudta elérni, hogy ne kelljen többé zeneórákra járnia. Felnőtt fejjel azt a következtetést vonta le a történetből, hogy a "zenede" rossz hozzáállása volt a frusztrációja oka, mivel mindenkiből profi művészt akartak faragni, és nem törődtek a (kezdetben még lelkes) amatőrökkel, a leendő műértő közönséggel. Néhány hónapja én is éppen ezt fejtegettem Balázsnak, bár velem elsősorban a szolfézsórák utáltatták meg a zeneiskolát, de a bajok gyökere ugyanez volt.

Digitális Gutenberg

Karácsony óta könyvmoly vagyok, mert e-könyv olvasót kaptam Balázstól, és egy-egy szerzőtől sorra olvasom a műveket, váltáskor még csak föl sem kell állnom a hintaszékből (az lett a kedvenc "olvasókuckóm", mert nagyon kényelmes, és jók a fényviszonyok).

Nosztalgiából vagy talán romantikus hangulatból Jókaival kezdtem, és ugyanúgy bele tudtam merülni, mint tizenévesen, amikor még a nagypapa könyvespolcáról vettem le a köteteket. (Nála az volt a szabály, hogy bármilyen könyvet kölcsönad, külön elkérnem sem kell, csak tegyem vissza a helyére, ha végeztem vele. Gyakran éltem a lehetőséggel.) Egyedül a Névtelen várnál fogyott el a türelmem, mikor hosszú oldalakon keresztül csatákról és hőstettekről olvastam a leírásokat, és úgy éreztem, a regény szempontjából nem is volt jelentőségük. Különben sem szeretem az egymást "hősiesen" gyilkolászó férfiakról szóló történeteket. Utálom a vérontást, háborús filmeket sem vagyok hajlandó megnézni. Amit viszont szeretek Jókainál, azok az izgalmas cselszövések, a manipulációk, a szerelem hatalma, a keresztény értékrend megkérdőjelezése. Utóbbira remek példa A három márványfej, ahol az Ószövetségben is megtalálható többnejűség a központi téma. Nyilván nem tartom követendőnek ezt az életmódot, de jól rávilágít a Biblia önellentmondásaira. Az Ahol a pénz nem isten kapcsán elgondolkoztam azon, tudnék-e olyan körülmények között élni, mint a történet szereplői. Először tetszett, hogy a civilizáció ártalmaitól távol és - legalábbis kezdetben úgy gondoltam - a természettel harmóniában élnek, de kiderült, hogy inkább legyőzni akarják azt. Ez nyilván a reformkor szelleme, sajnos sok területen ma is aktuális. Szerintem túlhaladott nézet (illetve annak kéne lennie) a hasznos és káros élőlények megkülönböztetése, és nem tartom a fejlődés jelének, ha az ember átalakítja a tájat, és gépek, járművek fekete füstje száll az ég felé. Tehát a nagy mesemondónál nem az elvek fogtak meg, a karakterek többsége is túl elvont, idealizált, a hangulat és a leírások viszont elvarázsolnak, nála ezek adják meg az olvasás igazi élményét.

A változatosság kedvéért beiktattam egy papíralapú Harry Pottert, mert újranézve a filmeket rájöttem, hogy Dolores Umbridge figuráját akár a volt osztályfőnökömről is mintázhatták volna, és rögtön rajongó lettem. :)

Aztán jött Douglas Adams. Az Útikalauz köteteivel már régóta szemeztem, és tényleg nagyon szórakoztatóak. Annyira abszurd az egész történet, hogy gyakran nem bírtam megállni, és hangosan fölolvastam belőle, a családom derültségére. Három kedvenc részem van:

• Marvin, a Paranoid Android megállítja a szintén robot tankot, ami sokkal nagyobb és erősebb nála, viszont nagyon buta
• az Útikalauz leírása arról, hogyan tanulhatunk meg repülni
• Arthur és Fenchurch együtt röpködnek (szívből sajnáltam, mikor a lány eltűnt)

A sok fantázia szülte világ után kicsit foglalkozni kezdtem a valósággal is, már régóta a polcomon várt Bryan Sykes tollából az Éva hét leánya. A költői cím ellenére tudományos a téma: a professzor a mitokondriális DNS elemzése alapján vizsgálta a leszármazási vonalakat. Alátámasztotta például, hogy a polinézek Ázsia, és nem Amerika felől érkeztek a szigetvilágba; hogy a neandervölgyi nem az ősünk, hanem kiszorította őt a cromagnoni ember; de ami a legizgalmasabb felfedezés volt, az a hét európai ősanya. Anyai ágon (a mitokondriális DNS-t mindenki csak az anyjától örökli) a mai európaiak túlnyomó többsége hét klán egyikébe tartozik, azaz a családjuk visszavezethető egy-egy több ezer éve élt ősanyára. Sykes nevet adott nekik, és néhány oldalas elképzelt életrajzot is kaptak, természetesen az akkori körülményeknek (pl. jégkorszak) megfelelőt. Rögtön kíváncsi is lettem, hogy én vajon melyikükkel tarthatok rokonságot, de kiderült, hogy még távolabbra visszamenve az időben létezik egy "mitokondriális Éva" néven emlegetett nő, aki minden ma élő ember közös őse. Tulajdonképpen egyetlen nagy család vagyunk, mind a hatmilliárdan. Na jó, elismerem, ez most egy kicsit csöpögős megfogalmazás, de számomra éppen az volt a meglepő, hogy ennek van tudományos alapja.

A susogó táj

A horoszkópom szerint tele leszek életkedvvel és vidámsággal a hétvégén. Aktív programokat javasolnak, pl. tollaslabdázást. Ami nagyon jó ötlet, az előrejelzés szerint úgyis lehűl a levegő, csak 32 fok lesz... Ja, és zápor-zivatar! :) Azt hiszem, maradok a strandolásnál és a pöttyös labdánál. Meg az olvasásnál. Utóbbira nagyon rákaptam, ugyanis pár napja vasúton járok Pestre, ma még késett is a vonat, és ilyen helyzetben egy könyvnél jobb időtöltést nem is kívánhatnék. A nyaralásra készülve természetesen Gerald Durrell műveit olvasom (újra). Tegnap fejeztem be A susogó tájat, amiben egy dél-amerikai állatgyűjtő körútját meséli el.

Nagyon élvezem, hogy egyforma lelkesedéssel és humorral tudja leírni a tájat, egy-egy állat viselkedését és az érdekes embereket, akikkel találkozik. Van egy remek bekezdés az erdőben talált gombafajtákról, egy kacagtató történet a Claudius nevű tapírról, a kedvencem mégis az az ember lett, aki egy kis argentin faluban él, a helyi fűrészmalomban dolgozik, és munka után madarakat tanulmányoz. Megfigyeli és jegyzeteli a szokásaikat, és gyönyörű rajzokat készít róluk, mivel fényképezőgépre nincs pénze. (Festékre is alig.) Mindezt úgy, hogy a falu bolondjának tartják miatta. Határtalan lelkesedéssel és tisztelettel fogadja Durrellt - az egyetlen látogatót, aki értékeli az erőfeszítéseit. Nem bírom megállni, muszáj idéznem pár sort:
"Különös élmény volt: mintha csak egy olyan embert hallgattam volna, aki hosszú évekig néma volt, s egyszerre visszanyerte a hangját. Régóta a maga kis külön világában élt, hiszen sem a felesége, sem a gyerekei, sem a légypiszkos kis faluja nem értették meg őt és szokatlan érdeklődési körét. Olyan voltam a számára, mint egy valóra vált fohász, valaki, aki hirtelen előtűnt a semmiből, valaki, aki megértette, mire gondol ő, amikor azt mondja, hogy egy madár szép, vagy egy állat érdekes, valaki, aki ugyanazt a nyelvet beszéli, amely oly sokáig volt őbeléje zárva."

Apám dicsősége

Marcel Pagnol könyvéről akkor hallottam először, amikor évekkel ezelőtt láttam a tévében a belőle készült filmet. Volt egy párja is, az Anyám kastélya, nagyon lelkesedtem mindkettőért. Tetszett a gondolat, hogy egy család a teljes nyári szünetre bérel vidéken egy házat, és a gyerekek egészen szabadon játszhatnak. Emlékszem, akkortájt kezdtem franciául tanulni, és jó érzés volt érteni az eredeti címeket is. :) Gondoltam rá, hogy meg kéne szerezni videón, de körülményes lett volna utánajárni, hol kapható - ha egyáltalán megjelent. Az emléket mindenesetre elraktároztam magamban, és tavaly a Könyvpalotában a kezembe akadt a könyv. Éppen valami idegen nyelvű olvasmányt kerestem magamnak, és már majdnem föladtam, mert úgy tűnt, csak angol és német klasszikusok fordítását árulják, mikor megláttam egy könyv gerincén a feliratot: La Gloire de mon père. Rögtön tudtam, hogy megtaláltam, amiért odamentem. Még nyáron el is kezdtem olvasni, aztán valamiért félretettem, és a költözéskor került elő megint. Mivel elég kicsi és könnyű kötet, egy ideje ezt hordom magammal, hogy ne unatkozzak utazás közben. Mára már csak néhány oldal maradt, és úgy döntöttem, befejezem itt, az irodában, úgysincs más dolgom. Kicsit lassabban ment, mert a technika lehetővé tette, hogy bizonyos szavak jelentésének utánanézzek, így végre megtudtam, pontosan milyen madarat kerestek a szereplők. Íme:

Ez egy szirtifogoly (bartavelle), nagyon ritka, és a szerző édesapja kezdő vadászként rögtön kettőt is lőtt belőle. Én természetesen csak fényképezőgéppel lőnék rá, de abszolút megértem a büszkeséget, amit egy ilyen értékes zsákmány elejtése tud okozni.