Markó Iván (Magyar Fesztivál Balett): Az ember tragédiája

A várva várt bemutatóba aktuálpolitika keveredett, de erről majd később. Először magáról az előadásról szeretnék írni, végül is emiatt mentem a Magyar Színházba. Még el sem kezdődött a program, mikor hallottam arról beszélgetni a körülöttem ülőket, hogy ez milyen izgalmas lesz, mert Markó Iván szerepelni is fog benne. Mivel már elég idős, arra gondoltam, biztos csak valami rövid jelenetre vállalkozott, és nagyon csodálkoztam, mikor kiderült, hogy ő lesz Lucifer. Az ember tragédiájáról az első élményem stílszerűen a Madách Színházhoz fűződik, ahol Mácsai Pál játszotta a gonoszt, olyan ragyogóan, hogy rajta kívül másra nem is emlékszem a darabból. Ehhez képest a mostani elég vérszegényre sikeredett, viszont a többi táncos bőven kárpótolt ezért. Kezdve Ádám és Éva első jelenetével, ahol a két kéz kezdte az ismerkedést, aztán jött az élénk zöldbe öltöztetett kígyó tekergőző mozgásával, majd sorra a történelmi korok. A díszletek nagyon egyszerűek voltak, egy-két pad és asztal, a helyszín a háttérben kivetített kép mutatta meg. A ruhákkal nem törekedtek korhűségre, az ókori színeket például farmer és kapucnis pulcsi összeállítással megoldották, a későbbieknél már előrekerültek komolyabb jelmezek is. Ami nagyon tetszett, az a kereszténység ábrázolása volt - a tánc nyelvén annyira egyszerűen és érthetően mutatta be, milyen az emberi természet. Az athéni "fehér pulóveresek a fekete pulóveresek ellen" mintájára a "kék keresztesek a piros keresztesek ellen" küzdelem bontakozott ki, ezzel is jelezve, hogy az emberiség nem tanul a hibáiból. A szünetben már ujjongtam magamban, milyen kifejező tud lenni a mozgás és néhány kép szavak nélkül is (csak az első mondatok hangzottak el a színműből), de a második felvonás végére kicsit elvesztettem a fonalat. Mintha a sok öltönyös-aktatáskás figurával előrébb került volna a falanszter, pedig csak jóval a párizsi szín után kell következnie. Az űr és az eszkimók pedig végképp összemosódtak. Csak a záró jelenet volt megint letisztult a kisfiúval, aki a jövőt jelképezi és a nyitáskor használt testszínű, de a közepén szivárványszín sávval díszített jelmezekkel. Természetesen elhangzott az elmaradhatatlan „küzdj és bízva bízzál” - ezúttal Lucifer szájából is.

És most térjünk át a politikára. Miután két évvel ezelőtt nagy port vert fel az Alföldi-féle rendezésben a római szín, igazán kíváncsi vagyok, mi lesz a reakció Markó megoldására, mert az orgia ábrázolásával ő sem finomkodott (korhatáros az előadás). Persze nem ezért fulladt végül botrányba a bemutató, hanem néhány fiatal miatt, akik ezt az alkalmat használták ki arra, hogy a kormány kultúrpolitikája ellen tiltakozzanak. Már a szünetben felfigyeltem egy srácra, aki hátizsákkal a hátán ült be a nézőtérre - rögtön sejtettem, hogy más elképzelésekkel jött színházba, mint én, de fogalmam sem volt, mit kereshet ott. A taps közben kiderült. Egy magas, vékony, szőke hajú fiú fölállt a helyén, majd többen követték a példáját, miközben ő hangosbeszélővel a kezében elkezdte sorolni az alternatív művészek sérelmeit. Egyszer csak az emeletről szórólapokat kezdtek dobálni, egyet sikerült elkapnom:

Fogalmam sem volt, kik ők, és eléggé kényelmetlenül éreztem magam, mikor a mellettem ülő nő férje fölpattant, és megszerezte a hangosbeszélőt, mások pedig kituszkolták a rendbontót a teremből. Csak reméltem, hogy nem tör ki verekedés, olyan hevesek voltak az indulatok. Markó Iván úgy döntött, nem hagyja szó nélkül a helyzetet, és a színpadra invitálta a szószólót. Leesett az állam, mikor bemutatkozott, hogy Gulyás Mártonnak hívják. Majdnem fölkiáltottam meglepetésemben, hogy "Marci???" - ugyanis gyerekkoromból ismerem őt, de persze azóta elégé megváltozott. Innentől nem részletezném az eseményeket, legyen elég annyi, hogy a koreográfus meglehetősen lekezelően bánt vele (és nem "beszélgetésbe kezdett vele a támogatásról", ahogy a hvg.hu írja),  vitatkoztak azon, hogy mennyire állhat elöl a színpadon, és föl szabad-e venni kamerával a beszélgetést, aztán a közönség (mármint azok, akik bent maradtak végignézni a cirkuszt) nagy része pfujolt, és kiutálták őt a teremből. Ezek után Markó elmesélte, mennyire tisztelik egymást Orbán Viktorral, majd a színház igazgatója is mikrofont ragadott, hogy leszögezze: ez nem a politika színpada, hanem a művészeké, ma este épp Madáché, a Magyar Fesztivál Baletté és Markó Iváné.

Nem terveztem politizálni ezen a blogon, és remélem, a jövőben sem sűrűn fogok, de néhány gondolatomat megosztom a történtekkel kapcsolatban:
1. Örülök, hogy a tiltakozók megvárták az előadás végét, nagy kár lett volna félbeszakítani. Így viszont nem igaz, hogy tönkretették több száz ember estéjét - aki nem volt kíváncsi rájuk, zavartalanul végignézhette az előadást, aztán nyugodtan hazamehetett.
2. Nem az a fő gond, hogy Markó Iván sok pénzt kapott, hanem hogy összességében kevés jut kultúrára. (Ha már Madáchnál tartunk: sok az eszkimó, és kevés a fóka.) Marci miatt nem bánom, hogy ennek ellenére nem valamelyik focipályán akcióztak - a színházi közönséggel ellentétben a futballdrukkerek valószínűleg nem csak szóban fejezték volna ki az ellenvéleményüket.
3. Markó Ivánban mint emberben csalódtam. Azt mondta, számított botrányra és provokációra - akkor miért nem készült fel arra, hogy azt kulturáltan kezelni tudja? Fölhívni az ellenfelet a színpadra, majd azt mondani neki, hogy kussoljon, az nem civilizált megoldás.
4. Arra alapozni az Orbán Viktorról kialakított véleményt, hogy mit tett a rendszerváltáskor, pont olyan butaság, mint a mai MSZP-t a kommunizmus évei alapján megítélni.

Bozsik Yvette Társulat: Az Ezeregyéjszaka legszebb meséi

Ismét a Táncszínházban jártam, ezúttal anya-lánya programunk volt. Ketten együtt elképesztően gyerekesen tudunk viselkedni, néztünk már úgy Micimackót, hogy az egész moziban csak velünk nem volt gyerek, mégis mi nevettünk a leghangosabban. Most is egy matinéelőadásra váltottunk jegyet, elsősorban a nehezen összeegyeztetett időpont miatt (egy fedél alatt élünk, ő nyugdíjas, én diák vagyok, szóval tényleg nehéz feladat volt). Természetesen megtelt a nézőtér gyerekekkel, a karonülőtől a kistini korosztályig, többségük egy-egy nagyobb csoport részeként érkezett. Meglepő módon egészen fegyelmezettek voltak, csak akkor kiabáltak bele az előadásba, mikor Aladdin megkérdezte a közönségtől, nem láttuk-e a csodalámpát. A műsor jól kitaláltan a 21. századi ifjúságnak szólt: Google kereséssel kezdődött, és a táncosokon kívül a függönyre vetített képek is segítettek lekötni a figyelmüket. Rengeteg jópofa részletből áll össze az egész, és néhány egyszerű technikának köszönhetően valóban álomszerű hatást kelt. Nem vagyok biztos benne, hogy ezt a kisebbek tudták értékelni, legalábbis a taps mértéke nem tükrözte, de Ali baba tevéje zseniális alakítás volt! Nekem személyesen külön örömöt szerzett, hogy két olyan zene is megszólalt ebben az ötven percben, amihez kellemes emlékeim fűződnek. Az egyik Tarkan régi nagy slágere (a színház honlapján található videón 04:07-től), ez a szalagavatós török táncunk végén a kivonulózene volt, a másik pedig a Gettómilliomos című film főcímdala, amit akkortájt mutattak be az itthoni mozikban, amikor Indiában jártam, és tökéletesen visszaadja az országról szerzett benyomásaimat.
Bozsik Yvette már régóta nagy név a magyar táncművészetben, ennek ellenére korábban nem nagyon ismertem a munkáit, azt hiszem, a múltkori Tavaszi áldozat előtt nem is láttam koreográfiáját, most viszont kíváncsi lettem, vajon az Ezeregyéjszaka történetéből mit hozott ki a felnőtteknek szóló előadásban. A modern balett terén nálam egyébként Markó Iván az etalon, és ma sikerült is megszereznem az utolsó jegyet a holnapi bemutatójára (Az ember tragédiája).

Matthew Bourne: Hattyúk tava (3D)

Az Uránia gyakran színesíti programját a Met operaelőadásainak közvetítésével, hétfő este azonban - a tánc világnapja apropóján - egy londoni balettelőadás felvételét tűzte műsorra. Csajkovszkij ismert művét teljesen átértelmezte a koreográfus, kezdve azzal a változtatással, hogy a hattyúkat férfiak táncolják. Én ugyan tisztában voltam ezzel, mikor megvettem a jegyeket, de a közönség soraiban többeket meglepetésként ért, sőt egyesekre szinte sokkolóan hatott. A szünetben a mellettem ülő idős néni méltatlankodott a férjének, hogy "a koreográfus homokos" (mintha ez a művészt minősítené, és nem azt, akinek ez a legfontosabb közlendője róla...), és "nincs is benne nő, csak az anya, az is milyen...". Kedvem lett volna kijavítani, hogy van még egy Barátnő is a történetben, persze az a szerep sem testesítette meg a nőideált. A hercegnek valóban nincs szerencséje velük: az anyja (a Királynő) rideg és távolságtartó, még csak át sem öleli a fiát,  más férfiakkal viszont nagyon is közvetlen; a barátnője pedig egy üresfejű Barbie baba, aki ráakaszkodott ugyan a Hercegre, de a neveletlensége miatt nem tud beilleszkedni a királyi családba. Mindennek a felszínes, ceremoniális protokollprogramok adnak keretet. A siralmas helyzet odáig fajul, hogy a Herceg véget akar vetni az életének. Ekkor jelennek meg a hattyúk, pontosabban a Hattyú, és az iránta érzett rajongás új reményt ad a Hercegnek. A bálon azonban, ahol a Hattyú Idegenként jelenik meg, a Herceg borzasztóan féltékeny lesz - nem egyértelmű, hogy az anyja ölelését irigyli az Idegentől, vagy fordítva, de láthatóan nagyon szenved. A két férfi kettősei nagyon hirtelen és váratlanul érnek véget, mintha nem is a valóságban történnének meg, csak a Herceg képzeletében.  

Bozsik Yvette Társulat: Bolero / Tavaszi áldozat

Idén sokak számára még mindig téma a későn érkezett tavasz, de nem ezért, hanem a Táncfesztiválnak köszönhetően szereztem tudomást a Bozsik Yvette Társulat előadásáról (videós ízelítő itt). A Bolero, amivel párosították Sztravinszkij művét, régi nagy kedvencem, az egyre fokozódó dinamizmusa nyűgöz le. Talán akkor találkoztam vele először, amikor Markó Iván koreográfiájával néztük meg a Csörsz utcában, de ma este, egyetlen táncos előadásában is rabul ejtett. A Tavaszi áldozat viszont csak nemrégiben keltette föl a figyelmemet, a Bartók Rádió egyik műsorában ismertették. Nagyon vad, mondhatni barbár zene, hozzá illő koreográfiával. A száz évvel ezelőtti bemutatón még botrány volt, a mai (felújított) verzió zajos sikert aratott - nálam is. Benne volt a hosszú tél után a jó idő utáni sóvárgás, az egymásra utaltság, a tehetetlenség a nagyobb erőkkel szemben, a babonás emberek kegyetlensége... és a végén maga az áldozati rítus feltette az i-re a pontot.

Két napig még tart a fesztivál, de hogy utána se maradjak tánc nélkül, már kinéztem egy olyan programot, aminek az előadóit ismerem, hozzájuk jártam tangót tanulni. Még Balázzsal, ami hiba volt, mert most nincs partnerem, ezért abba is hagytam a kurzust, de persze ha nagyon akarom, biztos találok valakit, akivel folytathatom.

Giselle, Örvényben

Az opera mint műfaj anyu és több tanárom igyekezete ellenére sem lopta be magát a szívembe, viszont az Operaházba szívesen megyek. A táncért mindig is rajongtam, így a balettelőadások különösen vonzanak. Az elmúlt két hétben kétszer is jártam ilyenen, hasonló társaságban, mégis teljesen különböző élménynek bizonyult. Ami nem csoda, hiszen nem is egészen ugyanaz a műfaj volt!

A Giselle gyönyörű, a klasszikus balett minden kelléke megvan benne: díszes jelmezek (persze tüllszoknyák is), sok spicc, jól követhető történet. Anyu nagyon lelkes lett attól, hogy Popova Aleszja a címszereplő. Ennek azért örültem, mert anya-lánya programnak szántam ezt a matiné előadást, Az én kedvencem egyébként a villik tánca, amikor tele a színpad ezekkel a fehér ruhás kísértetekkel, és kékes megvilágítás jelzi az éjszakát.

Az Örvényben címet viselő est viszont a modern balett terepe volt. 5 részből állt, mindegyik más-más szerző darabjára és egy-egy pár köré épült. A mozdulatokon kívül a ruhák színe is jelezte a téma hangulatát. A halál és a lányka feketéje nyitotta a sort, itt a mellékszereplőket fakó barnába és szürkébe öltöztették. A szerelem és a lány természetesen piros színt kapott, a nyitó jelentben az egyébként sötét színpadon szinte világított a nő ruhája, miközben faleveleket fújt a szél. A Még meddig? a másik elvesztéséről szól, a bánatot a kék szín érzékeltette, az énekesnő pedig a színpad sarkában ült egy széken, onnan dalolta németül, hogy "nem tudok nélküled élni" és "összetörtél". A szövegből több nem maradt meg bennem, mert elsősorban nem arra figyeltem, viszont a mozdulatot, amivel a nő az eltűnő kedvese után nyúl, még mindig tisztán látom magam előtt. A napfény természete valahogy "kiesett", tudom, hogy krémszínű ruhákban táncoltak, és az erősebben megvilágított színpad is a derűt tükrözte, de egyetlen mozdulatot sem tudok belőle felidézni. A névadó Örvény megint sötét tónusokat hozott, a nagy tánckarral és a szürkés háttérrel egy zavaros vízű folyóra emlékeztetett, és éreztem, ahogy engem is szinte elsodor. A fénypontja mégis az eső volt, amiről először azt hittem, vékony láncokat lógattak le a színpad elejére, azok zörögnek, de nem: igazi vízfüggönyt hoztak létre, a cseppek kopogása tökéletesen illett a zene dallamához, és mögötte a táncosok mintha szakadó esőben mozogtak volna. Nemcsak a koreográfia szerinti forgások és körök voltak vadak, hanem a szigorú kontyokból kibontott hajzuhatagok is a fékezhetetlen erőt jelképezték. A zene az Órák című filmből lehet ismerős, ez az aláfestése annak, ahogy Virginia Woolf begyalogol a folyóba.

Ünnepi hangulatban

"Ha az ünnep elérkezik az életedben, akkor ünnepelj egészen. (...) Tisztálkodjál belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás."

(Márai Sándor)

Évek óta nem tudtam igazán ráhangolódni a karácsonyra, mert előtte egy-két nappal még vizsgáztam vagy dolgoztam, és a budapesti Rákóczi út sem éppen olyan környezet, ami feledtetné a szürke hétköznapokat. Idén ez végre megváltozott, bár most is 23-án volt az utolsó munkanapom az évben, viszont tettem azért, hogy lélekben is fölkészüljek az ünnepre. Ilyenkor nagyon szeretem újra gyereknek érezni magamat, ezért vettem jegyeket A diótörőre. Nagyon szeretem a táncot, balettelőadást nézni pedig minden alkalommal különleges élmény. Mindig odaképzelem magam a színpadra, a balerina helyébe. Ezúttal legjobban a keleties tánc tetszett, mert abszolút nőies volt.

Az arany hétvégén azt hittem, gondoskodtunk róla, hogy fehér karácsonyunk legyen. A szombati hóvihar után hatalmas kupacba hordtuk a havat a ház elől. Több köbméternyi lett, egyszerűen kizártnak tűnt, hogy néhány nap alatt elolvadjon. Lapátolás közben karácsonyi dalokat dúdoltam magamban, és arra gondoltam, mennyire gyönyörű az este. Nálam jobban talán csak Bikfic és Cilla élvezték a havazást. A cicánknak ez volt az első élménye a hóval, először nagyon óvatosan lépkedett, de optimista lévén hamar dorombolni kezdett, és pár perc múlva már őrült tempóban kergetőztek a kutyával, míg Cilla egy hirtelen irányváltás következtében el nem tűnt a mély hóban. Bikfic teljesen kétségbeesett, megpróbálta kikaparni őt a mancsával, én pedig alig bírtam abbahagyni a nevetést.

A fát szokás szerint utolsó pillanatban vettük meg, 23-án késő délután indultunk el érte. Mivel már egy ideje nosztalgikus hangulatban vagyok, Balázs bánatára nem bólintottam rá az első ezüstfenyőre, ami az utunkba került, mert az a fajta szép ugyan, de hiába szagolgatja az ember. Tulajdonképpen szerencsénk volt, mert a második helyen találtunk megfelelőt. Összesen 3 lucfenyő várta még ott a gazdáját, és nem is kellett közel hajolnom ahhoz, hogy megcsapja az orromat az ismerős illat. Az árus elkezdte magyarázni, hogy citromillatú nordmann csak jövőre lesz, de rögtön közbevágtam, hogy nekem fenyőillatú fenyő kell. És plafonig érő, ez sem volt alku tárgya. (Persze a tetőtérben nem 3,30 a belmagasság, mint a pesti lakásunkban.) Kiválasztottuk tehát a legnagyobbat, és nyugodtan kijelenthetem, hogy gyönyörű karácsonyfa lett belőle.

Az volt a terv, hogy karácsonyra ideköltözünk Érdre, és valóban itt is töltjük most az időnk nagy részét, de még rengeteg holmink van a Nagy Diófa utcában, ezért kissé "tudathasadásos" állapotban vagyunk. Időnként elhangzik olyan mondat, hogy mit kéne még "hazahozni otthonról". Például nincs még itt a matracunk, ezért a kanapén alszunk, a fürdőszobát viszont birtokba vettük. És IMÁDOM! Reggel sütött rám a nap, míg fogat mostam. Még sosem volt ilyen világos fürdőszobám, pedig mindig erről álmodtam.